Rákóczi: „Én nem leszek második Dózsa György!” (1.)

2016. 06. 02. 19:04

Dr. Gebei Sándor egyetemi tanár A kurucok győzelmei és veszteségei című, Nagyváradon és Marosvásárhelyen elhangzott előadásai előtt Szilágyi Aladár a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc több fontos, de kevésbé ismert aspektusáról beszélgetett az egri Eszterházy Károly Főiskolán oktató történésszel.

 

Gebei Sándor történész, egyetemi tanár   Fotó: Szűcs László

 

A 17. század végén, 18. század elején, ahogy szorítják kifelé a törököt, Lipót katonái úgy bánnak Magyarországgal, mint egy elfoglalt, meghódított, idegen területtel. Jól mondom ezt?

 

Igen, tudniillik egy olyan furcsa helyzet áll elő, hogy Magyarország felszabadítását császári csapatok végzik, sőt, egy európai koalíciós sereg. És ebben a seregben „hivatalosan” nincsenek ott a magyarok. Tehát Magyarország felszabadítása Lipót császár diadalát hozza elsősorban, hiszen az uralkodó csak másodsorban gondolkodik „magyar királyként” erről a térségről. Ebbe a nemzetközi koalíciós seregbe a Rajna menti németektől a rácokig, mindenki fölsorakozik. A Német-Római Császárság, tehát a választófejedelmek csapata épp úgy, mint akár a bajorok, a szászok, a hesseniek stb. stb., egytől egyig ott vannak. Sokan vesznek részt a felszabadító küzdelmekben a magyarok közül is, de nem hivatalosan. Ugyanis mindazok, akik bekapcsolódnak ezekbe a harci cselekményekbe – az 1683-99-es periódusról beszélünk –, azok legnagyobb részt Thököly katonái. És Thököly csillaga már leáldozott. De ne feledjük:

Thököly soha nem esküdött fel a király hűségére,

sőt, mindvégig kitartott a török mellett. A Thököly katonák nagy része nem hivatalosan, de jelen vannak a felszabadító seregben, a másik oldalon pedig az a részük, amelyik Thököly mellett mindvégig kitart, a bujdosást is, akár az emigrációt is vállalja. Az 1699-es karlócai békekötést követően a legsürgősebb feladat rendezni az országot, amelyik Lipót császár/Lipót király kezébe került. Ez egy háború sújtotta, elnéptelenedett, teljesen kipusztított ország. Csak érdekességként említem, hogy a karlócai béke aláírása 1699 januárjában történt, a megelőző tárgyalások ősszel indulnak, és ahogy komorul az idő, és egyre zordabbá válik, igen nagy a tűzifa hiány. Tíz mérföldről kellett fűtőanyagot hozni a tárgyaló delegáció épületébe.

Ábrázolás a menekülő Rákócziról

 

Az adóprés és a rekvirálások szorításában

 

És nem csupán a háborús pusztítások, hanem a katonák hosszadalmas ellátása, kiteleltetése is iszonyúan nagy terhet jelenthetett a lakosság számára…

 

Hogyne, pontosan ide akartam kilyukadni. Ráadásul ez az újonnan felszabadított ország egy nagyon kegyetlen adóprésnek lett alávetve. Elviselhetetlen adóprést próbálnak nagyon rövid ideig „békés” eszközökkel alkalmazni. Amikor kiderül, hogy ez nem megy, kegyetlen egzekúciók sorozata indul el. Egyre-másra zajlanak a rekvirálások, egyre durvább eszközökkel sanyargatják a lakosságot. A zsoldosok sem kapják meg időben a nekik járó apanázst, úgyhogy ők is inkább rekvirálásból tartják fenn magukat. Egy-egy elismervényt ugyan adnak érte, de az semmit nem ér. A civil lakosság – aki, ahogyan tehette – megint bujdosó lett.

 

Az elégedetlenség első fokmérője az úgynevezett Tokaj-hegyaljai felkelés lehetett?

 

