A szürke ötven árnyoldala

2016. 02. 04. 13:25

Élhető város – milyen messze van ez attól a szürke hazai valóságtól, melyben az orrunkat facsarja a kommunális szemét bűze, a szemünket támadja a vizuális szemét, a fülünkben pedig vad hangszennyezés dobol. Bögözi Attila jegyzete.

 

 

Nem hittem volna, hogy valaha leírom azt: örvendek a tekintetemet elárasztó szürkeségnek. És ennek a szürkeségnek nincsen semmi köze semmiféle divathoz, még kevésbé pedig a Sam Taylor-Johnson rendezte erotikus-romantikus filmdráma címéhez. A tekintetemet elárasztó szürkeség ötven árnyalata száz százalékosan hazai tónusokból áll.

A történet pedig azzal kezdődik, ami Marosvásárhelyen a téli ünnepek alatt történt, pontosabban azzal a vizuális giccsdömpinggel, amellyel a helyi hatóság estéről estére elárasztotta a főteret, minden jó ízlés határát messze túlszárnyalva.

És még csak nem is a harsány, egymáshoz nem illő színek kavalkádja, sem az exuberáns fényözön fullasztó zsúfoltsága, sem az élő fákat nyomorgató, törzsükre, ágaikra tekert világító drótok voltak azok, amik leginkább bántották a finomabb ízlésű emberek tekintetét. Ugyanis merkantilizálódott világunkban, melyben a gyors kelendőség és az örök használhatóság mindenek legfőbb értékmérőjévé vált, a téli ünnepek is már rég elveszítették szakralitásukat.

Ami a jobb érzésű embereknél végképp „kiverte a biztosítékot”, az ennek a fényözönnek a funkciótlansága, a panem et circenses, rongyrázó fitogtatása volt, hiszen a buta, értelmetlen fényűzés mögött ott sötétlett a hétköznapok nyomora, amit hiába öltöztettek idei-óráig groteszkül mintázott figurák csillogó-villogó kenceficéibe, attól a nyomor nem szublimált a halogénlámpák, LED-ek, vakító fényébe kódolt reklám-üzenetek optikai szövetébe.

De hála istennek, ennek a hamis ragyogásnak is vége van már, szemem lassan visszaszokott a hétköznapok szürkéjéhez, mert bármennyire is volt egyetlen fénylő ragyogás az ünnepi utcakép, végső soron nem volt több mint vizuális szenny, ami kisebb nagyobb településeken legalább olyan agresszíven támadott, mint a lassan kezelhetetlenné váló kommunális szemét.

Nem véletlenül írtam vizuális szennyet és nem szemetet. Ugyanis hosszú ideig vizuális szennynek leginkább a graffiti minősült. esküdt ellenségei szemében. Sokszor nem is alaptalanul. Hiszen elég hosszú időbe telt, amíg a későbbi „street art” (hiába, néha bele kell törődni, hogy megkerülhetetlen az idegen terminológia használata, ki tudná, miről beszélek, ha csak egyszerűen „utca-művészetet” írnék) levált a graffiti vizuális vandalizmusáról, s mint az utcák vizuális képét szorgos aknamunkával átformáló underground művészeti ág elfogadtatta magát.

Sok időm viszont nem maradt gyönyörködni „a szürke ötven árnyalatában”, hiszen a vizuális szenny nem kizárólag a téli ünnepek fényes attribútuma. Olvasatomban ide tartoznak a mindenféle agresszív reklámok, óriásplakátok, tömbházak homlokzatán szétterített mega-bannerek, förtelmes üzletportálok, több emelet magas poszterek, útkereszteződések giga-kivetítői, hogy csak néhányat említsek közülük, melyek láttán fullasztó érzés nap mint nap azt tapasztalni, hogy egyre kevesebb körülöttünk a reklámmentes tér, a hely, ahol senki sem akar semmit eladni nekünk. Ahol a tekintet nyugodtan pihenhet meg egy-egy patinás homlokzaton, háborítatlanul elmélázhat egy-egy építészeti remeken, anélkül, hogy pénzéért bárki „belevizualizálhatna” az arcomba.

Szándékosan hagytam ki a felsorolásból a város légterét behálózó mindenféle huzalrengeteget, amitől szinte nincs egy épület sem, amelynek szépsége drótmentesen élvezhető. Mert a kis- és nagyvárosok utcaképét leginkább rondító vizuális szemétnek legalább két éve el kellett volna tűnnie Románia minden településéről. És nemcsak azért, mert a vizuális szemét szürke alapon is épp olyan káros, mint a talajt, levegőt, vizet elöntő mindenféle más kommunális szemét, amely lassan a szellemi terünket is uralja, nem csak a fizikait, hanem, mert uniós szerződésében Románia ezt vállalta.

