Békévé oldó emlék-repeszek
2016. 06. 08. 10:14Marosvásárhelyen a Bernády Házban mutatták be Emlék-repeszek – Király Károly igazsága címmel a Magyarországon élő erdélyi politikus húga, Király Ibolya memoár-kötetét. Bögözi Attila írása a rendezvény és a mű részleteiről.
Király Ibolyát hallgatja a könyvbemutató közönsége
Egy könyv megszületése mindig is izgalmas kaland.
Megírásához sokféleképpen lehet hozzáállni, ám van olyan kegyelmi állapot, amikor egy könyv önmagát írja. Egy nap az éjjeliszekrény fiókjából hirtelen kiömlik egy rakás papír, dosszié, melynek lapjairól rég elfeledettnek vélt emlékek elevenednek fel. „És akkor leültem a számítógép elé, ott voltak a sokszor szűkszavú naplójegyzeteim, és úgy írtam, ahogy a tollam hegyére jött, mondhatnám úgy is, ahogy az isten adta. Elkezdtem, és akkor ömlött, jött, egyik emlék a másikat generálta. Hogy miért írtam? Azért, mert írni akkor érdemes, ha az embernek olyan mondanivalója van, amit egyedül csak ő tud elmondani, más nem tudja ezt megtenni helyette. Nagyon nem is szerkesztettem, önmagát szerkesztette a könyv. Elég volt, hogy rátaláltam erre a címre, hogy Emlék-repeszek, mert úgy éreztem mindenik emlék, olyan, mint egy repesz okozta sebhely, amit a bőrömön viselek. És azért írtam meg, hogy ezek a sebhelyek egyszer behegedjenek”.
Lélekdidergések
Így vallott könyvének megszületéséről Király Ibolya, akinek Emlék-repeszek - Király Károly igazsága című kötetét, Budapest után, Marosvásárhelyen, a Bernády Házban is bemutatták.
A szerző Király Károly (fotó) húga, nyugalmazott franciatanárnő, s ha van ember, akinek soha esze ágában sem volt, hogy bármiről is könyvet írjon, akkor minden bizonnyal az ő. De mégsem csak ezért hiszem el neki, hogy az éjjeliszekrény fiókjából kiömlő papírrengeteg szinte önmagától állt össze könyvvé, hanem azért, mert a kötet egyik legnagyobb erénye az őszinte szembenézés azzal a múlttal, amely évtizedeken át az éjjeliszekrény mélyén lelt menedékre. És, mert a szerző, segítő, közvetlen közreműködő, mélyen érintett és elszenvedő társa volt bátyja sorsának, aki képes volt a Ceaușecu-korszak hatalmának tobzódásával szembemenni és életét kockáztatva külföldi sajtóorgánumokat is tájékoztatva, segélykiáltásokat küldeni a kommunista pokolból.
„Mi lesz, ha én sem, ha ő sem lesz már? Ki mondja el, amit tudunk? Ami ma már történelem?” Ilyen fájdalmasan kínzó kérdések mázsás súlyai közt őrlődő lélekkel, egyszer akkor is elindul az ember kezében a toll, ha a szerző évtizedeken át, tudatosan elhessegette magától a gondolatot, hogy az átélt történéseket papírra vesse. Ám bármennyire is fájdalmas volt a múltat újra felidézni, Király Ibolya úgy érezte, nem teheti meg, hogy az emlék-repeszek társőrzőjeként hagyja, hogy a feledés homálya elnyelje azokat, a repeszek pedig úgy kallódjanak el, hogy nyomuk sem marad.
„Ezzel a sajátos múltidézéssel a szerző tanúságot akart tenni arról, hogy voltak, akik gyötörve is, de következetesen felvették a harcot a hatalommal” – hangsúlyozta könyvismertetőjében Virág György, a Maros Megyei Tanács volt elnöke, aki Király Károlynak egykor munkatársa is volt.
