„Légy eltérő a szokványostól, ha látható akarsz lenni”

2016. 02. 07. 18:36

Radu Afrim ott van az előadásokban, valahol, elbújva, mindig ott van – mondja magáról az UNITER-díjas rendező Temesváron, ahol izgalmasnak ígérkező előadást állít színpadra A néző élete és halála felszínes és ártatlan történetekben elmesélve címmel. Az alkotót Simon Judit beszélgetésük második részében a rendező és színész kapcsolatáról, a munkamódszerről, az egyetemi évekről, a színház feladatáról kérdezte.

 

Radu Afrim rendező. A bemutató után semmilyen improvizációt nem tűr

 

Filológiát végzett, képzőművészetet is tanult. Amikor az interjúra készültem ráakadtam néhány ön által készített izgalmas fotográfiára. Mindegyik kép történetet mesélt emberekről, helyzetekről, társadalmi valóságról. Az ön színpadi terei, színpadképei nagyon harmonikusak, plasztikusak. Gondolom, van összefüggés az ön érdeklődése a képzőművészet, a fotográfia iránt és a színpadképek között. Mennyire játszik fontos szerepet előadásaiban a tér, a színpadkép?

 

Fontosabb, mint a szöveg. A zene is lényeges, én otthon zenét hallgatok, amikor alkotok. A teret, a színpadképeket nem egyedül, hanem a díszlettervezővel dolgozom ki. Számos jelentős romániai díszlettervezővel dolgoztam. Elképzelem az előadás terét, és együtt alkotjuk meg, de sokszor az én vizuális megközelítésem eltér, vagy másfelé haladna, de nem készíthetem el egymagam az előadást, noha sokszor vágyom erre. Furcsa, hogy ezt mondom, de tényleg szeretnék egyedüli alkotója lenni az előadásnak, úgy, ahogyan néhányan teszik ezt a világban. A romániai színházi rendszerben ez nem lehetséges, de idő sincs rá, ezért sokat és gyorsan dolgozom.

A tér, a színpadkép azért is fontos, mert megihlet. A próbafolyamat kezdetén, amikor se díszlet, se világítás nincs, néha leblokkolok. Az életben is, ha egy csúnya térben vagy, mintha a gondolataid is beszűkülnének, nehezebben születnek a jó gondolatok. A színészt jó megvilágításban kell látni. Akár beállításokkal, akár spontánul fényképezek színészeket, sohasem mesterséges világításban teszem. Kiviszem őket a természetes fénybe, napsütésbe, vagy olyan terembe, ahol nagy ablakok, szép fények vannak. Mert úgy érzem, hogy a tér, amelyben játszanak, és amelyben én próbálok velük, nem emeli ki az arcukat, testüket. Beismerem, ebben van némi önzés is, mert magamnak készítem ezeket a felvételeket, hogy mialatt próbálunk, meglegyenek nekem a szép fotók. A legkülönbözőbb helyeken kapom le a színészeket, s a felvételek nem mindig vannak kapcsolatban az előadással, amiben együtt dolgozunk. A színészek is örülnek a képeknek, hiszen megismételhetetlen pillanatokban készülnek. Kiállításokon is viszontláthatták magukat. Ismétlem, ez nekem szükséges, hogy a tökéletes fényben és tökéletes térben fotózzam őket. Mindez addig, ameddig nincs kész a díszlet, a színpadkép, nem alakult ki az előadás világítása. Nehéz megtalálni azt a fényt, amit látni szeretnék a színpadon, mert kevés a pénz, kevés a jó világosító szakember, akinek képzőművészeti alapjai vannak.

Képes vagyok élvezni egy szociodrámát, ahol négy ember ül a széken és beszél, de én képtelen vagyok ilyent színpadra állítani.

Tetszenek például Gianina Cărbunaru előadásai, de már ő is használ látványelemeket. Számomra nagyon fontos a látvány, az európai, például a németországi színházak is látványosak.

 

A kritikusok azt írják, hogy ön elcsalja a szövegeket.

 

Remélem sikeresen teszem.

 

Ez azt jelenti, hogy a szöveg szolgálja az előadást és nem az előadás a megírt darabot?

