Rákóczi: „Én nem leszek második Dózsa György!” (2.)
2016. 06. 08. 14:30Dr. Gebei Sándor egyetemi tanár A kurucok győzelmei és veszteségei című, Nagyváradon és Marosvásárhelyen elhangzott előadása előtt, Szilágyi Aladár a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharc több fontos, de kevésbé ismert aspektusáról beszélgetett – így a kezdeti hadi sikerekről és az arisztokraták szerepéről – az egri Eszterházy Károly Főiskolán oktató történésszel.
Gebei Sándor és Szilágyi Aladár beszélget az Erdélyi Riport szerkesztőségében Fotó: Szűcs László
Ugye, nagy nyereséget jelentett a kurucok számára a hadi tapasztalatokkal rendelkező, tekintélyes gróf Károlyi Sándor 1704-es átállása?
Valóban az volt. A kezdeti sikerek egyik hónapról a másikra, magát Rákóczit is meglepték, nem számított ekkora támogatottságra. Ami a köznemességet illeti, éles dilemmával kellett szembesülnie. Ha nem csatlakoznak Rákóczihoz, a birtokaikat a kuruc hadak felprédálják, a jobbágyaik meg mind Rákóczi hívéül szegődnek. Sok esetben ezek az 1703-as, 1704-es jelentkezések még látszat-csatlakozások, de 1705-től aztán esküvel elkötelezett tömeggé válik ez a köznemesség. A főnemesség helyzete, viszonyulása, részleges átállása nem sokban különbözött ettől. Károlyi Sándor például a kuruc rebellisek fölött aratott dolhai győzelem hírével rohan Bécsbe, és még félúton van hazafelé, amikor a felesége utána küld egy levelet: bizony, a kurucok elözönlötték a birtokait. Rögtön felvetődik benne, milyen álláspontra helyezkedjen: Ha visszafordul Bécsbe, akkor biztos, hogy a szatmári, a Károly környéki birtokait az ellenség szétveri, kiéli. Még egyszer mondom: Károlyi főispáni minőségében a drasztikus királyi intézkedésekkel semmiképpen nem értett egyet, beadványokkal fordult az enyhítés érdekében az udvarhoz. Tehát a fölkelők elleni dolhai akció ellenére sem jelentett nehézséget számára, hogy Rákóczihoz csatlakozzon.
Rákóczi tisztelte Károlyi Sándort (korabeli ábrázoláson), de igazi bizalmasának, tanácsadójának soha nem fogadta el. Elismerte rátermettségét, lovas katonai, harcászati tapasztalatait, egyébként Bercsényi is hasonló erényekkel rendelkezett. Ezek a főtiszti rutinnal rendelkező arisztokraták nélkülözhetetlenek voltak Rákóczi számára. Károlyi átállása kétség kívül többet jelentett, mint Rákóczi Bercsényivel való barátsága, hiszen ő az első igazi, vérbeli arisztokrata, aki fölbukkan a táborában, és hűséget esküszik neki.
De hozzávetőleg öt arisztokrata közül négy labanc maradt…
Később mások is jelentkeznek: az Esterházyak, Forgách Simon, Vay Ádám, Szirmay István stb. De egy 1707-ben készült lista, melyet Esterházy Pál nádor állította össze, tételesen sorolja föl, hogy kik tartoznak a világi és egyházi főnemesek rendjébe. Mindebből kimutatható, hogy 77 főúr a király oldalán áll, és maximum 18-an csatlakoznak Rákóczihoz. Az érsek hatósága alá tartozó katolikus klérus egyértelműen aulikus, megmarad a Habsburgok hűségén, hiszen az ő főpásztori utasítása mindenkire kiterjed, kivéve Telekessy István egri püspököt. Az ő esete azért érdekes, mert Heves megye főispánja is lévén, tiltakozik, amikor a kurucok elfoglalják Eger városát, majd Rákóczitól szabad elvonulást kér. Meg is kapja, és Budára indul. Ezt követően Rákóczi elgondolkodik azon, hogy – ő maga is katolikus lévén – neki egy katolikus püspökre szüksége van, gyóntatói vagy akár tanácsadói szerepkörben. Telekessy Gyöngyösig jut el, ott a bercsényi huszárok föltartóztatják, és visszahozzák Egerbe. Hosszan elbeszélgetnek, de a püspök nem ajánlja fel, hogy csatlakozik Rákóczihoz, hanem Cserép várába vonul vissza, és ott „duzzog” egy hónapig. Aztán meggondolja magát, mégis Rákóczi mellé áll, hiszen egy főpásztornak meg kell mutatkoznia az egyházmegyéjében, nem teheti meg ilyen nehéz időben, hogy a hívek főpásztor nélkül maradjanak. Tehát ő nem az „ügy” mellé áll, hanem a nyáj őrzését tartja szem előtt.