Aki mindezek után valami hétpecsétes titkok felfedésére számít, az bizony téved, mert a könyv nem titkos dokumentumok halmaza, hanem érzelmekkel teli, szenvedéllyel, olvasmányosan megírt sorok lendületesem hömpölygő folyama – „lélekdidergések”, ahogy a szerző fogalmaz. Olyan olvasmány, amit, ha kézbe vesz az ember, nem biztos, hogy le tudja tenni. Én magam egyetlen éjszaka alatt végigolvastam, s mikor a könyvet záró Alferd de Vigny idézeten (A farkas halála) is túl voltam, már biztosan tudtam, hogy a kötetet a jövőben kézikönyvként is fogom használni. Mert, ahogy egyik méltatója mondta, olyan, adatokban bővelkedő, sokszínű memoár-tanulmány-dokumentum anyagot tartalmaz, amely az 1989-et megelőző és követő időszakról szól, s amelyet átéltünk ugyan, de még ma sem ismerünk eléggé.
Fájón szemérmes intelligenciával
A szerző dedikál
Ennek ellenére, vagy talán ezzel súlyosbítva, Király Ibolya a sorok között mégsem összekacsint az olvasóval, hanem egyenesen a szemébe néz, és higgadt tárgyilagossággal sorolja mindazt, ami tőlünk karnyújtásnyira történt, s amiről mégis olyan keveset tudunk.
„Király Ibolya könyve olyan, mint a közeli barátoknak – és a sajnos százezresre duzzadt hasonló sorsú, rokon lelkeknek – írt vallomás: érzékeny, hosszú levél, benne hiteles dokumentumokkal” – jegyzi meg a könyvhöz írt előszavában Kerényi György, a Kecskemét-Marosvásárhely Baráti Kör alapító elnöke. Kerényi a könyv erősségének tartja, hogy „a közép-kelet-európai szocializmusok, majd a felemás rendszerváltásaik következményeinek időszakában megélt sok traumát is – hol erőteljesen, hol szinte fájón szemérmes intelligenciával – elénk tárja.” Éppen ezért „nemcsak Király Károlyról szól, hanem néven nevezhető és meg nem nevezett, vagy név nélküli, de létező emberekről, jókról, rosszakról, magyarokról innen és onnan, románokról egyaránt. Sokak szemérmeskedve emlékező közelítésével szemben – mai funkcióikra, múltbeli önigazoló mosakodásukra tekintet nélkül – olvashatjuk az egyes személyekhez is tartozó, dokumentált történeteket. Olyanokat, amelyek annyi embernek okoztak fájdalmakat, sőt, tragédiákat.” – írja Kerényi. Mindez semmit sem von le Király Károly érdemeiből, sőt a személyes élmény hitelével tovább árnyalja mindazt, amit eddig a romániai magyar kisebbség jogfosztottsága ellen szavát felemelő, egykor magas rangú román pártállami vezetőről tudtunk.
Soha sem volt titok, Király Károly egykor a legkiváltságosabbak közé tartozott. A negyvenes-ötvenes években még szó szerinti felszabadulást és demokráciát is hitt, hogy innen indulva a hetvenes években eljusson oda, hogy a magyar közösség érdekében folytatott tevékenysége miatt, lényegében a 89-es fordulatig, kegyetlenül megszenvedje, nemcsak ő és családja, hanem testvérei, közeli barátai, segítőtársai is, a román pártvezetőkhöz címzett és a nemzetközi sajtóban közölt leveleinek hatását.