 

Amikor klasszikus darabokkal dolgozom, akkor a szöveget arra használom, hogy hiteles világot rekonstruáljak a dráma köré. Kell, hogy eredeti elképzelésed legyen egy olyan szöveggel kapcsolatban, melyet már számtalanszor állítottak színpadra, különben nincs értelme újra bemutatni. Iași-ban rendeztem a Szentiványéji álmot és az egészet áthelyeztem egy diszkóba, ahol Puck lemezlovas, a tündérek animátor lányok voltak. Működött, mert mindennek megvolt a maga célja és helye az előadásban. Az ilyen újragondolt szöveghez, előadáshoz nem elég a modern jelmez. Moliere darabjának az előadása nem lesz korszerű, nem kap új értelmezést attól, hogy mai ruhákat viselnek a szereplők. Amikor Csehovot rendeztem, vagy Ibsennek A tenger asszonyát, akkor a szöveg csak iránymutató. Amikor kortárs darabot mutatok be, legtöbbjüket addig még nem állították színpadra az országban, akkor nem játszhatok annyira a szöveggel, mert a nézőnek meg kell ismernie, meg kell értse. Ezen túl, a szerzők sem boldogok, ha a rendező nagyot változtat a szövegén. Mindent megteszek viszont azért, hogy az előadás ne hasonlítson a más európai országokban, az adott darabból bemutatottakkal.

 

Szereti az improvizációt, kihasználni a színészek kreativitását?

 

Elvben igen, gyakorlatban nem. Engedem, hogy a színészek azt higgyék, szeretem, amit rögtönöznek, de kevés színész tud az én ízlésemnek megfelelően imprózni, őket hagyom, esetleg beépítem az előadásba. Amikor iskolásak, klisészerűek a rögtönzések, azonnal megállítom. A bemutató után viszont már semmilyen improvizációt nem tűrök. Attól kezdve csak az lehet a színpadon, amit a próbákon rögzítettünk. A színészek a próbák során tőlem várják, hogy adjak ötleteket, instrukciót, és én szívesen odaadok mindent magamból. Nagy boldogság, amikor találkozom egy rendkívül kreatív színésszel azon a színpadon, melyet én alkottam. Rossz szokásom, hogy ritkán adok pozitív visszajelzést a próbák alatt.

 

Azt hallottam, mostohán bánik a színészekkel.

 

Néha megríkatom őket a próbákon, aztán próba után bánt a lelkiismeret, de sosem kérek bocsánatot. Talán azért nem mert, díjakat nyertek azok a színészek, akik velem dolgoztak és sírtak a próbák alatt.

Színésznők, akik valósággal gyűlöltek, a sikereik után évekkel ismerték el, hogy megújultak általam.

Ennek az a veszélye, hogy van, aki leblokkol és akkor nagyon sok munkába kerül, hogy újra sínre tegyem. Idővel megtanultam, melyik színészt lehet korbácsolni, és kivel kell kesztyűs kézzel bánni. Utóbbiaktól nem követelek túl sokat, ami nem a legjobb a színésznek sem.

A beszélgetés első része ITT olvasható. A fenti felvétel próbakép a február 12-én színpadra kerülő legújabb Afrim-rendezésről a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban.

 

Amit még megfigyeltem előadásaiban, hogy egyes női szerepeket férfiak játsszanak. 

 

Azt nem szeretem, ha nők játszanak férfi szerepet. Ellenben minél férfiasabb egy férfi, és minél jobban tiltakozik, annál inkább kiosztom női szerepre. Sosem azokra bízok női szerepet, akikre számítani lehet, hogy eljátssza. Hatalmas kihívás jelent, hiszen nem csak a nézőt, a színészt is fel kell szabadítani. Számos színész előítéletes, ezekkel érkezik a színházba. Született tehetségek, de kisvárosból, faluról indultak, de a natív tehetség nem mindig elég, hogy szerves része legyen valamelyik előadásomnak. Az sem zavar, ha azt mondják, Afrim mindig férfiakat szerepeltet női szerepben.

 

Mi ebben a kihívás? A férfi kíváncsiság, hogy nővé lehessen, hogy átélje a női érzelmeket?

 

Valószínűleg ez van mögötte, hiszen nem csak vígjátéki, hanem drámai női szerepekre is kiosztok férfiakat. Vannak transzvesztita szerepek is, Szebenben például a legférfiasabb színészre osztottam ki egy olyan karaktert, aki nappal konzervgyárban dogozik, éjszaka egy transzvesztita bárban lép fel. Ott nőnek kellett öltözni, mert ezt követelte a szerep. Másrészt, vannak olyan női szerepek, melyeket jobban tud megoldani, eljátszani egy férfi. Például öregasszonyokat, akik viccesek ugyan, de mély szomorúság rejlik bennük. Temesváron nyolc éve játsszák a Roosevelt tér című előadásomat, amely transzvesztitákról, transzszexuálisokról szól. Ez több szempontból jelent sikert, a nézőteret megtöltik a fiatalok, és soha senki nem háborodott fel, nem írtak negatív kritikákat, még kommentet sem.

