Lolita különórán

2014. 11. 03. 16:03

Mozgásszínházról, illetve Ionesco drámából készült előadásról írni külön-külön is kemény dió, nem beszélve arról, ha a kettő esetleg találkozik. Györfi Csaba vizsgarendezése az András Lóránt Társulat táncosaival mondhatni feladta a Leckét. Mármint a krónikásnak, mert ők elég szépen boldogultak. Tasnádi-Sáhy Péter írása.

 


András Lóránt Társulat - Ionesco: Lecke  A tanár: Ruszuly Ervin / A tanítvány: Deák Orsolya / A szobalány: Bezsán Noémi

fotó: Ungvári Oszkár

 

Kézenfekvő azt gondolni, hogy Ionesco Leckéje (egyes fordításokban Különóra) a hatalom irracionalitásáról, a kollaboráció és a megadás, megsemmisülés összefüggéseiről szól, amolyan történelmi léptékekben. Ionesco – anyai ágról francia zsidó – 1951-ben írja Franciaországban, hét évvel a Vichy-kormány bukása után. A tanár egy kisvárosban él (Vichy fürdőváros), de Párizsba vágyik, amiről szinte köszönés helyett kérdezi: Párizs minek a fővárosa? Később azt mondja: „hogy mondják Franciaországot keletiül? Keleti! Éljen hazám, a Keleti!”, nem nehéz ebbe belelátni a (Franciaországhoz képest földrajzilag keletről érkezett) német megszállókkal való kollaboráció metaforáját. A szobalány, már a gyilkosság után ad a tanárnak egy karszalagot (szerzői utasítás szerint lehet horogkeresztes is) ezzel a megjegyzéssel: „Tessék, húzza fel, ha fél, s akkor nem kell tartania semmitől.” Ha belemagyarázós vagyok, ez a negyvenedik gyilkosság, a Vichy-kormány pedig 1940-ben kezdte meg a működését. Lehet még sorolni napestig, egyre inkább egyértelmű a helyzet, már ha az ember fel akarja törni a drámát, mint egy diót, kezében – és még fontosabb, a színész szájában – pedig ott van a szöveg.

Jelentősen bonyolultabb a képlet, amikor nincs, és a három karakter, az általuk létrehozott viszonyrendszerrel egyetemben kizárólag mozdulatokkal fogalmazódik meg. Szinte természetes, hogy a történelmi beágyazottság eltűnik, már csak azért is, mert amiből a rendező-koreográfus a drámát olvasva kiindulhat, teljesen más irányba mutat.
Legyünk őszinték, első merítésre nem sok kerül a hálójába. A tanár üzelmei például, német megszállás nélkül szimpla, kispolgári sorozatgyilkossággá egyszerűsödnek. Ezt a kellemetlenséget Györfi láthatóan könnyen feldolgozza: játékterét sárga helyszínelő szalaggal jelöli körbe (elfogadva, hogy a bűntény, amiről szó van, körülírható, nem országnyi, világnyi), másrészt a szobalány a kezdet kezdetén felírja a táblára, hogy 39, aztán pedig a 40-et, ezt a kártyát is gálánsan bedobva az asztalra. És ha ezek mind nincsenek, mi marad cselekményként?
Lány jön, szobalány beengedi. Az idő legnagyobb részében két ember ül az asztalnál és beszél, sokszor effektíve értelmetlenül, fizikai színháznak nem túl kalóriadús fogás. Az talán hasznos, hogy a szerző szerint a lány kezdetben lelkes, kezdeményező, majdnem agresszív csitri, végére eszköz a tanár kezében, a tanár pedig éppen ellenkező folyamaton megy át, és közben furcsa fény ragyog a szemében. A szobalány időnként bejön, kelti a feszültséget, aztán kimegy. A legerősebb természetesen, hogy a tanár végül megöli a tanítványt, a lány – Ionesco utasítása szerint – meglehetősen illetlen pózban rogy le a székre, a tanár a közönségnek háttal áll előtte, alulról fölfele még egyszer beledöf, aztán szemmel láthatóan beleborzong. Tetszenek látni, merre megyünk?

Györfi szerencsére nem ragad le a brutalitásnál, sőt, a történetből egy kifejezetten szerethető Lolita történetet farag.