Király Károly Dicsőszentmártonban született 1930. szeptember 26-án. Sokáig Ceaușescu kedvenc mozgalmi emberének számított, de Király megelégelve a diktátor-házaspár magyarellenes törtetéseit, 1972-ben a hivatalos román politika elleni tiltakozásul lemondott politikai tisztségeiről, amiért a hatalom „száműzte”. Politikai alku és fenyegetés eredményeként el kellett hagynia Marosvásárhelyt és kinevezték a románok lakta Karánsebesi Fakitermelő- és Feldolgozó Kombinát vezérigazgatójává. 1978 októberében Marosvásárhely közelébe kerül vissza és a megyesfalvi konzervgyár igazgatói pozícióját kapja. Király az Erdélyből való száműzetése utolsó percéig beadványaival, a legfelső párt- és állami vezetéshez intézett leveleivel kiállt a romániai magyarok jogai mellett, és a máig működő jogtiprásra irányította a figyelmet. Leveleit külföldre juttatta, hogy tájékoztassa a nemzetközi közvéleményt a diktátor magyarellenes politikájáról. Az 1989-es forradalom után a Nemzeti Megmentési Front Tanácsának alelnökévé választották. Részt vett az RMDSZ megalakításában. Az 1990. március 17-19-i véres marosvásárhelyi pogrom ellen személyesen is fellépett, Sütő András oldalán állt ki a román terrorcselekményekkel szemben.
És ahogy 1972-ben volt ereje lemondani KB-tagsági, VB-póttagsági, az Államtanács alelnöki és a nagy nemzetgyűlésbeli tagságáról, amit a kommunista hatalom vezető testületeiben levő magyarok közül egyik sem tett meg, a diktatúra megdöntését követően, elveihez ragaszkodva a Nemzeti Megmentési Front és a Szenátus alelnöki tisztségéről is lemondott, ezáltal utasítva el 1991 őszén a legantidemokratikusabb alkotmányt, amely Romániát egységes nemzetállamnak nyilvánította.
Virág György egykori munkatársként emlékezett Király Károlyra
Megkötni sok kis emlékcsokrot
Ezek a száraz tények.
Ám a tényeken túl mindig ott van az emberi dimenzió, a küzdelmes, legendás életút, melyhez kapcsolódóan azt írja zárszavában Király Ibolya: „Mikor emlékeim összekapargatván írni kezdtem, célom az volt, hogy az elhangzott, megmásított igazság (szubjektívnek is mondható) fénycsóvájával megvilágítva, helyükre kerüljenek a dolgok. Király Károly félreismert vagy egyáltalán nem ismert, nemegyszer rosszindulattal kezelt zavaró szerepe! Tehát arra gondoltam, hogy megírom Király Károly igazságát”.
Sok kis emlékcsokrot kellett ehhez megkötni, kibontani, majd valami egésznek ható nagyobbá összerakni, s mindezt szigorú objektivitással, a legapróbb részletekig kiterjedő igényességgel.
Sütő András profetikus ráérzéssel írta Szemet szóért című megrázó visszaemlékezéseiben, hogy „Egyszer majd érdemes lesz megírni, közzétenni a Király köréből vallatás, állandó megfigyelés végett kiszemeltek kálváriáját. A testvéreiét mindenek előtt! Húgának, Király Ibolyának az üldöztetését, míg el nem hagyta az országot.”
Sorsfeladat?
Lehet. Mert az életben semmi sem véletlen. A gondolat, ha megszületik, idő kérdése, mikor válik valósággá. Király Ibolyának most jött el az ideje. Sütő Andrásnak a gondolatából pedig könyv lett. Talán több is, mit könyv. „Megeshet, sikerült valamit hozzátennem Király Károly igazságához, és miközben bejártam egy utat, visszalépvén az időben, és akarva-akaratlanul feltárult, úgy érzékelem, az én életem igazsága is” – írja önmagával és könyvével szembe nézve a szerző.
Király Károly most Magyarországon, Mezőkovácsházán él. Bethlen Gábor-díjjal, Kós Károly-nagydíjjal, a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetésekkel ismerték el munkásságát. Kétkötetes visszaemlékezéseit Nyílt kártyákkal címmel írta meg 1995-ben, illetve 1999-ben. Ezekből is hosszabb részleteket vett át Király Ibolya. Fontos ezt kiemelni, mert ezek segítségével jobban megvilágíthatott olyan eseményeket, amelyeket átéltek, és átéltünk valamennyien, akik Marosvásárhelyen voltunk a múlt század utolsó negyedében.
