45 éve zúdult a vízáradat Szatmárnémetire

2015. 05. 21. 11:28

1970-ben a Szamos folyó elárasztotta Szatmárnémetit, több száz ember halálát okozva. SIKE LAJOS negyvenöt esztendeje is újságíróként dolgozott, mai visszaemlékezéséből egyebek közt az is kiderül, hogy a tragédia, ha nem is volt megelőzhető, a legtöbb emberi áldozat elkerülhető lett volna.

 

 

Az utóbbi száz évben Szatmárnémeti kétszer szerepelt a világsajtóban. Először 1945 tavaszán, amikor a keleti front összeomlása után a német csapatok Budapest irányába vonulása adott rá alkalmat. A felső Tiszavölgy legnagyobb településének, egyben a térség legforgalmasabb vasúti csomópontjaként fontos stratégiai szerep jutott. Magyar zászlóból készült rövidnadrágos gyerkőc voltam (mert csak zászlót lehetett kapni a Fehérlovas négy évében!), amikor a frontszolgálatból megszökött apámmal és más falubeliekkel a 40 kilóméterre lévő kőszegremetei Nagyhegy erdeitől védve figyeltük az angol és amerikai repülők sűrű bombázása nyomán égig csapó tüzeket. Egy frissen hazatért katona járt a közelben, aki azt mesélte, úgy szétverték Szatmárnémetit, hogy abból többé város nem lesz. Romokban hever a vasútállomás, a püspöki palota, a Láncos-templom, a főtéri székesegyház, a Princz Testvérek edénygyára, a vagongyár, a hordógyár és még annyi minden.

Másodszor az 1970-es májusi nagyárvíznek „köszönheti” világhírét szeretett városunk. Az elemi erő pusztításának kivédésére nem volt ugyan semmiféle lehetőség, de az okozott kár, benne ötezer lakóház összeomlása vagy megrongálása, továbbá 260 ember halála jelentős mértékben megelőzhető lett volna. Még akkor is, ha a Szamos völgyében a Radnai Havasokban és más környező hegyekben felgyülemlett iszonyatos hómennyiség hirtelen olvadása miatt másodpercenként 3600 köbméter víz zúdult alá. A közigazgatást is kezében tartó pártvezetésnek tudnia kellett, hogy a Szamos felső mellékfolyóin elindult víztömeg két-három nap múlva Szatmárnémetibe ér, ahol a megkopott és foghíjas régi gátaknak semmi esélyük az árterületen tartani. De

az elvtársak, a rendszer lényegéből adódóan, nem akartak pánikot kelteni,

ezért nemcsak elhallgatták a tényeket, de hallgatva sem tettek semmit. Jellemző az akkori állapotokra, mikor már két-három méteres víz borította az utcákat és a környező mezőket, az előző nap szerkesztett és a párt által irányított újságokban az első oldalon arra hívták fel a lakosság figyelmét, hogy „a szárazság miatt azonnal öntözni kell!”

Kaptunk is gyorsan százévnyi öntözéshez elegendő vizet!

Kezdetben visszafogottan és röviden, a károkat lehetőleg minimalizálva kellett írjunk a pusztításról, az emberi áldozatokról semmit. Aztán, mikor a nyugati lapokban megjelentek az első fényképes tudósítások a drámai helyzetről, számunkra is megnyílt a zsilip. Maga az Előre főszerkesztője hívott fel Bukarestből, hogy írjunk minél nyíltabban és taglaljuk részletesen a károkat és az emberi szenvedéseket, hadd kapjunk minél több segítséget külföldről! A többesszámot az tette indokolttá, hogy még három kollégát irányított gyorsan Szatmárnémetibe, Gyarmath Jánost  és Román Győzőt a bukaresti szerkesztőségből, Fejér Lászlót pedig a Szilágyságból. Tíz nap múlva annyi élelmiszer – közte addig mifelénk alig látott banán, datolya, mazsola, rengetek csokoládé, halkonzerv, tejpor, szemeskávé és hasonló finomság – érkezett, hogy a nagybányaiak és a zilahiak is hozzánk jártak bevásárolni. Ha nagyon megrakták a csomagtartót, a milícia visszazavarta őket az adott üzletbe. Ezekről az „éhesekről”, – mintha nem az lett volna az egész ország –, és üzérkedőkről külön is kellett írjunk. Az utóbbi minősítéshez azért nem tettünk idézőjelet, mert csakugyan volt olyan kiskocsi, melynek csomagtartójában több zsák babkávét, kakaót találtak. Legalább húszféle sajtot kínáltak a boltok, köztük a szekérkerék-nagyságú, likacsos ementálit, amellyel hazai üzletekben azóta sem találkoztam. Rejtély, csakugyan ajándékba küldték a „rohadt kapitalisták”?