 

Feladata a színháznak megnyitni, elfogadóvá, toleránssá tenni az embereket?

 

Szerintem egyik alapvető feladata. Minden művész szót emel valamiért, én elvárnám, hogy női rendezők keményen síkra szálljanak a nemek közötti egyenjogúságért. Szerintem minden művésznek az előadásaival hallatni kell hangját valamiért, amit fontosnak tart. Persze nem ízléstelenül, nem kijelentő módban. Nem a szociológusok, pszichológusok helyébe kell lépni, de nem lehet elmenni a társadalmi kérdések mellett. A színház nem csak szórakoztat, még akkor sem, ha azok szép előadások, szép díszletekkel, szép szöveggel. Remélem, nekem sikerült ötvöznöm a magam esztétikáját az állásfoglalással.

Olyan kortárs szövegeket választok, melyekben legalább egy szereplő küzd valamilyen jogért, elfogadásért, szabadságért.

Legyen szó transzvesztitákról, nőről, aki szabadulni szeretne a konyhából, érzelmi problémákkal küzdő gyerekről, vagy bárkiről, aki emberhez méltón, szabadon akar élni. Másfajta szövegek nem érdekelnek, mert bizonyára mindezekből bennem is rejlik valami és valahogyan ki kell mondani. Sosem rendeztem Moliére darabot, mert szerintem tipizáltak a szereplők, és még nem találtam meg a kulcsot ahhoz, hogy a magam világát mutassam meg vele.

 

Temesváron február 12-én mutatják be A néző élete és halála felszínes és ártatlan történetekben elmesélve előadást. Mi a következő állomás?

 

Ploiești-en be kell fejezzem a már elkezdett munkát, amit azért kellett megszakítani, mert a tűzoltók bezárták a színházat. Ez egy kortárs görög szerző izgalmas drámája. Bukarestben egy énekesnő koncertjét kell megrendeznem. Aztán Iași következik, majd Brăila, és a szezon végén kezdek dolgozni a marosvásárhelyi magyar társulattal, amit ősszel fejezek be. Ebben is van kis önzés, hogy kitolom a próbákat, mert szeretek Marosvásárhelyen lenni, szeretem a társulatot, ezért húzom kicsit az időt.

 

Ön erdélyi származású. Mi erdélyiek szeretjük azt hinni, jellemzően nyitottak, el- és befogadók vagyunk.

 

Bárhol tudok alkalmazkodni, de nem tudok elvonatkoztatni az iskolától. Kolozsváron végeztem a rendezői szakot, ahol csak a más, az új számított, ahol a gondolat, az alkotás szabadsága volt meghatározó. Másodévesen rendeztem a botrányos Három nővért. Megdöbbentően szabadok voltunk. Lehet, már nem voltam annyira fiatal, előtte elvégeztem egy egyetemet, tanítottam pár évig, talán már kezdett alakulgatni a személyiségem. Az államvizsgám, a Lori Anderson Könczei Csillával alkotott installáció volt, magyar performansz művészekkel. Bukarestben Shakespeare darabbal illett volna vizsgázni, első, második felvonás, első kép, második kép és így tovább. Az én vizsgámnak alig volt köze a klasszikus értelemben vett színházhoz, de a tanárok elfogadták, jó jegyet kaptam rá. Ott kezdődött az én rugalmasságom. Mindenkinek azt mondom: eltérőnek kell lenni a szokványostól, ha látható akarsz lenni.

„A legszörnyűbb jelzőket használnám magamra, máskor elnézőbb lennék, de soha nem lennék túl jóságos Afrimmal”

 

Említette, hogy a színházi pályára érkeznek született tehetségek és érkeznek színész, rendező családból fiatalok. Ön is családi indíttatásból lépett a művészetek útjára?

