Afrim: „Olyan formát keresek, ami megalkuvás nélkül szórakoztat”

2016. 02. 03. 20:22

Bethlenben szültetett 1968-ban. Francia-román szakot végzett, majd öt év múlva a rendezőit a Babeş-Bolyai Tudományegyetemen. Több európai városban rendezett és aratott hangos sikereket. Romániában az egyik legkeresettebb rendező. Sajátos színházi formanyelve megosztja a szakmai köröket. Szeret magyar társulatokkal dolgozni, úgy látja, a magyar színészek nyitottak, fogékonyak az új formákra és fegyelmezettek. Dolgozott Szentgyörgyön, Vásárhelyen, most a Csiky Gergely színházban állít színpadra egy izgalmasnak ígérkező produkciót. RADU AFRIM UNITER-díjas alkotóval Temesváron beszélgetett Simon Judit.

Radu Afrim rendező

 

Nagyon izgalmas című előadáson dolgozik: A néző élete és halála felszínes és ártatlan történetekben elmesélve. Kérem, magyarázza el címet.

 

Önirónia a cím, mert egyáltalán nem lesznek felszínesek, sőt még ártatlanok sem ezek a történetek. Lehet kicsit naivak, mert én szeretem a naiv színházat, pontosabban azt, amelyik annak tetteti magát. Onnan indul, hogy szeretem a naiv festészetet. Néha a színház nagyon is okos és távol tartja magától az érzékiséget. Más szóval a nagyon intelligens színház, amely csak az értelemre akar hatni, és figyelmen kívül hagyja az érzelmeket. Ebben az előadásban szeretnék közel kerülni a nőzőkhöz, ezért az érzelmeket is megcélzom. A cím kissé esszészerű, inkább könyvcímnek tűnik, hosszú, és mindenki azt emel ki belőle, amit akar. Az előadás erről szól: helyzetek, melyekben a nézők megszületnek, élnek és „meghalnak” a színházteremben. Egymástól független jelenetek, melyek egy-egy szereplő által kapcsolódnak egymáshoz. Számos jeleneten dolgozom, a legjobbak maradnak az előadásban.

 

Olyan improvizációra épülő az előadás, mint az Ördög próbája, amit Marosvásárhelyen állított színpadra?

 

Közösen alkotjuk a színészekkel, de más jellegű, mint az Ördög próbája. Ott sok humorral elmondunk egy történetet, itt nem cél, hogy a nézők egyfolytában nevessenek, komolyabb történetek is bekerülnek. Ami hasonlóság, hogy a marosvásárhelyi és a temesvári színészeket is először rendeztem. Itt az egész társulattal akartam dolgozni.

 

Azért említettem az Ördög próbáját, mert a temesvári előadásban is a színészek kreativitására alapoz, és nem megírt szöveggel dolgozik.

 

Akkor is, most az volt az elképzelésem, hogy beszéljünk valami másról, másképpen, mint eddig. Most azt gondoltam, beszéljünk a nézőkről. Számos interaktív előadás létezik, melybe a publikumot bevonják. Én viszont úgy gondolom, hogy a néző magányos tanú, aki elbújva akar bepillantani a kulisszák mögötti világba. Elbújt, esetleg ott marad éjszakára és lát mindent, ami történik.

Az előadás alatt a nézőknek el kell képzelniük, hogy egyedül vannak,

nincs székszomszédjuk, és hátulról látják azt, amit addig mindig szemből láttak a színpadon. A színészek pedig a közönség lesznek, ott ülnek a lépcsőkön. A realizmustól eljutunk a szürrealizmushoz, a groteszkhez, lehető és lehetetlen nézőket játszunk, ideális vagy nem szeretem nézőket. Önkritikus és enyhén kritikus akarok lenni az előadással, de nem fogalmazok meg téziseket, nem ítélkezem a nézők felett.

 

Az ön előadásai megosztják mind a publikumot, mind a szakmát. Vagy imádják a produkciót vagy elutasítják a munkáit. Ez miért van?