Részsikerek, teljes kudarcok
Első időkben, Károlyinak is köszönhetően voltak sikereik, hiszen a Tiszántúlt, a Felső-Tisza vidékét elfoglalták, a Dunántúlon is sikereket értek el, a szentgotthárdi ütközetben is győztek, de ez a siker még sem vezetett a Dunántúl teljes elfoglalásához. Miért?
Javaslom, még ne szaladjunk Szentgotthárdig, hanem maradjunk a Felvidéken, álljunk meg Szomolányon. 1704 májusában zajlik az ottani csata, majd immár a Dunántúlon a koroncói, végül a nagyszombati. Szomolányban Bercsényi diadalmaskodott, a Győr melletti Koroncónál viszont Forgách kuruc hadai Heister generális csapataitól súlyos vereséget szenvedtek. A helyzeten nem változtatott, hogy Károlyi néhány nap múlva Szentgotthárdnál egy gyors ellentámadással szétverte Rabatta tábornok seregeit. Ami Nagyszombatot illeti, ott a személyesen Rákóczi által vezetett kurucok szenvedtek vereséget Heister seregétől. Ezek az akciók, amelyek Szentgotthárdnál, majd később Győr váránál, Kölesdnél, illetve Erdélyben kibontakoznak, csupán részsikerek, és nem a stratégiai célok elérését szolgálják. Inkább zsákmányszerző, sikeres portyák voltak. Visszatérve az előbb emlegetett három nagy csatára, ha ezeket a hadszíntereket a térképre rávetítjük, egyértelműen észak-nyugati irányt jelent. Bercsényi a Felvidéket teljes mértékben az ellenőrzése alatt tartotta, kisebb erőkkel el lehetett Szatmárt, Tokajt, Egert foglalni, de Váradot nem. A váradi várat – nem lévén ostromágyújuk – a szabadságharc egész ideje alatt képtelenek elfoglalni, bár mindvégig blokád alatt tartják. Budán ugyanez a helyzet.
Portyázó kuruc katonák
Az a bizonyos stratégia
És útjukat állja a bevehetetlen Komárom, Győr, Pozsony, Nagyszombat, Trencsén…
Hogy miért váltak annyira fontosakká ezek az erősségek? Arra a történelemi előzmények szolgáltattak bizonyosságot: Bocskai, majd Bethlen példája, hogy a Magyarország határain túli, főleg protestáns elégedetlenekkel össze lehet fogni! A sziléziaiakkal, a morvaországiakkal és Bécs kivételével Alsó-Ausztria vidéki protestánsaival. Vagyis nagy lehetőség van arra, hogy komoly erőket tömörítsenek Bécs ellen. A morvaországi, a sziléziai, az alsó-ausztriai elégedetleneket is érdekeltekké lehet tenni, hiszen nekik is ugyanaz a kíméletlen személy az uralkodójuk.
Nekik mi „bajuk” volt Lipóttal?
Ugyanaz, mint Magyarországnak. Emlékezzünk rá, hogy 1674-ben a Felvidéken micsoda per zajlott! Minden protestáns papot beidéztek, s miután a legnagyobb részük nem volt hajlandó felesküdni a szentekre és a Szűz Máriára, elveszítették az állásukat, az egzisztenciájukat, több mint háromszázan közülük a szabadságukat is, őket gályarabságra hurcolták. Ugyanez történt a morvák, a sziléziaiak esetében is. Viszont XII. Károly, a protestáns svéd király 1706-ban, immár Lipót fiánál, I. Józsefnél elérte, hogy írják alá azt a szerződést, amelyik a sziléziai protestánsoknak teljes vallásszabadságot biztosít. I. József ezért is kerülhetett kedvezőbb helyzetbe Magyarországon, mert a morvákat, a sziléziaiakat ki lehetett iktatni, mint veszélyforrást, le lehetett választani, mint potenciális szövetségeseket Rákóczi oldaláról.
A helyesnek tűnő „észak-nyugati stratégiai irány” mégsem bizonyult sikeresnek. Miért?