Úgy van, Tokaj meg Sárospatak néhány hétig a felkelők, Thököly elbujdosott kurucainak a kezére került. Ez még a karlócai békét megelőző esemény, de jelzi, hogy az elégedetlenség milyen mértékű. I. Lipót király (képünkön) az országot továbbra is meghódított területként kezeli, lakóit – mai szóhasználattal élve – nem állampolgároknak, inkább csak adóalanyoknak tekinti. A nemességet – az arisztokráciát kivéve –, elsősorban a köznemességet sem kíméli. Az úgynevezett fegyverváltság mellett bevezetik az accisa beszedését, a forgalmi adót, ami az adómentességet formálissá teszi. Ráadásul a töröktől visszahódított területeket nagymértékben manipulálják. Az idegen hadvezérek, külföldi hadi szállítók kezére juttatnak sok-sok földbirtokot. Egyre-másra kapják meg az indigenátust, a honosságot, komoly birtokokkal egyetemben. Az eredeti tulajdonosok közül, akik nem tudták 150 évre visszamenőleg igazolni birtoklevelekkel a tulajdonjogukat, azoknak a birtokait nem adták vissza, a kincstárhoz kerültek. A kincstár pedig bőkezűen elégíti ki ezekkel a területekkel a hadihitelezőket és a szállítókat, jutalmazza a törökellenes harcban érdemeket szerzett tábornokait. A főnemesek közül néhányan beadványokkal, kérelmekkel fordulnak a királyhoz, enyhítse a terheket, fegyelmezze, fékezze a katonaságot, mert a rekvirálások elviselhetetlenek. Bercsényi Miklós, mint Ung vármegyei főispán gyakran küldözget ilyen leveleket az uralkodónak, Károlyi Sándor is hallatja a szavát Szatmárból, de folyamodványaiknak nincsen semmi foganatja.

 

Tízezer arany volt a vérdíj

 

Másik fontos előzmény, hogy a tapasztalt Bercsényi és az ifjú Rákóczi szomszédok, majd barátok lesznek…

 

Amikor Rákóczi 1694-ben fiatal házasként a feleségével Sáros megyébe megérkezik, és beiktatják főispánnak, Bercsényi (képünkön) közvetlen szomszédságába kerül. Barátok lesznek, sokszor találkoznak, tanakodnak, és kibontakozik az ötlet, hogy Habsburg-ellenes mozgalmat indítsanak, külső erők igénybevételével, Magyarország helyzetének megváltoztatása érdekében. Rákóczi közvetlen közelében, Sárospatakon császári csapatok állomásoznak, lotaringiaiak is. Egy francia tiszt, aki szabadságra készül a Rajna mentére, megkedvelteti magát Rákóczival, és ő lesz az, akit felkér arra, hogy a leveleit XIV. Lajosnak jutassa el Versailles-ba. Így indul meg ez a levelezés, melyben Rákóczi konkrét segítség adását kéri a mozgalmukhoz. De nem katonákat igényel, hanem egy nagyon jelentős összeget, azzal a céllal, hogy ezen a pénzen szabad területeken, elsősorban Lengyelországban zsoldosokat fogadhasson föl. A tervezésben odáig elmennek, hogy 4000 lovas és 4000 gyalogos fölfogadására elegendő pénzbeli támogatást kérnek. Nagyon veszélyes játék alakul ki a király háta mögött. A levélváltást éppen a futár leplezi le, Rákóczi a bécsújhelyi börtönbe kerül. Éjnek évadján tartóztatják le a nagysárosi kastélyban, és Bécsújhelyig hintóztatják. Tulajdonképpen számtalan alkalma volna elmenekülni. Nem teszi, hanem az igazságszolgáltatásban hisz, és a saját igazában. Csak Bécsújhelyen döbben rá arra, hogy „te jóisten, Zrínyi Péter, a nagyapám is itt végezte vérpadon, Nádasdyval, Frangepánnal együtt, hát ugyanez a sors vár énrám is!” Hiába utasítja vissza a vádpontokat a bíróság színe előtt, ha nem sikerül megszöknie, nem kerülheti el a vérpadot. És akkor

a gyóntató pap, a börtönigazgató és a feleség szervezik meg Rákóczi szöktetését.

A börtön parancsnoka biztosítja azt az egyenruhát, amelyet magára öltve kisétál a tömlöcből és a városból. Tízezer arany vérdíjat tűznek ki a fejére, ha élve fogják el, a holtteste kiszolgáltatását ötezer arannyal „honorálnák”. Körözik Magyarországon, a Német-Római Császárságban, és körözik Lengyelországban is. Érdekes történet, hogy a lengyel király nem más, mint a szász választófejedelem, Erős Ágost, aki ilyen értelemben a német-római császárnak is alattvalója, de lengyel uralkodó is egy személyben. Rákóczi pedig éppen Lengyelhonban próbál zsoldosokat toborozni. A 4000 lovas, 4000 gyalogos felfogadása lengyelföldön akkoriban lehetetlenné válik, éppen ekkor nyomul be mélyen a Lengyel Királyság területére XII. Károly svéd király, és Erős Ágostot beszorítja Lengyelország keleti csücskébe, Kis-Lengyelországba, illetve Ukrajnába, a lengyel területek ilyen formán megosztottakká válnak. Rákóczi és Bercsényi a Sieniawski hercegi család segítségével Brezanba húzzák meg magukat, itt találnak rájuk a felvidéki kurucok küldöttei.