Afrim vásárhelyi rendezése, A nyugalom című előadás szereplői   Fotó: Rab Zoltán

 

Egyesek a karrierem kezdetétől fogva, az első, bemutatkozó előadásomtól kezdve elutasítottak, és annak ellenére azóta így gondolkodnak, hogy én megváltoztattam az előadásaim esztétikáját, remélem, fejlődtem is az évek során. Képtelenek nekem megbocsátani a Három nővért, voltak, akik gyűlöltek miatta, és sosem felejtik el nekem. Még akkor sem tennék, ha legklasszikusabb formában állítanám színpadra ezt a Csehov művet. Én akkor indultam a pályán, amikor számos alkotó mást szeretett volna látni a romániai színpadokon. Valamilyen válságba került a rendezői gondolkodás, a bukaresti iskolából érdektelen rendezők kerültek ki, de mert az iskolának működnie kellett, nyomták őket előre. Erre megérkeztem én Kolozsvárról minden úgynevezett konvencionális színházi vízió nélkül. Rengeteg filmet néztem, nagy mozgókép-rajongó voltam, és untam magam a színházban. Megpróbáltam mást tenni a színpadon, de nem sokkolni akartam. A fiatal rendezők közül sokaknak komoly hagyományaik vannak a művészvilágban, színházi családból indulnak, apjuk, nagyapjuk rendező, anyjuk színésznő vagy az volt. Akik ebből a miliőből jönnek, nagyon nehéz meglátniuk valamit, amit e kultúrán kívüli, esetleg tudatlan. Én más irányból érkezem: a filológia és a képzőművészet felől. Képzőművészetibe felvételiztem és filológiára jutottam be, így alakult az életem, és nem tudom megtagadni mindezt. Akik elutasítanak, azzal indokolják, hogy én sokat küzdöttem a szövegekkel. Soha nem akartam a drámaíró kiszolgálója lenni,

nem akartam diszkréten meghúzódni a szöveg mögött,

magamat is meg akartam mutatni. Őszintén szólva, nem szeretem ezt a fajta rendezői vagy színészi diszkréciót. Mert, ha mindannyian tapintatosak vagyunk, akkor csak a tévé fog látszani. Ha mi színháziak diszkréten, fegyelmezetten végezzük szakmai feladatainkat, félve a színház történelmi hagyományait, nem tudunk versenyezni a zajos, vulgáris tévével.

A közönség naponta ezekkel találkozik, és ha mi kedves, csendes előadásokat mutatunk, akkor bármilyen giccset lát a képernyőn, nem fogja zavarni. Én ameddig megtehetem, tovább küzdök a tévével, a drámaírókkal és mindenkivel.

 

Számos színházi vezető próbálja kiszolgálni a közönséget, felületes, könnyen befogadható előadásokkal, s ekkor érkeznek azok az alkotók, akik azt mondják, a színháznak az a feladata, amit Shakespeare megfogalmazott: tükröt tartani, megmutatni, milyen ma az egyén és a társadalom. Csakhogy a nézők nem mindig, vagy egyáltalán nem akarnak szembesülni önmagukkal, akárcsak a társadalommal, melynek tagjai.

 

Itt jönnek be a képbe az eredeti elképzelésekkel rendelkező rendezők, olyanok, akik képesek elemelni a valóságot, alkotássá változtatni. Bármit és bárhogyan teszel, az emberekről beszélsz a saját nyelveden, a saját színházi nyelvezeteden. Én szeretem akár egy az egyben is látni a társadalmi témákat, ha nincs eltúlozva. Nem lehet egyszerre realistának lenni és túlozni is. Ha elejétől groteszken akarod megmutatni, akkor tökéletes. Olyan társulatot választasz, akik nagyszerűen tudnak groteszk színházat játszani. A rendezőnek nagyon határozott, kidolgozott elképzelése kell legyen, hogy az egész társulat megértse a humorát. Mert a színész humora, improvizációja, ha nem értette meg a rendező esztétikai elképzelését, kirívó, vulgáris lesz az előadásban. Mindenkinek úgy kell tehát együtt játszani, mint egy zenekarnak, amely egy kakofonikus, nehéz partitúrát ad elő, és amely partitúra nem biztos, hogy a közönség ízlését szolgálja. A kortárs zene nem közönségbarát, otthon bizonyára nem ilyen zenét hallgatnak, hanem vélhetően klasszikusokat. Hogyan kellene közeledni a nézőkhöz? – ez a kérdés. Tudja, mi a divat mostanság? Az, hogy elhívnak két rendezőt, akik színpadra állítanak egy-egy, UNITER-díjra, az Országos Színházi Fesztiválra szánt előadást, a többi pedig könnyed bulvárdarab. Semmi kifogásom a jó bulvárelőadások ellen, noha én sosem rendeztem ilyet. Csakhogy azok a nézők, akik megszokták ezeket a könnyű produkciókat, nem tudják élvezni, értékelni a művészi előadásokat, de lehetőségük sincs megkedvelni, mert azt az egy-kettőt, amit színpadra állítottak kevésszer játsszák, és meghal. Miután az UNITER zsűrije megnézi, leveszik a műsorról, holott létezik olyan közönségréteg, amely a művészszínházra kíváncsi, és azért nem ül be a nézőtérre, mert unja a könnyed, semmitmondó előadásokat.