És igaza van annak a méltatónak is, aki így ír Király Károlyról: „Itt él csendben közöttünk egy olyan kiváló magyar, aki az 56-osok bátorságával tette azt, amit a hasonló diktatúrákban később talán csak Lech Walesa, vagy Vaclav Havel. Az ő nevük még életükben egyenlő lehetett a dicsőséggel. És Király Károlyé? Egy nemzet önbecsülése abban is leledzik, hogy fejet tudunk-e hajtani és még életükben megbecsülni azokat, akik ezt sokszor helyettünk, mindnyájunkért vállalták!?”
Ha ebből a tömör, de lényeget összegző nézőpontból közelítünk a könyvhöz, kétségtelen, Király Ibolya missziót is teljesít. Nevezetesen: még életükben némi erkölcsi elégtételt adni azért, amiért a Király Károlyoknak jobb időkben, jobb helyeken földi létük végéig közösségi, netán állami elismerés jár.
Több ez a damaszkuszi útnál
A marosvásárhelyi könyvbemutatón a szerző azoknak ajánlotta művét, akik megszenvedték a bemutatott korszakot, akiket meghurcoltak, megkínoztak, életüket tönkretették, s akikkel igazságtalanul bánnak ma is. Elmondta: írásának a végére érvén tudatosult benne, hogy a honkeresés (itt vagy ott) dilemmájának máig sajgó sebeire gyógyírt hozott a kibeszélés, az írás. Úgy vélte: a kibeszélés, a megosztás az egyedüli módja a megkönnyebbülésnek, a lélekben felhalmozódott malomkő-szavak súlyos terhétől való megszabadulásnak.”
Király Ibolya megírva könyvét, „súlyos terhétől” megszabadult. Pontosabban az olvasók vállára tette át a terhet, hogy továbbgondolva Király Károly igazságát, továbbéltessük, tovább vigyük mindazt, amit „Erdélyben a népi szabadság, az egyéni és a közösségi önrendelkezés minden áldozatra kész politikusa, Király Károly” jelent.
Az idézet Beke Györgytől való, aki Király Károly kiáltása című írásában eképp összegez: „Az ő (Király Károly) útja is az elnyomás, a nemzeti elnyomorítás felismerése és a vele való bátor szembeszegülés – jóval több ezt a damaszkuszi útnál – az erdélyi magyarság panaszának és vádjainak szétkiáltása a világba, és olyan üldöztetés vállalása, amely orgyilkossággal fenyegette.”
A Király Károly fizikai megsemmisítésére tettek kísérletet, a könyvbemutatón Virág György, hiteles tanúként, így elevenítette fel „Király Károly 1972-78 között a Maros Megyei Kisipari Szövetkezetek Szövetségének elnöke volt, ahonnan egyik, a Szabad Európa rádióba történt beolvasás után, 1978. február 17-én eltávolították. Akkoriban magam is munkatársa voltam. A kisipari szövetkezetek tekepályáján, a ligetben, gyakran találkoztam vele, munkaidő után, néhányan, ott, amatőrként sportoltunk. 1978 nyarán egy nap a kisipari szövetkezetek Kossuth utcában levő székháza előtt kiszállt autójából és átölelt, mondva: most már neked is van egy fotód a Szekuritátén, s az autója bal oldalán megmutatta a rálőtt golyó által ütött lyukat.”
Hány arcú is az igazság?
És ez is az igazság, a sokarcú igazság egyik arca.
Arra a kérdésre pedig, hogy „hány arcú is az igazság?”, végképp nem tudom a választ, de Király Ibolya könyvét olvasva, egyre nagyobb meggyőződéssel hiszem, hogy egy olyan világban, ahol a részigazságok harcolnak egymás ellen, ahol sokaknak érdeke az, hogy az igazságnak csak egy szelete váljon ismertté, az igazság arcainál jóval fontosabb az igazság lelke. Mert ez nem csupán az igazság teljességét tárja fel, hanem igaz lelkűvé formálja az ebből táplálkozót. Az Emlék-repeszek ilyen szellemi táplálék.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