Volt munkánk bőven, mert naponta többfelé kellett szaladnunk, de azért is, mert még négy-öt magyar lap kért tőlünk helyszíni tudósítást. Olykor még a létszámgondokkal küzdő Szatmári Hírlapot is ki kellett segítenünk. Volt erőnk és kedvünk is hozzá, pláne mikor bennünket is amolyan árvízkárosultaknak és nélkülözőknek tekintettek és havonta kétszer is küldtek cikkdíjat. Akkor volt jobban pénze a sajtónak, természetesen állami támogatással. Miután két-három alkalommal elcsigázva is esti sörözésre hívtuk helyi újságíró és színész barátainkat, elterjedt rólunk Bukarestben, hogy meggazdagodtunk az árvízkárosultak szenvedéseiből.

A romba dőlt negyedeket járva, nap mint a nap találkoztunk drámai helyzetekkel. Soha nem felejtem el azt a magára maradt idős házaspárt, akikre mindenkitől elhagyatva és betegen találtunk egyik kollégmmal egy félreeső pajtaféle szénapadlásán jajgatva. Ki tudja, hogyan jutottak fel oda kis motyóikkal? Miután enni-inni adtunk nekik, két-három óra múlva sikerült orvost hívnunk és kórházba szállítatnunk őket. Könyörögtek, hogy látogassuk meg őket, mert nincs senkijük és vigyünk nekik magyarnyelvű olvasnivalót. Kívánságuk teljesült. Távozásunkkor, mintha saját gyermekeik lettünk volna, hosszan szorongatták a kezünket. Megható volt. Ám a legemlékezetesebb és legmegrázóbb ebből az időből az volt, amikor a ránk köszöntő nyári forróságban járványoktól tartva, 14 éves kor alatt minden gyermek el kellett hagyja a várost. A kisebbek egyik szülővel távolabbi rokonhoz vagy ismerőshöz mentek, a nagyobbak táborokba.

Felségem másfél éves Panna lányunkkal Biharba utazott a nagyszülőkhöz. Higgyék el, nincs szomorúbb és lehangolóbb, mint egy nagyváros gyermek nélkül! Pusztaság fa és főleg virág nélkül. Szomorúságomat csak növelte, hogy közvetlen bukaresti főnöknőm az egyik vasárnap telefonon keresve nem talált „állomáshelyemen”, jól ledorongolt és szankciót akart a nyakamba akasztani. Hiába mondtam, hogy kislányomat szaladtam el meglátogatni Biharba, s volt ki helyettesítsen, csak fújta a magáét a szolgálati kötelességről. A többek által elvtárs-típusnak tartott főszerkesztő menett ki.

Hogy mégse fejezzem be ilyen lehangoló történettel ezt a visszaemlékezést, hadd írjam ide az első árvizes viccet, amit még akkor hallottam, amikor a szatmári utcákon többnyire csónakkal közlekedtek. A vérbeli pecások már a gátszakadás utáni harmadik nap kiültek a Szamos-partra és a víz fölé lógatták botjukat. Tőlük elég messze, a sodró ár közepén egy férfi csapkodja kétségbeesve a vizet a part felé és szaporán kiabálja: „– Halászok, Halászok... Mire a pecások: – Mi is, mi is...”. Lám, azért élünk túl minden bajt, mert a humor soha nem hal meg bennünk!

 

 Ui. Azt mondják, a megmagasított töltéssel ma a város biztonságban van. Az évforduló alkalmából megkoszorúzták a 260 áldozat emléktábláját, míg a korabeli fotókból kiállítás nyílt.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!