„Országunknak fő végvára, Várad” (2.)

2015. 09. 10. 16:03

 

A címbeli idézet Bethlen Gábornak egy Rhédey Ferenc főkapitányhoz intézett leveléből való. Szilágyi Aladár a fotografáló Szűcs László kíséretében járta be a 2015. decemberi határidővel felújítandó belső paloták, illetve a gótikus székesegyház maradványait feltáró régészeti kutatómunka színtereit. A riport első része itt olvasható.

 

Jártunkban-keltünkben rákérdezek arra, ami sejthető: „az egymást kergető” két csapat, az újjáépítők népes, közel másfélszáz emberből álló hada és a régészek maroknyi, legfeljebb tíz kubikost foglalkoztató különítménye, hogyan boldogul egymással? Hiszen van, ahol az utóbbiak szaladnak előre, feltárni, kutatni, menteni, amit menteni kell, hol pedig az előbbiek bontótevékenysége során előbukkanó, nem várt épületrészletek miatt szállják meg a színteret, késleltetve a beütemezett restaurálási munkálatokat…

Guba Jenő, a várbéli munkálatok vezetője

 

„Elég gyakran félbe kell szakítanunk egy-egy fázist, vagyis régészeink lassítanak bennünket, mi több: esetenként a felújítási terveket, a kivitelezést is módosítanunk kell, nem beszélve a »meglepetés-faktorok« miatti pluszmunkáról. De ez benne van a pakliban – magyarázza Guba Jenő építészmérnök, a szalárdi Constructorul cég vezetője –. Ilyenkor »riasztjuk« az egyébként gyakran közöttünk forgolódó főtervezőt, Pafka Ernő műépítészt, aki műhelyében minden helyzetre gyors megoldást kell találjon. Egy ilyen hatalmas műemlék-együttes restaurálásakor számolni kell – számolunk is – az efféle, a régészek számára örömöt, szakmai kihívást kínáló, számunkra többletmunkát jelentő, nem várt fordulatokkal. Hogy néhány példát említsek: amikor az A épületben próbabontásokat végeztünk, felfedeztük a palota pincéjét, benne a katedrális falával. Mint kiderült, ezt a palotarészt ráépítették a székesegyház sarkára. A B épület alól a katedrális déli tornyának a maradványai, és egy kisebb templom alapjai bukkantak elő, meg rengeteg sír a kistemplom körül.”

 

A fejedelmi palota A szárnya a kapu felől

 

Teremről teremre

A fejedelmi palota Bethlen Gábor országlása idején emelt A szárnya, a várkapitány otthona, mely Erdély mindenkori princepszeinek is szállást kínált, három nagytermet foglal magába. Az első bejáratának kőkerete viszonylag épen maradt meg, azt meg is hagyták eredeti állapotában. Ez szolgált mintául Gubáék számára a másik két terem formahű ajtókeretének újrafaragásához. A széles ölelésű boltozatok alatti fehér falmezők egyneműségét jól élénkítik ezek a színes, sárgásbarnára festett bejáratkeretek. A Constructorulnak minden mesterségre – így a kőfaragásra, a kapuk restaurálására is – vannak saját szakemberei. A tudásukat meghaladó munkák esetén magyarországi partnereket, vagy alvállalkozókat hívnak segítségül.

A boltívek hordozói, a finom faragású reneszánsz gyámkövek már magukban véve alkalmasaknak bizonyultak elegáns belső terek megteremtésére. Korabeli feljegyzések szerint Bethlen Gábor olasz és kassai mesterekkel készíttette Gyulafehérváron és Váradon a „külömbnél külömb szép képirásos, aranyos és mész metszésbeli mesterséges“ mennyezeteket. A falkép-restaurátorok örömére az egyik terem falaira secco technikával, azaz szárazon felvitt, nőalakokat, állatokat, girlandokat megjelenítő festmények jelentős része viszonylag épen megmaradt, alig fakult meg a későbbi, többször felrakott vakolatréteg alatt. Az itt tüsténkedőknek rendkívül óvatosan, nagy türelemmel kellett eljárniuk, hogy a seccoképek meg ne sérüljenek. Még nagyobb élvezetet kínál a látogatóknak a következő, úgynevezett „griffes terem”, a maga figurális stukkó-kompozíció maradványaival. Az Európa-szerte szinte páratlan reneszánsz remekmű a termet fedő dongaboltozat boltfiókjaiban, illetve a boltozat alatt, nyolc stukkóábrázolást tartalmaz, egyrészt reális, másrészt képzelet szülte állatokat, állatpárokat: az egyik falon egy griff, a másikon egy unikornis, oroszlánpár és egy lépő ló, a harmadikon egy szarvaspár, a negyediken egy gepárd, egy gyümölcsfüzér és egy elefántháton ülő vadász látható.