Sajnos nem ez az egyetlen vállalás, amit Románia nem tart be, pedig 2011-ben a kormány még törvénybe is foglalta, hogy mindenféle légi kábelt a föld alá kell vezetni. A helyi tanácsok nagy többsége ezt még megspékelte saját határozattal, hogy így büntet, meg úgy büntet, meg jaj, azoknak a szolgáltatóknak, akik nem dugdossák föld alá kábeleiket. Aztán jött 2013., és ahogy jött úgy el is ment, s vele a remény is, hogy ennek az uniós kötelezettségnek valaha érvényt szereznek Romániában.

A vizuális szenny pedig, a légi kábelekkel súlyosbítva, ahelyett, hogy eltűnne életünkből, csak szaporodik. Mi több, rafináltan diverzifikálódik, legújabban agresszíven támad az interneten is, s a felsorolásból kár lenne kihagyni a tévék jó ízlést sértő, sőt a jobb érzésűeket megbotránkoztató gagyi műsorait, hiszen mindezek – a közöny meg közömbösség melegágyából – együttesen szennyezik életünket. Ember legyen a talpán, aki minden ízében ki tudja zárni életéből a konzumlét konzum-gyönyörét közvetítő vizuális szemetet.

Hogy miért írom le mindezt, hiszen látszólag senkit sem érdekel a vizuális szemét, maga a téma pedig a közbeszédtől a politikai diskurzusig szinte teljességgel hiánycikk. Hát pont ezért!

Olvastam valahol, hogy a közelgő helyhatósági választások egyre növekvő hevében az egyik településen a polgármesteri széket megpályázó egyik jelölt apróhirdetésben kért ötleteket a választóktól, hogy mit látnának szívesen viszont programjában.

Nos, jómagam Marosvásárhely polgármester-jelöltjeinek programjában szívesen viszontlátnám a megkerülhetetlen kommunális szemét-ügy megoldása mellett a vizuális szemét felszámolásának programját, amihez hadd csatoljak még egy másik szemetet is, aminek agyonhallgatottságánál csak egészségkárosító hatása súlyosabb.

A hangszennyezésről van szó.

Ez sem Románia-specifikus, hiszen a statisztikai adatok azt mutatják, hogy az Európai Unióban a lakosság megközelítőleg 20 százalékának (mintegy 80 millió ember) okoz egészségügyi gondot a zajszennyezés, a világon pedig összesen 120 millió ember szenved halláskárosodásban. Ezért az unión belüli legfőbb törekvés a gépjárművek okozta zajszintnek minél alacsonyabb értékekre történő visszaszorítása, ami elsősorban a zajkibocsátás szintjének szigorú korlátozásával történik.

Nos, belenéztem egy nem éppen friss, de mérvadó adatokat tartalmazó, mégis méltatlanul elfeledett marosvásárhelyi felmérésbe, amely az írja, hogy a városi zaj 37, 4 százalékáért a gépkocsiforgalom okolható. Nem csoda, a megyeszékhelyen több mint 50 ezer személygépkocsit tartanak nyilván, a szám pedig évről évre exponenciálisan nő, és ebbe nincs belefoglalva a városon áthaladó tranzitforgalom, ami a 75 decibeles szintig emeli a város zaját.

A megrajzolt zajtérképen a szomszéd zajongása, a különböző háztartási gépek, házi hőközpontok, műszaki berendezések okozta zaj, a gyerekek, fiatalok zsibongása stb. együttesen mindössze 17,9 százalék, az építőtelepek zaja pedig alig éri el a 7 százalékot.

Azt ugye mondanom sem kell, hogy az állami szervek és az önkormányzatok kötelessége lenne az akusztikai környezet állapotát és annak az emberi szervezetre gyakorolt hatását figyelemmel kísérjék. Van valakinek olyan érzése, hogy ez így történik? A zajszennyezés szintje viszont folyamatosan nő, a hivatalosságok pedig nem tudnak mit kezdeni vele. Nemcsak Marosvásárhelyen.

Egységes stratégia kellene nálunk is, amilyen az EU hatodik Környezeti Akcióterve, melynek keretében már javában folyik a Városi Környezetre vonatkozó stratégia kidolgozása – állítja a környezetvédelmi szakember. Ez a városi környezet menedzsmentjében, a közszállításban, az építkezésben tervez változtatásokat, melyek célja a városi környezet minőségének javítása az „élhető város” kialakításáért.

Élhető város – milyen messze van ez attól a szürke hazai valóságtól, melyben az orrunkat facsarja a kommunális szemét bűze, a szemünket támadja a vizuális szemét, a fülünkben pedig vad hangszennyezés dobol.

Akkor miért örvendek a szememet elárasztó szürkeségnek? Mert így legalább face-to-face láthatom – és láttathatom – a honi szürke (hétköznapok) nem is ötven, hanem annál jóval több árnyalatát.

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!