Önmagunk szomszédságában

2016. 02. 13. 13:42

A sepsiszentgyörgyi Andrei Mureșanu Színház műsorán újra szerepel az Előbb megszületsz (Mai întăi te naști) című előadás Radu Afrim rendezésében. A produkció Line Knutzon dán dramaturg drámájára épül, Carmen Vioreanu fordításában, amelynek szokatlan szerkezete és tartalma önmagában is kihívást jelent úgy a színészek, a rendezőnek, de a nézőtől is újszerű attitűdöt követel. Az előadást Fám Erika elemzi.

 

Fotók: Andrei Muresanu Színház (tam.ro)

 

A színpadon három szomszéd lakásába kapunk betekintést, illetve egymáshoz, valamint önmagukhoz való viszonyukról alakíthatunk ki többé-kevésbé éles képet. De nem akárhogyan. Cristina Milea díszlettervező afrim-i hangnemben építette meg a színpadot, mintegy ráhangolva egy kelet-európai ízlés- és igényvilágra, amely a tömbázlakások, a bérházak avitt, mozdulatlan hangulatát idézi. A szomszéd lakásoknak nincs megépítve a színpadon a köztes faluk, láthatatlan határok vannak, nincs átjárhatóság és átláthatóság, számunkra, a nézők számára azonban összemosódik a három lakás világa, ahol valójában magányos emberek laknak, legény- és leánylakások, ahol mintha egyenlőségjel lenne téve az életformák, az életminőségek közé és csak a külvilág felé van látható fal. Az ajtók és az ablakok, a kerítések az intimitás határai, az individualizmus keretét jelentik. A kopottas, ódivatú, agyonhasznált, antik tárgyak világában alig van valami, ami a posztmodern korra, a digitális társadalomra emlékeztetne, inkább egy időutazás tárgyi dokumentumaival kell szembesülnünk. Mintha a hat szereplő szülei, nagyszülei idejébe kerültünk volna vissza, minden pókhálós, poros, hiányos, összetört, alig használható. Mintha az a múlt jelenne meg, amelyben felnőttek, amely olyanná tette őket, amilyenek és amitől aligha tudnak megszabadulni, az életük horgonyai, olyan szálak ezek, amelyek meghatározzák teljes lényüket, aktuális kapcsolataikat, szerepeiket, szerelmeiket, érzéseiket, gondolataikat, félelmeiket, reményeiket.

A Knutzon-szövegnek nincs a klasszikus értelemben vett drámai történetvonala, nincs központi konfliktus, nincs egy egységes történet, hanem életesemények foszlányaival találkozunk, váratlan érzelmi kitörésekkel, kényszer-párbeszédekkel, váratlan vallomásokkal, monológokkal. Az előadás indítójelenetében Nymse és Axel kapcsolata ér éppen véget, hiszen a fiú úgy érzi, hogy egyidőben szereti és nem szereti a lányt, így hát ebben a bizonytalanságban úgy dönt, hogy nem vállalja tovább az együttlétüket, ezért a lánynak mennie kell. Ez a véget ért történet még el sem kezdődött a történetek sokaságával erősödik az előadás alatt, hiszen a szomszédban két lánytestvér (Pipi és Lili) bezárkózott, elszigetelt életéből látunk szemelvényeket, akik olyan lakásban laknak, ahol megállt az idő, az örök fiatalság hamis illúziójával, az elvágyakozással és a kitörésképtelenséggel fűszerezik mindennapjaikat, számukra majdnem lehetetlen bármiféle emberi kapcsolat, ők elegendőek önmaguknak és egymásnak. Az órájuk mánusa és az óraszerkezet elemei a falra akasztott óra hátoldalába rejtve, funkcionalitásukat veszítve, puszta kacatként van halomba gyűjtve, amit időnként kiborítanak a háromlábú asztalra, majd újra összegyűjtenek és rituálisan visszahelyeznek a helyére.

Nagyon erős iróniával alkotta meg a testvértpárt Radu Afrim, hiszen nemcsak időtlen térbe helyezte őket, hanem otthonuk egyik legmeghatározóbb bútordarabja az a láda, amely tele van szalmával, és amely egyértelműen emlékeztet a tyúkok fészkére, itt azonban nem az élet dominálja ezt a sarkot, hanem az üres várakozás, eredménytelen, jövő nélküli tétlenkedés, semmittevés, ahol az előadás egyik meghatározó pillanatában önmaguk eljövendő képét is látjuk, amint két vénasszony kotkodácsol, pletykál, fogatlanul, a fészekben ülve.