Az egyik stukkó kompozíció, az elefántháton ülő vadász

 

„Egy épséges ép, falba épített kályhát is találtunk – mutatja Guba Jenő –. A két épület folyosóin, illetve az alattuk kialakított pincékben még elég sok tennivalónk van. Javában zajlik a szintezés, a téglatakarítás, a fugázás, a klinkertégla padozatnak a lerakása. A pinceszint egy része nyitott marad, korlátot szerelünk a peremére, a másik részét üvegpadlóval fedjük be. Így kínálunk lehetőséget a turisták számára, hogy letekinthessenek a több száz éves múltba, az itt sorjázó sírokra. Mi több, egy szakasz bejárhatóvá válik, egyik végén lemennek, végigsétálnak rajta, a másik végén feljönnek a látogatók. Megszemlélhető lesz a székesegyháznak az a sarka, amelyikre ráépíttették a palotát, egy még feltáratlan sírral együtt. Bármennyire türelmetlenek a régészeink, annak a súlyos kőlapnak a megbolygatásával még várniuk kell, amíg a környezetét nem alakítjuk biztonságossá.”

 

Terepről terepre

Bár már vélhetően túlléptük az illendőség határait, tovább élünk, visszaélünk rendkívül elfoglalt kísérőnk idejével. Terepbejárásunkat folytatva, a külső várudvar épületeit vesszük szemügyre. Benézünk a Csonkabástyán Pafka Ernő tervei alapján kialakított nyári színház amfiteátrumába. Annak elkészülte előtt, a külső várudvar arra alkalmas színterein már tartottak előadásokat, koncerteket, de a sokat vitatott létesítmény igen népszerűvé és látogatottá a Nyári Színházi Fesztiválok helyszíneként vált. „Az A és a B épület tetőzetének a kicserélése volt az első, a legsürgősebb feladatunk, azt követően láttunk hozzá a nyári színház kialakításához – idézi a munkálatok időrendjét Guba mérnök –. Itt se ment minden »zökkenő-«, pontosabban »bökkenőmentesen«, hiszen a Csonkabástya megbontásakor bőven került elő feltárni, konzerválni való.

A K épületszárny a fejedelmi palota mellett

 

Nem jelentett kis feladatot a két párhuzamos, hosszan elnyúló K és L épület felújítása sem. Ezeknek is voltak ebek harmincadjára jutott, berogyott részeik. Ez a spácium a Mesterségek utcája lesz. A több mint 1800 négyzetméter alapterületű K épület nyugati szárnya öt műhely, antikvárium, régiségbolt, keleti szárnya kávéház, cukrászda és étterem számára biztosít helyet. „Alaposan meggyűlt a »fonnivalónk« a vele párhuzamos L épülettel. Ez a közel 900 négyzetméteres, hosszú ház gyakorlatilag a vár nyugati kortinájához tapadó kazamatasor, rendkívül masszív, három-négy méternyi vastagságú falakkal. Nem véletlenül méretezték így, hiszen ez az övezet volt a legjobban kitéve az ostromágyúk tüzének a szőlőhegy felől. Ezeknek a lendületes boltívekkel fedett kazamatáknak a hatalmas téglafelületét nem volt könnyű megtisztítani és fugázni. Ez a  »babramunka« bizony, rengeteg időnket vett igénybe” – mondja Guba Jenő.