Már a tanítvány jelmezével, a belépőzene megválasztásával rögtön egyértelmű az utalás, Nabokov remeke, és talán leginkább annak Jeremy Ironssal forgatott filmváltozata később is eszünkbe juthat.

Eleinte persze a néző nem ezzel van elfoglalva, hanem keresi a közvetlen megfeleléseket az eredetivel, és jelen esetben sikerrel is jár. A tanár először egy néhány centis mini-könyvet ad a lány kezébe (eredetiben az évszakokat veszik át) utána pedig nagyobb is sorra kerül, amivel a lány jól boldogul (úgy sejtem, a dráma szerint az összeadásnál járunk). Eztán jön a személyes kedvencem: a tanítvány egy széken állva olvas mindent tudó arccal, a tanár pedig a lába elé rakosgatja a többi sámlit, hogy körbejárhassa az asztalt, teljes az idill, míg ki nem derül, a lány fordítva tarja a könyvet (a kivonás nem megy).
Érdemes megjegyezni, hogy Györfinél a tanár sérültsége rögtön egyértelmű, nem holmi rejtett szemcsillogás utal rá, hanem egy pár mankó. Mondjuk itt az alkotók elrejtenek egy csavart, hisz éppen ezzel tudja felkelteni a lány érdeklődését, aki egy adott ponton Lolitás kíváncsisággal közelít a fallikus szimbólummá váló kellékhez. A dráma szerint nagyjából itt váltunk át aritmetikából filológiába, ami eleinte kifejezetten szép és korántsem agresszív násztáncnak tűnik a nézőtérről.
Sőt, ha jól meggondolom, ki tudja, lenne-e szomorú végkifejlet, az eredetinél talán nagyobb hangsúlyt kapott szobalány nélkül. Az előadás elején egyedül ül a tér közepén, ő engedi be a lányt, innen nézve büszkén hirdetve, hogy ő a negyvenedik, még körbe is jár a táblával, mint a bikinis lányok a bokszmeccseken, harmonikát ad a szájába, aminek egyszerű dallamai a mankós táncra ingerlik a tanárt, aztán koktélt hoz neki a pohárszékből, amiből a halálát jelölő vér lesz. Ő az, aki az eseményeket mozgatja, kezdetektől fogva, nem csak akkor, amikor a hullát el kell tüntetni. Nem vészmadárkodik, hanem szembeszáll, ingerel, és miközben a lány haldoklik, a rúdtáncszerű koreográfiával levezetett végső aktus is az övé, teljesen egyértelműen ő az, aki egyesül a tanárral a bűnt jelképező – ekkorra kupaccá gyűrt – helyszínelő szalagok csomójában.

 

András Lóránt Társulat - Ionesco: Lecke  A tanár: Ruszuly Ervin / A tanítvány: Deák Orsolya / A szobalány: Bezsán Noémi

fotó: Ungvári Oszkár

 

Talán az ő események feletti dominanciájának köszönhetően születik bennem egy saját – mint rákérdeztem, az alkotói szándéktól eltérő – olvasat: lehet, hogy ez az egész történet a szobalány fejében zajlik? Lehet, hogy a szalaggal körbehatárolt tér az ő világa, a tanítvány pedig egy korábbi, bűnbeesés előtti önmaga? Merthogy mielőtt a lányt beengedi, tükörkoreográfiát csinálnak jó hosszan, nehéz nem észrevenni, hogy kettőjük között függvényszerű kapcsolat van. A mozgásszínháznak megvan az a nagy előnye, hogy sok mindent bele lehet látni, de ha ez az előadás ezt az olvasatot esetleg tényleg tudja, és nem csak az én rögeszmém, akkor az alkotók nagyon eltaláltak valamit.
Hiszen, ha arról beszélnek, hogy teljesen mindegy, milyen indíttatásból követünk el (hagyunk megtörténni) valamit, szakítunk gyümölcsöt a tudás fájáról, a következményekkel számolni kell, mert semmi sem marad a régiben, tehát a bűn legjobb esetben is csak feldolgozható, de nem lehet annullálni, hiába a Lolita fedő-sztori, nagyon pontosan elmesélik a dráma elsődleges olvasatát, Párizs, horogkereszt és németek nélkül is. Ez pedig egy pályakezdő rendező-koreográfustól nehezen felejthető névjegy.

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!