 

Édesanyám tanítónő, édesapám a vasútnál dolgozott, verseket írt, fotózott, de sohasem akarta megmutatni az írásait, a képeit. A szüleim mintegy feláldozták magunkat értünk, a gyerekeikért. Én mindig mást akartam. Nem elégedtem meg azzal, hogy tanár vagyok, öt évig oktattam román nyelvet és irodalmat. Jó tanár voltam, szerettem a gyerekeket, tovább akartam menni. Építészetre akartam felvételizni, a szüleim adtak pénzt, hogy Bukarestben Dinu Patriciu felkészítsen a vizsgákra. Egy év után eldöntöttem, nem felvételizek építészetre, sokan vannak, gyenge vagyok matematikából. A Ceaușescu érában ez nagyon keresett szak volt. Vettem magamnak egy festőállványt és Kolozsváron felvételiztem a képzőművészetire. Korában festészetet Marcel Lupșe festőművésztől tanultam a népi iskolában. Persze, nem jutottam be, és elvittek katonának. Utána végeztem el a filológiát, majd a rendezői szakot. Mindig mást és mást akartam, a csillagjegyem is besegít abba, hogy következetlen legyek. Ha a színigazgatók nem hívnának folyamatosan dolgozni, ha nem lennék a rendszerben, nem tudom, hogy ennyit dolgoznék-e, s nem fogtam volna bele valami másba.

Amikor időm engedi, elmenekülök a fotografálásba.

Még elég kreatív vagyok, de azt hiszem, már nem változtatok, rendezőként megyek nyugdíjba.

 

A színház kielégíti a kíváncsiságát és a kalandvágyát?

 

Amikor jó projektet választok magamnak, akkor kielégíti. Szeretném, ha a színházi rendszerben is változna valami. Noha én minden társulattal jól dolgoztam együtt, néha szükségét érzem egy komolyabb szereplőválogatásnak, hogy több színész közül lehessen válogatni, mint a filmrendezőknek. Ezer arc közül kiválasszam azt, amelyik a legjobban megfelel az elképzelésemnek. Elmész egy társulathoz, ahol persze számos tehetséges színész van, de lehet, nincs éppen olyan, ami tökéletesen megfelelne az én tervemnek. Ezért néha rosszul választok darabot, vagy színészt. Azért állítom ezt vagy azt a szöveget színpadra, mert abban a társulatban ahhoz van megfelelő szereposztás. Ez a városnak, a közönségnek sem mindig jó, mert nem biztos, hogy éppen azt a darabot akarta színpadon látni, és nekem sem, mert behatárolja a kreativitást. Hiába zseniális az adott színésznő, ha engem nem inspirál, ha nem ő a tökéletes szereplő a tervemhez. Soha, sehol nem írták elő, hogyan osszak szerepet, és azt sem, milyen darabot állítsak színpadra. Néha örülnék, ha a színház választaná ki, mit rendezzek, mert a darabválasztás a legnehezebb döntés. Caramitru hívott a bukaresti Nemzetibe és mondta: két Caragiale darab közül választhatok: Megtorlás vagy a Két sorsjegy. Előbbiről halvány emlékeim voltak az egyetemi évekből. Én nem tudok nevetni Caragiale vígjátékain, gondoltam, választom a drámát, hátha jobban fekszik nekem. A megrendelésből nagyszerű előadás született. A szövegben egy szót sem változtattam, ellenben az előadás megváltoztatta a darab értelmét.

 

Hogyan jellemezné Radu Afrimot?

 

Mit is mondjak? Nehéz elhinni, de én már nem olvasom el, amit rólam írnak, főleg a dicséretet vagyok képtelen elolvasni. Amikor szólnak, hogy valamelyik kritikus keményen szidott, akkor megnézem, mit írt, nagyon ideges leszek, aztán elmúlik, és elgondolkodom azon, hogy látta ő az előadást. A megjelenése után egy évvel mertem elolvasni Cristina Rosescu rólam írt könyvét, mert mintha nem rólam szólna.

 

Engem az érdekel, hogy ön hogyan látja önmagát?

 

Nem tudom, minden nap másképpen. Nem azt mondanám, hogy minden életkorban másképpen, mert az évek nem annyira meghatározók, de sosem egyformán. A legszörnyűbb jelzőket használnám magamra, máskor elnézőbb lennék, de soha nem lennék túl jóságos Afrimmal, mert nyertem egyet s mást, sokat vesztettem idők folyamán, sok olyasmit hagytam figyelmen kívül, amit nem kellett volna. Nem is ostorozhatom magam, nem is szerethetem nagyon. Én valahol azokban a képzeletbeli világokban vagyok, amelyeket a színpadra állítok. Sok minden mellett elmentem a magánéletemben, de az idő nem visszafordítható, nem szerezhetem vissza, amit elvesztettem. De megtalálom magamat azokban a világokban, amelyek akkor halnak meg, amikor a színigazgatók akarják. Radu Afrim ott van az előadásokban, lehet nem mindig a főszereplő, de valahol, elbújva, mindig ott van.

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!