Rákóczi: „Én nem leszek második Dózsa György!” (3.)
2016. 06. 12. 17:53A Dr. Gebei Sándorral készített interjú befejező részében Szilágyi Aladár a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc kapcsán a zsibói csatáról, a kor pestisjárványáról, a romhányi csatáról, illetve a fejedelem hadvezéri képességeiről kérdezte az egri Eszterházy Károly Főiskolán oktató történészt.
Dr. Gebei Sándor történész. Nem mindig a vesztes hagyja el elsőként a csatateret Fotó: Szűcs László
A beszélgetés előző részeit ITT és ITT olvashatják.
Hadd vázoljunk fel az Erdély szempontjából talán legfontosabb hadi eseményt, hiszen idei előadás-sorozatuk tematikáját éppen a magyar történelem nagy csatái képezik. Gondolom, érdemes felidézni az 1705 őszén lezajlott zsibói ütközet fejleményeit…
Ami a politikai célok megvalósíthatóságát vagy meg nem valósíthatóságát illeti, az Erdélyi Fejedelemség szempontjából döntő jelentőségű a zsibói csata. Egy szörnyű vereség, holott megvolt a lehetőség arra, hogy Erdély talpra álljon. Ez a stratégiai fontosságú csatavesztés 1705. november 11-én, Szent Márton napján történt. Ugyanilyen jelentőségű volt közel három évvel később – a szűken vett Magyarország számára – a trencséni ütközet, 1708. augusztus 3-án. Ez a két csata pecsételte meg végleg a két országrész sorsát.
Érthetetlennek tűnik a zsibói vereség, hiszen ott a kurucok számbeli fölényben voltak Ludwig von Herbeville császári tábornagy hadaival szemben!
Herbeville azt a parancsot kapta, hogy a Dunántúlról összegyülekeztetett hadaival vonuljon először Váradhoz, ott hagyjon egy csapatot, a kurucok által körbezárt várban rekedt labancok fölmentése érdekében. Ez meg is történt, könnyűszerrel rebbentette szét – ideiglenesen – a váradi vár környékéről a kurucokat. A parancs szerint onnan nyomult tovább. Azt is elrendelték, hogy a másik irányból Rabutin is mozduljon ki Szászföldről a maga seregével. Azt a feladatot kapják, hogy a keleti térségben közös erővel, véglegesen számolják fel a kurucságot. Herbeville szinte akadály nélkül masírozza végig Magyarországot nyugatról keleti irányba, egészen Zsibóig.
Az 1705. november 11-én lezajlott zsibói csata vázlatos rajza. Hiába volt a számbeli fölény
Kuruc fölény, fölényes labanc győzelem
De hát Károlyinak a Duna-Tisza közére küldött fürkészői jelentették, hogy a labancok átkeltek a Dunán, átkeltek a Tiszán… És mégis, a labancok, mondhatni – némi késedelemmel –, gyakorlatilag zavartalanul mentek tovább a Meszes irányába, hogy a Zsibói szoroson keresztül, a Szamos mentén haladva találkozzanak Rabutin hadaival.
Miután Herbeville (a mellékelt képen) szándéka bebizonyosodott, maga Rákóczi Ferenc – mivel fejedelmi beiktatása végett különben is Erdélybe készült – válogatott seregével az erdélyi határnál akarta a kimerült császáriakat bevárni, hogy ott döntő csapást mérjen rájuk. Ezt előkészítendő, Forgách Simon tábornokot még szeptemberben visszaküldte Erdélybe, hogy a Meszes hegységben elegendő élelmet halmozzon fel, s a karikai és zsibói szorosokat, melyek általános vélemény szerint egyedül voltak alkalmasak arra, hogy azokon át egy egész sereg Erdélybe juthasson, elsáncoltassa. A Karika-hágó táján szükségessé váló munkák elkészítését a fejedelem De la Motte, a zsibóiakat pedig Damoiseau hadmérnök-ezredesre bízta. Egy „szabályos” ütközet kellékeit állították fel, építették ki a Szamos partján. Az csupán a csata után derült ki, hogy ez a sáncrendszer mégsem volt tökéletes, mert nem alkotott a teljes csatamező szélességében összefüggő rendszert, hanem csak szakaszokat, melyeket éppen Zsibó közelében ki lehetett kerülni. Arról nem is szólva, hogy a végkifejlet előtt a váradi rácok, a környező vidék pásztorainak a helyismeretét kihasználva, a védők hátába fognak kerülni, hatalmas pánikot okozva. Magyarán: bár ez egy nagyon komoly fölénnyel, kiépített állásokkal rendelkező kuruc sereg volt, ennek ellenére a fegyelmezetlenség, illetve az összehangoltság hiánya miatt súlyos stratégiai vereséget szenvedett. Még egy fontos epizód: Károlyi Sándor Solymosnál állomásozott 5-6 ezer emberrel, és az ő feladata az lett volna, hogy beavatkozzon, amikor meghallja az ágyúdörgést. Miért, miért nem, Károlyi csapatai csak késedelemmel indultak meg az első ágyúdörgések hallatán, addigra a csata már befejeződött. Különben meg kell állapítanunk – romantika nélkül –, hogy egy ilyen nyíltszíni ütközet nem zajlott tovább néhány óránál… A téli időszakban megvívott csaták általában déli egy órától sötétedésig tartottak, a nyáriak pedig – ez érvényes Zsibóra is – valamivel később értek véget.