A harmadik szomszédban Viktor lakik, a törpe, a gnóm, aki nemcsak testi fogyatékosságainak köszönhetően él alig tűrhető életet, hanem folytonos migrénje keseríti mindennapjait, gyógyszerek függőségében él, elveszített családja hiányában épp hogy ellátja magát, kicsit gonosz, kicsit konok és öntörvényű, nincs szabály számára más, csak amit ő magának felállított, hiszen aligha van kontaktusa a külvilággal, még a szomszédokkal sem igazán találkozik, kommunikál. Afrim különleges figurái a díszlettel ellentétben, határozottan posztmodernek, jelmezeik egyediek, Viktor nagyméretű, gumírozott kapucnija a törpék egyedi jellemzője, a lakásban is napszemüveget hord, zenét hallgat, tükörtojást készít, körülötte üres és tele gyógyszeres dobozok.

Kapcsolódási pontokat próbálnak találni egymás közt a szomszédok, ilyen-olyan ürüggyel átjárnak egymáshoz és elindul egy sajátos kommunikáció, amely inkább monológok sorozatává alakul át, azonban fény derül számos részletre eddigi életükből, főleg az események érzelmi vetületére. Bár vígjátékot látunk, számos posztmodern elemmel, szellemes szójátékkal, amely a román nyelv lehetőségeit használja ki, az eredeti szöveg így nemcsak többlet értelmezést, hanem egyfajta meghosszabítást is kap, új szövegszintje alakul ki a Knutzon drámának.

Radu Afrim rendezésében nagy szerepe van az abszurdnak, a humornak, a szürreálisba hajló elemeknek, a színpadi történéseknek nagyon erős vizuális hatásuk is van, a színes fényeffektusok, a füst sokszor egy detektívfilm hangulatát idézik, az erős félhomány, a sejtelmes árnyak világa, illetve a hangeffektusok is gyakran emlékeztetnek mozgóképes élményeinkre. Ezoterikus, pszichedelikus elemek is felbukkannak az előadás alatt, ez sokat segít a szereplők valóságérzékelésének és értékelésének a megértésében, egyszemélyes dimenziójukat erősítik ezek a félelmetes-nevetséges határán egyensúlyozó jelenetek, például amikor Viktor asztalt táncoltat vagy megidézi halott testvérét illetve néhányszor az erős villámlás, mennydörgés, amely megtöri nem szokványos módon a beszélgetéseket, történéseket.

Nem szokványos módon jelenik meg a humor. Az afrimi eszköztár újszerű, megdöbbentő: Viktor fotója lesz a célpontja egy szerelmi veszekedésnek, Lili ruhája, mint pókháló gúzsba köti és megvédi őt, illetve szerelmi áldozatainak a feltétele is. Lélektani vonatkozásokban is nagyon sok mindent megfogalmaz Knutzon, ezeket hangsúlyosan kiemeli Afrim, és nem csorbítja a szövegek komolyságát a rendezés iróniája, hiszen olyankor egy kicsit minden megváltozik, a lehetséges csoda reményében, amely mindenkiben egy kicsit ott van, amikor a legbensőbb énjük szólal meg. Refrénszerűen visszatérő szöveg, amit Alex lakótársa fogalmaz meg, hogy mindannyian körül vagyunk véve szálakkal, mintha hálóban élnénk, ezektől nem tudunk szabadulni, másrészt pedig ezek a szálak védenek és biztonságot adnak. Csakhogy nem mindegy, miféle szálak fűznek a másik emberhez, a családunkhoz, a szüleinkhez, a szerelmünkhöz, a testvérünkhöz, a barátunkhoz, s természetesen nem mindegy, hogy milyen szálak fűznek a szomszédunkhoz. Akár az előadás mottója is lehetne az a kijelentés, amely szerint, ha megmondod, kik a szomszédaid, megmondom ki vagy. És természetesen nemcsak az a fontos, hogy kik a szomszédaid, hanem az is, hogy miféle eszmék, gondolatok, érzelmek szomszédságában éljük le az életünket. A szomszédaink sokban segítenek konkrét és átvitt értelemben eljutni önmagunkhoz.

A befejező kép giccses-romantikus: Nymse bár szeretné visszakapni szerelmét, rá kell döbbennie, hogy reménykednie is fölösleges. Egy rosszul sikerült házibuli után, amelyet a szomszédok egymás közt, egymásért rendeznek, Nymse egyetlen racionális lehetőségnek látja, hogy Viktor mellé csatlakozzék, majd az előadás alatt végig egy kofferben lapuló villanymelegítő fényénél kuporodik oda Viktor mellé, miközben Alex egy citromba harap. És persze mindannyian tudjuk, hogy nem habostorta. De akárcsak ez az előadás, élvezhető, még ha nem mindig érthető, magyarázható.

 

Andrei Muresanu Színház, Sepsiszentgyörgy

Line Knutzon: Előbb megszületsz (Mai întăi te naști)

Rendezte: Radu Afrim

Díszletterv: Cristina Milea

Szereplők:

Elena Popa

Claudia Ardelean

Fatma Mohamed

Mihai Nițu

Sebastian Marina

Daniel Rizea

Ioana Costea

 

Radu Afrim rendezővel nemrég készült interjúnkat ITT és ITT olvashatják.

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!