Rákócziék tudatában voltak annak, hogy erre a bizonyos stratégiai irányra kell összpontosítani, és akkor történhet meg a kitörés Európába. Hiszen az a Német-Római Császárság területe, ha a morvák és a sziléziaiak a magyarokkal létrehoznák a konföderációt, az már a császárságon belül protestáns ligává szélesíthető, mert ott van Szászország, Brandenburg, Poroszország. Tehát amit a svédek a 30 éves háborúban szerettek volna, egy „protestáns tengelyt kiépíteni”, amihez Bethlen, mint protestáns fejedelem csatlakozzon – ez a katolikus Rákóczi korában megvalósulhatott volna, ha ezek a csaták sikeresek. Bár Szomolyán győztek, de a döntő ütközetben, Koroncónál, ahol óriási túlerő volt a kurucok oldalán, mégis vereséget szenvedtek. Ez az a csata, amelyik bebizonyítja, hogy a tömeg, az nem minőség. Még egy nagy próbálkozás van 1704-ben Nagyszombatnál, amikor ugyancsak súlyos vereséget szenvednek, megint a katonai vezetés hiánya miatt: nincs tábornokuk! Papíron akad, hiszen minden főnemes, aki csatlakozik, az „tábornok”…
A többnyire a Dunántúlon portyázó rác lovasok Rákóczi idejéből
Nyakunkba szakadt rác „migránsok”
A franciák küldtek pénzt, ha nem is eleget, s ami legalább annyira fontos: hadi szakértőket is. Mennyire voltak érdemben jelen a francia tisztek a Rákóczi-féle szabadságharc hadszínterein?
Tömegesen nem, inkább csak mutatóban voltak. IV. Lajos főleg hadmérnököket küldött, akik nem csak az erődítmény, a védősánc-építéshez, hanem a várvíváshoz is értettek, az ágyútelepek kezeléséhez, irányításához is. Kombinált utász-hidász és tüzértiszti feladatokat láthattak el. Memoárjaiban Rákóczi panaszkodik, hogy a francia segély csak látszatsegély volt, még az ő udvartarásának a költségeit sem fedezte. A mellette katonáskodó De Saleur altábornagy a szemére is veti a fejedelemnek, hogy „a francia király őfelsége pénzét az udvartartásra fordítja, és nem arra, hogy a katonáinak megfelelő fegyvert vegyen.” Ebben azért nem volt igaza De Saleur-nek, mert Rákóczi Sziléziából is megrendelte a hadi szállítmányokat, Danckából is. Csakhogy ezeket ellenséges területen kellett áthozni. Volt olyan szállítmány, amelyik az ellenség kezére került. A memoárjaiból tudjuk azt is, hogy összesen tízezer puska érkezett Danzigból. Ha belegondolunk, még ha a lovasság túlteng is ebben a kuruc seregben, kétharmad-egyharmad arányban, akkor is legalább 25-30 ezer gyalogos van. És akkor még hol marad a fegyverek használatának a begyakorlása? Hol van az ennek megfelelő ólom és lőpor mennyiség? Az ágyúkkal is rosszul álltak. Tábori ágyúknak az öntését – gyenge minőségben – Rozsnyón és Kassán végezték. A lövedékek maximális súlya 15 font volt, 45 dekával számolva egy budai fontot, azok bizony, nem voltak alkalmasak a várfalak lerombolására. Nagy kaliberű mozsárágyújuk alig-alig volt. Sok-sok felszerelés hiányzott a háborúskodáshoz. Puskacsövet ugyan gyártottak, de nem mindig megfelelő minőségben. A kardcsiszárok kardpengéket kovácsoltak, de azok is gyakran kettétörtek a hadakozók kezében, mert vagy nem megfelelő anyagból készültek, vagy nem megfelelőképpen edzették őket.
A Dunántúl igen sokszor váltott gazdát ezekben az években.
A Dunántúl Esterházy Antal csatlakozásával, aki Pápa parancsnoka volt, majd Esterházy Dániel, Bezerédj Imre, Béri Balogh Ádám csapataival kiegészülve átmeneti sikereket hoznak. De megvetni a lábukat nem sikerült. Annak ellenére sem, hogy Vak Bottyán dicső tettét Simontornya kapcsán mindig emlegetjük. Ám ismét hangsúlyozom: nem ez a stratégiai irány, hanem a Trencsén és Pozsony közötti sáv. A Dunántúlról nincs lehetőség ebbe az irányba kibontakoztatni a kezdeményezést. Két ok miatt sem: egyrészt a Dunától nem lehet eltávolodni, másrészt, bár sikeresen indul egy bajor-francia támadás a Duna felső folyásánál, de Höchstädt-nél 1704-ben az osztrák-angol-holland sereg győzelmével megakad, és elmarad a nagy Duna-menti találkozás Rákóczi hadaival. Még egy lényeges ok, hogy az oszmán birodalom elleni háború idején (1685-1690 között) Belgrád törökök általi visszafoglalásával, tömegesen húzódnak be a Dráva-Száva közére a menekülő rácok és a horvátok, és igen komoly kiváltságot kapnak Lipót királytól. Telepes-parasztok, katonaparasztok lesznek, akik mindvégig hűek maradnak a királyhoz. Nem véletlen, hogy a rácok-horvátok a Dunántúlon portyáznak, a Duna-Tisza közét felperzselik, egészen Szolnokig pusztítják a településeket.
