Sorszámtól a szuperhősig

2016. 06. 11. 12:54

Június 10-én Nagyváradon járt a sepsiszentgyörgyi M Studio a Személyazonosság című produkcióval. Az előadással kapcsolatos gondolatait Tasnádi-Sáhy Péter jegyezte le.

 

Az előadásban közreműködik: Bajkó László, Gáll Katalin, Nagy Eszter, Orbán Levente, Polgár Emília, Szekrényes László, Veres Nagy Attila. Rendező, koreográfus: Fehér Ferenc, dramaturg: Márton Imola, zeneszerző: Kovácsovics Dávid

 

Néhány nappal ezelőtt, a Szigligeti Színház évadzáró ünnepségén az egyik évtizedek óta hűséges néző felszólította a színház vezetőségét, hogy tegyenek le a komoly előadások iránti igényről, hiszen az egyszeri polgár, abban a néhány órában, amit a színházban tölt, nem tanulni, hanem szórakozni szeretne. Szavait egyesek részéről egyetértő, másoktól tisztelettudó taps fogadta a teremben.
Utóbbiak, felteszem, tudják, hogy a színház fenti két versenybe állított funkciója – a tanítás és a szórakoztatás – nem állnak ellentétes oldalon, hanem remekül megférnek egymás mellett. Rendkívül jól lehet szórakozni fájdalmas igazságokon is, sőt megkockáztatom, azokon lehet igazán.
Nem azért hoztam szóba mindezt, hogy az általam is tisztelt, meglett úriemberrel vitatkozzak, és ezzel ellopjam a show-t az M Studio vendégjátéka elől, hanem mert az előadás alatt többször is eszembe jutott a pár nappal korábbi incidens.
Ha a szentgyörgyi mozgásszínházi műhely Személyazonosság című produkcióját (bár lehet, hogy inkább magát a társulatot és Fehér Ferenc rendező-koreográfust) egy mondatban dicsérnem kéne, azt mondanám, nagyon pontosan tudják, miként kell a két fent említett feladatot egyszerre végezni, ismerik a különbséget a blőd vicc és a humor között. Merthogy ők egyértelműen humorosak, méghozzá sokszor könnyfakasztóan és közérthetően, de egyszer sem alpári módon.
Ha ugyanilyen röviden kritizálnom kéne őket, és előhívnám magamból valahonnan a könnyen emészthető szórakozásra vágyó bérletest, akkor azt mondanám: jó, jó, nevettem többször is, de hol van itt a történet, valamiféle megnyugtató linearitás?
Le is csapom a magas labdát: pont ott, ahol bármiféle egyéni vagy csoportos identitásban, kavarog a homályban.
Ahogy az alkotók írják a színlapon egy Laurie Anderson idézettel élve: „millió történet van a meztelen városban, de senki nem emlékszik, melyik az övé”. És ez a millió történet mégis valahol egy, vagy minimum nagyon szeretnénk, hogy egy legyen, folyton próbáljuk újra összeilleszteni, főleg amíg mezítelenek vagyunk.
Ruhában persze már egészen más a helyzet, amint találunk magunknak valamiféle fétist, mániát, jobb- vagy balhitet, rögtön a különbségekre koncentrálunk és a legfőbb összetartó erővé a közös ellenségkép válik. Néhányadmagunkkal közösen utáljuk az egymással táncoló férfiakat, a mikrofonfrizurásokat és természetesen bárkit, aki erre nagy hirtelen alkalmassá válik, mert egy kicsit távolabb áll a homogénnek hitt tömegtől.
Amint az egyből sok lesz, tehát az emberből egyén és a csoport, megszületik a magány, a félelem és az iszony. A világ egyik pillanatról a másikra ijesztő hellyé válik, ahol sorszámokat harsog a hangszóró, mi pedig próbálunk megfelelni alig körvonalazott elvárásoknak, pattogunk, mint a pingpong (vagy éppen flipper) labda, egészen addig, amíg ütő nem kerül a kezünkbe, mert akkor nincs kegyelem, senki sem segít.

Kivéve persze Pókembert.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!