A csatának minden tekintetben legsúlyosabb következménye az lett, hogy Rákóczi újból kiszorult Erdély földjéről?
Bár a következő években még voltak harcok ebben az országrészben, de az otthagyott csapatrészek, vagy Rákóczi odaküldött magyarországi csapatai már nem tudták többé lábukat szilárdan megvetni. A fejedelmi székbe való beiktatást is elhalasztották. Ez csak 1707-ben vált lehetségessé, de gyakorlatilag Rákóczi fennhatósága Erdély felett 1708-ban végleg megszűnt.
A leggyilkosabb „labanc” a pestis volt
A „labanc” oldalon harcoló magyarok közül az egyik legkiválóbb hadvezér, a szabadságharc végkifejleténél döntő szerepet játszó politikus, gróf Pálffy János volt…
Igen, Pálffy János horvát bán, a katonai mesterséget korán kezdte, Sigbert Heister császári tábornagynak volt az alparancsnoka. Ezekben a jelentős csatákban ő mindenütt részt vesz, valóban tapasztalt katona. Állítólag a horvát bánságát azért kapta meg, mert Pálffy lánya ágyasa lett a királynak… Ezt sem cáfolni, sem bizonyítani nem tudjuk. De a lényeg az, hogy horvát báni minőségében fontos szerepet kap Heister leváltása után: őt nevezik ki az összes magyarországi hadak főparancsnokának. Katonailag értett a dolgokhoz, s ami a szabadságharc záró aktusa alkalmával, Szatmáron igen fontossá válik: a politikai érzéke kiváló volt. És Károlyi politikai realitásérzéke ugyanúgy kiemelendő, hiszen egy biztos pusztulástól mentette meg a kuruc csapatokat. Ami Pálffy Jánost illeti, a katonai sikereit 1710-11-ben immár nem annyira a harctéren elért eredményeinek köszönhette, inkább a Magyarországon dühöngő pestisjárványnak, amely valósággal elnéptelenítette az országot. A még 60-70 ezres kuruc sereg minimálisra zsugorodott: Nagymajténynál már csupán 10-12 ezer főre tehetjük Károlyi maradék hadainak lélekszámát, akik zászlóletételre sorakoztak föl. Úgy 1500-an zárkóztak be még ideig-óráig a munkácsi várba… Orvos-történészek becslése szerint a pestisjárványnak több mint 400 ezer áldozata lehetett!
Tehát sokkal többen pusztultak el pestisben, mint az összes konfliktus, hadi cselekmény, ütközet idején…
Valóban, sokkal többen. Markó Árpád, a korszak kiváló hadtörténésze, illetve Bánlaky József, A magyar nemzet hadtörténelme szerzője, komoly számításokat végeztek arra nézvést, hogy az 1673-1711 közötti harci cselekményeknek hány áldozata lehetett. Bizony, kuruc részről az ő számuk is legalább 85 ezerre tehető. S ha mindehhez hozzá adjuk a pestis közel félmilliónyi áldozatát – tessék végiggondolni, hogy a kettőnek milyen katasztrofális demográfiai hatása volt Magyarországon, mely teljesen elnéptelenedett.
