Kőrösi Zoltán, Magyar író

2016. 02. 12. 13:03

53 éves korában elhunyt Kőrösi Zoltán író, dramaturg, film-forgatókönyvíró, rádiós szerkesztő. Munkájára Parászka Boróka emlékezik és emlékeztet.

 

Kőrösi Zoltán író (1962-2016)   Fotó: Hegedűs Márta/Magyar Nemzet

 

Halálhírt futballmezes fotóval közölni: micsoda gyászjelentő! Mosolyogva, rövidnadrágban, könyékig felgyűrt melegítőben Kőrösi Zoltán köszönhet csak el. Ezen a meccsszünetben (meccs előtt, vagy után?) készült képen, amellyel halálhírét közzétették, úgy ül, mint Rodin gondolkodója, zárt szájjal befelé mosolyogva, vizslató, kíváncsi tekintettel, kioldódott cipőfűzői fölött porcelán kávéscsészét tart. Huszonnégy éven át írt, közölt, novellái, regényei önálló, jól kiszámított pályán lendületesen mozognak. Profi címadó volt, jól célzott, megfelelő erővel lőtte ki szövegeit. Ki bírna a polcon hagyni egy olyan könyvet, aminek ez áll a borítóján: Budapest, nőváros? Vagy egy olyant, amelyiknek ez: Milyen egy női mell? – Hazánk szíve. Szerelmes évek – Gyávaság. A hűséges férfi – boldogságnovellák. Az utolsó meccs – történetek a titkos magyar focikönyvből. Magyarka. Család, regény. Szívlekvár.

Kőrösi azért írt, hogy megérintsen, hogy izgasson, hogy – micsoda paradoxon – azért írt, hogy olvassák. Szövegei közösségeket teremtettek, olvasói közösségeket. Annak az élményét, hogy érzéseink, történeteink, valós és valósnak hitt emlékeink közösek. Van valami egymásban, ami összeköt, és ezt leginkább akkor ismerjük fel, értjük meg és érezzük át, ha magunkra maradunk egy könyvvel a kezünkben, hallgatunk, befelé figyelünk. Ez az olvasói magány vezet el a másikhoz. Ebbe vezetett bele, ezen vezetett át – másokhoz Kőrösi Zoltán. Saját munkamódszere volt ehhez: állandó, kedves, de alapos figyelme, amivel korát, kortársait követte, regény- és novella hősökké érlelte. Radikális tapintattal dolgozott, empátiával és kritikával egyszerre, ezért volt hiteles. Annyira hiteles, hogy regényeit, novelláit olvasó hősei olyasmit is felismertek, fogadtak el megtörténtként, ami soha nem történt meg. De megtörténhetett volna úgy, vagy hasonlóképpen, mert hozzátartozott a jelenhez, és a múlthoz, amelyet Kőrösi látott és értett a mában. Pátosz nélkül, a hétköznapiság iránti feltétlen tisztelettel, amely szövegeiben különössé, érdekessé, vonzóvá, vagy éppen súlyossá vált. Árny és fény játéka az olvasó örömére, bölcsességére és vigasztalására: ez Kőrösi Zoltán hagyatéka.

Magyarka, és a Magyar Sándorok nemzedékének írója ő: az irodalmi patriotizmus fogalmazódik újjá munkásságában. Helyet keres az utak szélén, a hátsó szobában, azokon a helyeken és helyzetekben, amelyekben a „magyarságot” és a „patriotizmust” nem szokás, nem illik keresni. Ott, ahol ez valóságossá, korszerűvé és „hasznossá” válhat. Már amennyiben a cél és haszon a patriotizmus, számára is a lelkek menedéke széteső vagy éppen bezáruló országhatárokon innen és túl.

„Tragikusan hirtelen” halt meg Kőrösi, panaszolhatnánk, hogy mennyi mindent nem írt még meg, vagy mennyi mindent írhatna még meg. De nincs panasz: szorgalmas, fegyelmezett ember volt, az időt nem engedte nyom nélkül múlni. A legfontosabb, tovább élő mondatok, történetek megszülettek. Olvasói nem maradnak magukra. Akiknek hiányával meg kell küzdeni, azok író-, és szerkesztőtársai. Azok, akikre szorgalmas háttérmunkájával annyira vigyázott. Akik mellett – mint a Magyar Rádió egykori szerkesztője, a művészeti főszerkesztőség egykori vezetője – olyan következetesen kiállt. Nem lehetett sem eltántorítani, sem megvesztegetni. Dolgozott, folyamatosan, függetlenül a körülményektől. A hozzá küldött kéziratokat gyorsan, alaposan olvasta, javította. A kultúra, irodalom, a rádió, a film számára nem egyéni teljesítmény volt, hanem közös munka. És ebből ő maradéktalanul kivette a részét. Nem lehetne neki ezt elégszer eléggé megköszönni. És most már nem is lehet mást tenni, mint folytatni a munkát ott, ahol ő abbahagyta. A Magyarkák és Magyar Sándorok sok-sok történetében.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!