Foglyul ejtett ország csapdavárosai

2016. 06. 03. 13:42

Nap mint nap találkozom olyan barátaimmal, ismerőseimmel, akik hol beletörődően, hol bosszúsan vagy éppen hetykén-dühösen mondják, nem szavaznak a hétvégi önkormányzati választásokon. Nagyon aggódom értük. És persze magamért is. Parászka Boróka írása arról, miért ne törjük ki saját nyakunk.

 

A mindenféle negatív érzéseket mélyen megértem. Évek óta semmi másról nem szól körülöttünk a közélet, mint lebukásokról, leleplezésekről, gyanúkról. Semmi nem maradt tiszta, semmi nem maradt érintetlen. Se párt, se szervezet, se ember. Az a tiszta, aki nem látszik, akit nem emlegetnek, aki nem vesz részt, nincs is ott. Országos baj ez, és az országoshoz hozzájárulnak a külön magyar nyavalyák. A korrupcióellenes „harc”, amely valóban sok hasznot hozott, ugyanakkor meggyengített minden hazai pártot. És ez nem jó. Nem feltétlenül a törvénytisztelők maradtak, nem feltétlenül működik egy, a jogkövetést erősítő szervezeti rendszer.

A magyar szervezetek a korrupcióellenes harc anomáliái mellett az elmúlt években azért is sorvadtak, mert egymást is gyengítették. A négy évvel ezelőtti választás számukra a rivalizálásról szólt. Több mandátum múlott ezen akkor, és máig maradtak frusztrációk, feldolgozatlan sérelmek, és az érzés, hogy egymással szemben állunk. Vagy tudjuk pontosan, hogy miért, vagy nem – mindegy is.

Erre az általános, valamint az erdélyi magyar politikai romlásra valóban lehet azt válaszolni, hogy kösz, nem kérek belőle. Ne számítsatok a szavazatomra, a figyelmemre. Csakhogy a feddés vagy fenyegetés „üresbe” hangzik el. Nincsenek ők. A pártok lassan szétmállanak körülöttünk. Marad a szabadesés, a közintézmények működnek tovább, akkor is, ha a választók nagy része nem figyel oda, nem szavaz, nem nyilvánít véleményt. Csak az eddiginél is rosszabbul. A korábbi kontraszelekció erősödik. Ebben a helyzetben vagy a nagyon gátlástalanok maradnak, akikről lepereg a korrupcióellenes vizsgálat, az eljárások-büntetések után ugyanott, ugyanúgy folytatják, ahol és ahogy folytathatják. Vagy az történik, hogy a kiábrándult választó megrázza magát, részt vesz a döntéshozásban. Jelen lesz a voksoláson, és azon is túl, a közélet irányításában. Beleszól, véleményt mond, tartja a kapcsolatot a képviselőivel, a tanácsosaival, a polgármesterével. (Igen, így, birtok viszonyban, hiszen őérte és általa dolgoznának ezek az emberek, ha dolgozhatnak).

A nehézkedési erőt, és politikai gátlástalanságot úgy lehet legyőzni, ha azok, akik ellenállnak, akik változtatni akarnak, támogatást kapnak. Az elmúlt hónapokban megjelent ez a kitartó, elszánt réteg. Nem egy pártban, hanem többen. Vagy pártokon kívül. Ott vannak azok az emberek, akik vállalták a jelölést, úgy is, hogy tudják, mekkora kockázat ez. Hogy a makacs, eltűnni nem akaró, a korrupcióellenes intézkedések hatására átalakuló, azokhoz alkalmazkodó maffia típusú szervezetekkel-rendszerekkel szemben kell működniük. Hátrányos feltételekkel, gyakorta „új arcként”, tapasztalat nélkül, meggyengült, vagy hiányzó szervezeti háttérrel. Ezeknek az embereknek – utolsó reményeinknek – nincs más esélye, csak az öntudatos szavazó részvétele.

Eszem ágában nincs megmondani, hogy kire „kell” szavazni. Nincs ilyen recept. Egyetlen egy dolgot jó komolyan venni. A választói figyelmet. Mindenki tudni fogja, hogy a környezetében ki az, vagy kik azok, akire-akikre érdemes szavaznia. Különösen nagy tétje van ennek Szatmárnémetiben és Marosvásárhelyen, a foglyul ejtett ország „csapdavárosaiban”, ahol a politikai maffia mindeddig leválthatatlannak bizonyult. Mindkét helyen mutatkoznak alternatívák. Nem is egy. Nem is biztos, hogy jók. Marosvásárhelyen sajnos ezek egymással versenyeznek, és félő is, hogy egymást gyengítik. Talán lehetett volna másképp taktikázni, talán lehetett volna erősebb ellenállást szervezni – ezek a múlt és a jövő kérdései. A jelené viszont az, hogy az eddig is súlyos károkat okozó, magukat önkormányzati vezetésnek álcázó magánvállalkozások és magánbirodalmak maradnak, vagy mennek a levesbe. Vagy legalább lesz-e helyi szinten komolyan vehető kontrolljuk, ellenzékük? Ha most a választó nem veszi a kezébe a szavazó-pecsétet, a következő években szava nem lehet azért, mert városa idegen és ellenséges vele. Ha kezébe veszi, akkor sincs mindenre garancia. Akkor is ott van még a nehéz feladat: a továbbiakban ott lihegni az önkormányzati képviselő urak, polgármesterek, szakbizottsági tagok nyakába, hogy tartsák, amit ígérnek. De legalább lesz esély a számonkérésre, a gyomrozásra, az ígéretek kipasszírozására.

Most, a felmérések és az előrejelzések szerint, millimétereken, néhány szavazaton múlik minden. Azon, hogy ki mennyire éli bele a saját dühébe, ön- és közsajnálatába magát. Vagy épp ellenkezőleg: mennyire tud túllépni a nyűgjein, és tenni azért, hogy ne legyen oka se dühöngeni, se sajnálkozni. Mennyire figyel oda, és megy el szavazni.

Menjetek el szavazni!



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!