Vereséggel felérő győztes csata
Az utolsó jelentős összecsapás a kurucok és a labancok között a romhányi csata volt. Ellentmondásos információkat olvastam erről az ütközetről. Volt, aki azt állította, hogy a kurucok győztek, volt, aki szerint nem, azt is olvastam, hogy „döntetlenül” ért volna véget. Mit tudunk jelenleg ennek az utolsó hadi aktusnak a végkifejletéről?
A hadtörténészek elvi álláspontja szerint, aki elsőnek hagyja el a csatateret, az a vesztes. A romhányi csata „mottója”, hogy a Rákóczi-sereg elhagyta a csatateret. Függetlenül attól, hogy… nem szenvedett vereséget. Tehát ezért ez az ellentmondás. Magának a csatának az értékelése, kifejezetten előnyös a kurucok szempontjából: komoly veszteséget okoznak az ellenségnek, mégis elhagyják a csatateret.
Azt lehet tudni, hogy miért?
Ebben az ütközetben nagy számban vannak jelen Rákóczi hadaiban a lengyel és a svéd zsoldosok. Mégpedig azért, mert 1709-ben Poltavánál vereséget szenvedett XII. Károly svéd király Nagy Pétertől, s a poltavai csatatérre igyekvő svédek, lengyelek, akik erősítést vittek volna, már nem érkeztek oda idejében. Úgyhogy nekik nem volt más lehetőségük, minthogy a győztes cári sereg elől visszavonuljanak, és Magyarországra meneküljenek, nehogy orosz fogságba essenek. A Poltavánál több mint tízezer svéd katonát ejtett foglyul az ellenség, s a cári birodalom távoli kormányzóságaiba osztották szét, telepítették le ezeket a hadifoglyokat, ott kényszerültek civilként élni. És csak több mint tíz év után, az 1721-es békekötést követően térhetett haza az, aki akart. Józef Potocki hetman, kijevi palatínus (korabeli festményen) jó ismerőséhez és barátjához, Rákóczi Ferenchez menekült a seregével, aki méltányos zsoldot biztosított a számukra. A lengyelek tisztességesen helytálltak a romhányi ütközetben. A magyarokról, a kurucokról nem lehet ugyanezt mondani, mert jobbára az ellenség málhás szekereinek a fosztogatásával foglalkoztak. Ezért nem történhetett meg a császári csapatok teljes leverése, üldözése és szétzavarása. A lengyelek értetlenül álltak: „Hát a csatát még nem fejeztük be, miért marad el a magyar szárny?” Úgyhogy visszavonulót fújtak, ezért gondolt arra Rákóczi, majd tavasszal folytatja az akciót. Csakhogy Potocki a katonáival valósággal kiszökött Magyarországról. Mert XII. Károlyt kimentették a poltavai csatából, és török felségterületre menekült a Dnyeszter parti Benderbe, Potocki pedig Moldván keresztül vonult feléje. Arról maradt fenn dokumentum, hogy kivonulásuk közben a lengyel hadak Bereg megyét felprédálták, nyilván a lovaiknak szereztek takarmányt. Máramaros érintésével, Moldván keresztül mentek XII. Károlyhoz.
Nem volt idő a pórnépből katonát faragni
Beszélgetésünk véghez közeledve, hadd említsünk egy, illetve két, immár Rákócziék törökországi emigrációjának idejéhez kötődő, kevésbé ismert, nagyon szerencsétlen akciót. A szedett-vedett kuruc csapat először török, majd tatár hadak oldalán próbált 1717-ben a Bánságon keresztül betörni Erdélybe, úgymond a szabadságharc, a Habsburgok elleni küzdelem felélesztése érdekében. Bizony, akkor pusztították el Szék városát, a Mezőség jó néhány maradékát, egy irreális cél érdekében. A történtek ismeretében joggal mondhatjuk, hogy mindkettő meggondolatlan kalandorakció volt?