A nézők sokfélék, a közönséget nevelni kell a színházra. A közpénzből működtetett állami színházakban kellene ezt megtenni. Én most olyan színházi formát keresek, amely megalkuvás nélkül szórakoztat. Az előadásaimban sok humor van, melyet van, aki szeret, és van, aki nem. Nem engedhetem meg magamnak, hogy az elitnek készítsek előadásokat, de minden előadásban, akár klasszikus, akár kortárs szerzőé, magamból, a lelkemből is adni kell, megmutatni valamit a magam formanyelvén. Ugyanakkor, azt akarom, hogy minél többen megértsék az előadásaimat. Persze egyesekhez nem jut el semmi, másokhoz valami, megint mások befogadják azt, amit megmutatni szándékoztam.

 

Mielőtt bekapcsoltam a magnót, ön azt mondta, a művész színházhoz szabad emberek szükségesek mind a színpadon, mind a nézőtéren. Szabadok vagyunk, hogy szembe merjünk nézni önmagunkkal? Szabad társadalomban élünk? Elég nyitottak vagyunk ahhoz, hogy befogadjuk az újat, az ismeretlent?

 

Ahogy idősödünk, annál kevésbé vagyunk szabadok. Gyerekként teljesen szabad vagy, aztán a szülők, a pedagógusok, a társadalom kezdi beszűkíteni a látószögedet, a mozgásteredet. Így van felépítve a társadalom, így működik.

A kamaszok, a fiatalok ideális nézők, ha járnak színházba.

A vidéki városokban, ahol dolgoztam, megpróbáltam a fiatalokat bevonzani a színházba. Egyes városok közönsége száz százalékban fiatal. A színháznak az is feladata lenne, hogy felszabadítsa a nézőt. Rosszul fogadják például a meztelenséget a színpadon, mert az emberek nagy többségének a saját testével vannak gondjai. Ez érvényes a gondolkodásra is, a szellemiségre, az emberek hátországára, a műveltségre. Soha nem fogja beismerni, hogy saját magával vannak problémái. Amikor a színpadon megjelenik egy meztelen nő, elsősorban a hölgyek háborognak. Azonban nem lehet általánosítani, mert én találkoztam szabad emberekkel. Például, amikor Münchenben dolgoztam, előítéletekkel érkeztem oda, hogy ilyenek meg olyanok a németek, hogy olyannak kell lenni, mint ők. A két hónap ott tartózkodásom alatt, meglepetéssel vettem tudomásul, hogy csak az érdekli őket, ami sokkoló, ami más, mint amit vártak. Lám, az előítéleteknek sincs értelme. Amikor először dolgoztam Iași-ban, úgy indultam, hogy Moldvában nagyon vallásosak az emberek, figyelmeztettem magamat, vigyázzak, mit teszek. Még ott sem annyira vészes a helyzet. Itt Temesváron sincs problémám, de még érhet kellemetlen meglepetés. Á, csak viccelek, négy előadást rendeztem a román, kettőt a német színházban, úgyhogy a temesvári közönséget már ismerem. Bukarestben dívik a képmutatás.

 

Dívik, hiszen jönnek a választások...

 

Igaz, amikor a városvezetők a színházak és a művészek, előadások számlájára kampányolnak, még cenzúrázni is képesek. Megjártam Brăila-n, amikor a Párnaembert rendeztem. Az előadás az erőszak, a cenzúra ellen emelt szót. Csakhogy közeledtek a választások, a színigazgatót le kellett váltani, mert nem volt megfelelő a politikai színezete és ezt az előadást használták fel, hogy eltávolítsák. Ami még ennél is súlyosabb, hogy akik erről döntöttek, nem is látták az előadást. Ez országos szörnyűség.

 

(Folytatjuk)

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!