 

És itt születik meg az a nevezetes első kiáltvány…

 

Igen, „a haza nemes- és nemtelenjeihez” intézi szavait, az ausztriai iga elleni küzdelemre szólít fel. Ekkor már Spanyolországban kitört az örökösödési háború, ezért Magyarországon alig vannak császári csapatok. A Zemplén és Bereg megyékben állomásozó Montecucolli ezred feltöltés alatt áll, ez a vértes ezred, plusz a helyőrségek – nagyon kevés katonaság tartózkodik 1703-ban Magyarországon, mert már Nyugat-Európában javában zajlik az örökösödési háború. Magyarországon is elkezdődik a toborzás, elég sokan jelentkeznek katonának, de Rákóczi hazaérkezése után megszöknek ezektől az alakulatoktól, és csatlakoznak a kurucokhoz.

 

Ugye, Rákócziék hazatértét megelőző mozzanat volt egy kisebb, lokális „zászlóbontás”: a tiszaháti parasztok felkelése?

 

Igen, ez hamarabb tört ki. Megérkezik a Brezanban kibocsátott pátens, a zászlók is megérkeznek, csakhogy a türelmüket vesztett tiszahátiak nem várták meg „a jelet”, nem várták meg a parancsot, hanem önhatalmúlag elkezdték a zászlók alá toborozni az embereket, de gróf Károlyi Sándor Dolhánál könnyen szétugrasztotta a szatmári nemesi csapatokat irányítva a felkelőket. Károlyi ezt követően azonnal szalad Bécsbe jelenteni a császárnak, hogy „szétugrasztottam a csőcseléket, semmiképpen nem kell tartani lázadástól”. Rossz jósnak bizonyult…

 

A hajdúk harcedzettek, de fegyelmezetlenek voltak

 

Rákóczi még csekély haddal lépett be Vereckénél az országba, s birtokainak legfontosabb erősségéhez, Munkácshoz érve, sehogyan sem boldogult.

 

Nem, semmiképpen. Munkács, ez a hegycsúcsra emelt vár bevehetetlen volt. Gyűrűbe lehetett fogni, ki lehetett éheztetni, de ostrommal bevenni nem. Nem véletlen, hogy Rákóczi Ferenc édesanyja, Zrínyi Ilona, annak idején, három esztendőn keresztül Caraffa tábornokkal, a tapasztalt katonával szemben is védelmezni tudta. Függetlenül attól, hogy a várat nem tudják elfoglalni, az egész vidék, a legnagyobb Rákóczi birtok, lelkesen behódol neki. Amikor megérkezik „a földesuruk”, valamennyi ember, függetlenül attól, hogy jobbágy, nem jobbágy, nemes vagy ármális, mind-mind üdvözli és felesküszik a hűségére.

 

Első sikeres összecsapásuk az ellenséggel a tiszabecsi győzelem. Milyen jelentőségű volt ez a kezdeti siker?

 

Nem lehet felbecsülni, erről nincsenek pontos adatok. A lényeg a Tiszán való átkelés volt, a Tiszán túlra helyezése ennek a fegyveres akciónak, mert az a terület a Szabolcs megyei – Bocskai telepítette – hajdúságnak az élettere volt. Ez mintegy tízezer katonát jelentett, plusz a bihari hajdúkat, Diószeget és környékét. Máris színt kellett vallaniuk, hogy ide vagy oda csatlakoznak. És a szabolcsi hajdúvárosok lakói, a bihariak is egy emberként Rákóczi mellé sorakoznak. Így tapasztalt fegyverforgatók, harcedzett katonák gyarapítják, erősítik Rákóczi hadait. Rögtön azt is hozzátenném: ugyan a hajdúk tapasztaltak voltak, de nem fegyelmezettek!

 

A nemesség java elég sokáig távol tartotta magát. A jobbágysorban élők bizalmát viszont hamar elnyerte az úgynevezett Vetési pátenssel, nem?

 

Az első, Brezánban kibocsátott pátens, válogatás nélkül szólított meg nemest, nemtelent, csak jöjjenek össze, gyülekezzenek, a Vetési pátensben viszont már valami konkrét adományt is föl kellett csillogtatnia: aki katonának áll, az adómentességet kap, amíg harcol, és az otthon maradottak is könnyítést vagy teljes fölmentést. Ez óriási vonzerő volt, olyan értelemben, hogy ami azelőtt évtizedeken keresztül sem valósult meg, most hirtelen kézzel fogható valósággá válhat, csak el kell menni katonának. És miért ne, hiszen az elnyomók ellen igenis, harcolni kell… Cserei Mihály nagyon gúnyosan megjegyzi az Erdély Históriája lapjain, hogy abban az esetben, ha Nigrelli, meg Rabutin császári tábornokok a zendülés kezdetén észüknél vannak, akkor Kiss Albert hetven talpasát rabul ejtették volna, és eltűntetik a föld színéről. Nem bontakozhattak volna ki a kurucok, így viszont a hetven emberből egy hónap alatt hétszáz lett, még egy hónapon belül hétezer, decemberben már hetvenezer ember állt Rákóczi zászlaja alá.