Teljes joggal mondható. Arról nem is szólva, hogy egy esztendővel azelőtt Savoyai Jenő már visszahódította Temesvárt, és attól a pillanattól kezdve, hogy a töröknek az utolsó bástyája elesett Magyarországon, mindez majd 1718-ban a pozserováci békekötéshez vezet, a Habsburg Birodalom, a Velencei Köztársaság és az Oszmán Birodalom között. Ez a Bánságon keresztül megindított 1717-es akció a törököknek, illetve a tatároknak a győzelmére számított, hiszen a töredék kuruc seregnek csupán kisegítő szerep jutott. Semmiképpen nem képviseltek átütő katonai erőt. Ez minden szempontból meggondolatlan kaland volt, ahogy később, Rákóczinak a fia, József, az 1735-39-es háborúban sereget verbuvált, talán valamivel nagyobb eséllyel próbálta a kiújult osztrák-török háborút kihasználni, és Magyarországra betörni. De egy ilyen nagyszabású akciót akkor már az orosz had segítsége nélkül nem lehetett végrehajtani. Ekkoriban az orosz cári birodalom az egyetlen katonai nagyhatalom a térségben, amelynek a hadereje átütő potenciált képez.
Hogyan jellemezhetők a próbálkozások Rákóczi gyakran fegyelmezetlen hadainak regularizálására?
Nem véletlenül vetődött fel a sereg regularizálásának a kérdése, hogy ezekből a népfölkelőkből miként lehet mégis katonát faragni? Rákóczi pátenseket bocsát ki, parancsokat küld, hadi regula is készül, de az nem lett teljes. Ez voltaképpen egy hadi szabályzat arról, hogy egy közkatonának mi a feladata, egy altisztnek mi a feladata, az őröknek mi a feladata, stb. Szabályozza, hogy a táborból csak jelszóval szabad eltávozni, visszatérni is csak parolával szabad, milyen büntetések járnak a parancsmegtagadásért. A regularizálás csírái fölfedezhetőek abban is, hogy Rákóczi egy nemes tiszti képző beindítását is tervezte Kolozsváron, az Ifjú Nemesek Társaságát. Ennek közvetlenül a fejedelem volt a parancsnoka, közvetlenül neki esküdtek föl. Azzal, hogy szolgálati úton, direkt hozzá fordultak levéllel, élőszóban, akárhogy, nem sértették meg a hadi regulát, hiszen ő volt a parancsnok. Nem véletlenül volt tagja ennek a társaságnak Bercsényi Miklós fia, László és Mikes Kelemen is, aki „nemes apród”, majd „bejáró” inas, végül Rodostóban a fejedelem kamarása lett.
II. Rákóczi Ferenc, a „vezérlő fejedelem” mennyire vett részt közvetlenül a csaták irányításában?
II. Rákóczi Ferenc. Nem a sereg vezetése volt az erőssége
A nagyszombati csata volt az első, amit ő maga irányított. A trencséni csatát is ő vezette, személyesen. Mind a két ütközet balul végződött, és természetesen, mindkét hadi eseményben neki szerepe, felelőssége volt, abban a vonatkozásban, hogy ha ő, a fejedelem megjelenik valamelyik csatatéren, az egyértelműen a fővezérségét jelenti, és mindenki az ő parancsait várja. De Rákóczi hadi tapasztalatokkal egyáltalán nem rendelkező, hadvezetésben járatlan fiatalember volt, még kis egységeknek az irányítását sem gyakorolta. És a trencséni csata azért fog nagyon súlyos következményekkel járni, mert személyesen szeretett volna menekülő harcosaiba lelkesedést önteni. Pandúr nevű lován vágtatva nem tudta átugratni az útjába kerülő vízmosást, a ló a nyakát szegte, ő pedig eszméletét veszítette. És azonnal halálhírét keltették, miközben a közvetlen közelében tartózkodó fiatal testőrök kimentették, s Nyitra irányába menekítették. A sereg ott maradt fővezér nélkül. Önmagában Bercsényi Miklós sem volt alkalmas arra, hogy tábornoki funkciót lásson el. Egyedül Forgách Simon volt, aki komoly katonai tapasztalatokkal rendelkezett, őt viszont senki nem szerette. Igaz, ő sem szeretett senkit, és nem rejtette véka alá a véleményét, mely szerint rajta kívül senki nem ért a hadi dolgokból semmit. Ő lenne az alkalmas arra, hogy irányítson, de kit? Hiszen nincs kit irányítani, nincsenek megfelelő katonai alapokkal, tudással rendelkező emberek körülötte
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