A mi tájainkat is gyakran „boldogították”…
Így van, Partiumot, Bihart, Aradot és környékét. Tehát a déli állandó veszély miatt Rákóczi nem is gondolt arra, hogy abban a térségben berendezkedjen. Komárom nélkül, Győr nélkül a Dunántúl uralása lehetetlen volt, a két fontos vár bevétele nem sikerült, csak a már emlegetett, észak-nyugati irányú kitörési lehetőség maradt.
Gebei Sándor történész: „A kezdeti sikerek Rákóczit is meglepték”
Erdélyben jó volt a gróftermés
Ami Erdélyt illeti, ott is – akár a Tiszaháton – voltak 1703-ban spontán megmozdulások. Guthi és Henter Mihály akcióira gondolok, akik azonnal kurucpártiaknak nyilvánították magukat, a székelyek nagy része csatlakozott hozzájuk.
De tökéletesen elég volt, hogy Rabutin a császári erők főparancsnoka egy-egy ezredet kivezényelt: Az egyik Segesvár mellett veri szét a doronggal, vasvillával felfegyverzett tömeget, egy dragonyos lovasroham szétszórta őket, ott, Holdvilágnál. Graven alezredes Brassó mellett szórja szét a gyülekező felkelőket. Ezek nem voltak komoly ütközetek, de kiderült, hogy a kurucok körében nem volt egység, nem volt egyeztetés. Lokális akciók voltak ezek. De megnyílt a lehetőség arra, hogy 1704-ben Gyulafehérváron megválasszák II. Rákóczi Ferencet Erdély fejedelmének. Mialatt ő Magyarországon hadakozik, a távollétében bonyolítják le ezt az országgyűlést. Rabutin tábornok tajtékzik, de inkább a biztonságot választja, nem mozdul ki Nagyszeben, Segesvár, Medgyes falai közül. Állítólag hétezer katonája van a különböző szászföldi városokban, várakban elkvártélyozva, akik mindvégig ott maradnak, tudván azt, hogy nekik nem ezzel a fel nem fegyverzett tömeggel van dolguk, hanem sokkal inkább a temesvári basát kell „őrizni”, hiszen a temesvári basa 1718-ig ott van. És vigyázni kell Havasalföldet, hiszen az még az oszmán birodalom része. Nem lehet tudni, hogy ezt az alkalmat a török nem használja-e ki a betörésre, a támadásra. A szász városokban állomásozó katonaságot biztonsági tartalékként ott kellett tartani, ők mindvégig ott vannak, nem moccannak ki a falak közül.
Az erdélyi kuruc had alaposan „meg volt spékelve” arisztokratákkal…
Erdélyben a kurucok vezetőinek szinte mindegyike valóban „gróf” volt: a Mikesek, a Telekyek, a Pekryek. Ez nem véletlen, mert 1685 után, ahogy a felszabadító háború előnyomulása lépésről lépésre megtörténik, így következik a bekvártélyozás is, és Erdély az egyetlen olyan terület, ahol van élelem, és biztosítani lehet a lovak takarmányozását. Tehát itt fognak állomásozni azok a csapatok, amelyek évről-évre hadakoznak a török ellen. És mi az ellenszolgáltatás? A titulus. A király osztogatja a grófi címeket az erdélyieknek, a nevesebb nemes famíliák mind beszerezték a grófi vagy bárói címet a királytól, a király pedig szívesen osztogatta ezeket, csak biztosítsák az Erdélyben állomásozó hadak számára az élelmet és a takarmányt. Kérdésként megfogalmazódhat, hogy Rákóczi 1703-ban miért nem az erdélyi részek felé fordította a figyelmét. Az Erdélyi Fejedelemség helyzete kényes, éppen a török miatt. Rákóczi nem a töröktől kíván elismertséget, bár a temesvári pasaság még létezik. A királlyal, Lipóttal próbál egyezkedni, kisajtolni azokat az engedményeket, amelyek az elvett szabadságjogok visszaadását jelentenék. A király legitimitását illető, 1687-es országgyűlésen felvetődött kétségek 1704-re kijegecesedtek, 1705-ben immár a Szécsényben tartott generális konventen Rákóczi dux, Gyulafehérváron pedig princeps, azaz fejedelem címet kap.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