 

Végül a nemesség jelentős része mégiscsak melléje állt. Ehhez egy másik dokumentumot, az úgynevezett Gyulai pátenst kellett kibocsátania. Hogyan próbált egyensúlyt teremteni a két nagy társadalmi réteg között?

 

Ez a kérdés mindvégig problémája a Rákóczi-féle szabadságharcnak, hiszen a Gyulai pátens révén a nemesség számára biztosított szabadságjogok automatikusan jelentik a nemesek jobbágyok fölötti rendelkezését. A jobbágyok számára biztosított adómentesség pedig automatikusan jelenti a nemesi előjogok sérelmét. Rákóczi állandó egyensúlypolitikával próbálkozott, és mindig az adott helyzethez igazítva taktikázott, sakkozott. Elkerülhetetlen történelmi körülmény volt, amit figyelembe kellett vennie, hogy hiába van több tízezer „pór ember” mellette, a „natio politica”, a politikai nemzet nem más, mint a nemesség. Rákóczi hajtogatta is: „én nem vagyok Dózsa György, én nem leszek második Dózsa György”. A nemesek csatlakozása nélkül ő csak egy parasztvezér lett volna…

 

Egy nemesnek senki nem parancsolhat

 

Arról nem is beszélve, hogy a nemesség katonailag mégis csak képezettebb és felszereltebb volt, mint a „pórnép”.

 

Így van, viszont ezt a képzettséget tegyük kicsit idézőjelbe, ugyanis a nemesi hozzáállás a hadba vonuláshoz egy nagyon „büszke”, korszerűtlen hozzáállás volt a 17-18. század fordulóján. Egész Európában már zsoldos seregek harcolnak egymással, „profi” seregek, egységes fölszereléssel, altiszti karral, tiszti karral, főtiszti karral. Egységes parancsra mozognak, tömbharcra képesek, és tömbvédekezésre képesek. A magyar nemes pedig abból az attitűdből indul ki, hogy „az állat azért van, hogy engem szolgáljon”, akinek pedig nincs lova, hogy őt szolgálja, az csak egyszerűen talpas. Vagyis egy nemes csak lovas katonai szolgálatban tudott gondolkodni. Arról a hozzáállásról nem is szólva, hogy „ha én nemes vagyok, akkor nekem nem parancsolhat senki!” Úgyhogy ez egy nagyon-nagyon komoly gond volt, végigkísérte a szabadságharc időszakát: a nemeseknek automatikusan jussuk a tiszti rang, jelentkezésük pillanatától tiszti rangfokozatot kapnak. Ha egy nemes tiszti rangfokozatot kap, akkor viszont automatikusan a talpasok fölötti parancsolás jogát is megkapja. És amikor aratás vagy cséplés időszaka van, vagy éppen szüret a Hegyalján, akkor tiszti parancsot ad a talpasnak: hagyja el a sereget, menjen haza az ő nemesi birtokára, és váljon újra szántóvetővé… Ez feloldhatatlan ellentét volt, de

Rákóczi mindig az adott, konkrét történelmi-politikai szituációhoz igazítva lépett.

Amikor nagyon-nagyon fontos volt, akkor megfogalmazott és kibocsátott egy-egy, a helyzetre vonatkozó pátenst. Ilyen volt például a felekezeti kérdés is. A köznemességnek és a kisnemességnek a többsége protestáns, főleg református vagy kisebb része evangélikus, kálvini, illetve lutheri tanokat vallott. Viszont az arisztokraták, meg a gazdagabb köznemesek zömében katolikusok voltak. Arról nem is beszélve, hogy ő maga, Rákóczi Ferenc és a fővezére, Bercsényi Miklós – tehát a két fő figura is – római katolikus vallású. A protestáns tisztek azonnal fölvetik, hogy a vallási kérdést rendezni, a vallásszabadságot pedig biztosítani kell.

 

Nem véletlenül vetődtek fel ezek a kérdések, hiszen főleg Lipót, de később I. József uralkodása idején a centralizáció, az adóterhek kibírhatatlan növelése mellett, az erőteljes rekatolizáció is megindult…

 

Hogyne, hogyne. Rákóczi a memoárjában meg is írta, hogy előbb kilencven, majd százegynéhány templom visszaadását sürgették a lutheránusok és a kálvinisták, de tartott attól, hogyha mindennek zöld utat enged, akkor az egész katolikus főtiszti kar rosszallását, mi több, a katolikus klérus ellenszenvét válthatja ki. Ez újabb nagy, feloldhatatlannak tűnő ellentétet jelentett.

 

(Folytatjuk)



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!