Az egykor várbörtönként is szolgáló boltíves termek

 

De meg is lett az eredménye – állapítjuk meg nem kis ámulattal –, hiszen ez a hosszan elnyúló, boltívekkel borított, elől árkádokkal ritmizált nyerstégla felület sajátos atmoszférájával bőven kínál vizuális élményt. Ez a hatalmas, sötét és hűvös odúsor valamikor tényleg a „hűvösre tevés” intézménye volt. Ide csukták a váradi garnizon fegyelmezetlenkedő katonáit, a napoleoni háborúk idején pedig 450 francia hadifoglyot láttak itt vendégül… Napjainkban szelídebb funkciói vannak, lesznek: a nyári színház melletti része a teátrum melléképületeként, öltözőkként, raktárként szolgál, odébb egy hőközpont kap helyet, a hosszabbik traktus pedig nemesborok és hagyományos ételek bemutatótermeként várja a vár látogatóit. Már csak be kell rendezni…

Szót ejtünk a hajdan hadmérnökök laktanyájaként, tiszti kaszinóként fungáló I  épületről, melynek Gubáék által részben felfrissített, részben kiegészített mennyezeti és oldalgirlandokkal ékes termei ideális konferenciaközpont számára biztosítanak helyet, beszélgetünk a régesrégi pékségről is, mely interaktív kenyérmúzeum lesz. Éppen a vár nyugati főbejárata melletti, kiállítótermeknek teret adó, ugyancsak kortinához tapadó, néhány maradék márványjászollal gazdagított kazamatasort gusztáljuk, amikor óvatos léptekkel elhalad előttünk Mihálka Nándor öcsém. A régész nem madárfiókát, hanem frissiben talált apró leletet: egy megfeketedett női ezüstgyűrűt szorongat óvatosan a tenyerében, majd megígértetem vele, hogy rövidesen visszatér körünkbe.

 

Szecessziós gondok, magánélet vadásztrófeákkal

Riportom első részében már szó esett arról, hogy a Guba-legénység néhány csapatának már elfogyott a tennivalója a várban, őket a cég más építőtelepeire irányították át. Az egyik csoport emberei például a Szálka domb parkjának telepítését folytatják. Ami viszont évekig munkát biztosíthat Guba Jenőéknek – több, a műmeléképületek restaurálására szakosodott vállalattal egyetemben –, az Nagyvárad központja. Bár fájdalmasan nagy késedelemmel, de ugyancsak európai uniós finanszírozással elkezdődött a Főutca, a Bémer tér és a Szent László tér néhány leromlott külsejű bérpalotájának felújítása. Felsorolni is nehéz, milyen sok a tennivaló!

Hogy mennyire sok, arra nézvést hadd idézzek egy, a Várad folyóirat 2004/6. számában közölt építészettörténeti tanulmányból. Karl Schlögel, a jeles német kultúrtörténész városunkban forgolódva imígyen lelkesedett a látottaktól: „Európa kevés városában van ilyen sűrűségben ennyi, mindmáig ilyen jól megmaradt szecessziós épület. A Köztársaság útja, amely a Sebes-Köröst átívelő hídhoz és a város két főteréhez vezet, gyalogosövezet, úgy mehet rajta végig az ember, mint egy szecessziós építészeti kiállításon.” A vendég alaposan körülnézve egyen-egyenként felsorolta az „építészeti kiállítás” legértékesebb darabjait, majd hosszabban elidőzött az egyik emblematikus palota előtt: „A leghatásosabb és messze földön is híres épület a Fekete Sas szálloda- és üzletközpont, amely központi helyen fekszik: a Sebes-Körös hídjánál, az 1878-ban épült neológ zsinagóga és a barokk Szent László-katedrális látótávolában. Ezt a komplexumot 1907 és 1909 között Komor Marcell és Jakab Dezső tervei szerint építették. A szállodában mindmáig megvannak a szecessziós üvegablakok a lépcsőházban, különösen figyelemre méltó a komplexumon végigvezető passzázs. A Fekete Sas hatalmas nagyvárosi létesítmény, egész kis város a városban üzletekkel, butikokkal, kávéházakkal, még ha mindebből már csak az épület burka látható is. A renoválások, amelyek mindenütt folynak a városban, és amelyek új fényben engedik ragyogni a szecessziós színeket, minden bizonnyal sort kerítenek a Fekete Sasra is.”

Nos, azóta egyszer már „sort kerítettek” a Sas palotára, de mások kevésbé szakszerű munkájának a korrekciójával együtt, a felújítás befejezése – bizonyára megbízhatóságuknak köszönhetően – Guba Jenőékre maradt: „Jaj, ott még nagyon sok a tennivalónk! A külső rész már megvan 90 százalékban. Most az átjáró, a kupola került sorra, az üvegezést cseréljük, a vasazást. Kiderült, hogy a falmezőkön, a vakolat alatt viszonylag épen maradtak meg az eredeti szecessziós ornamentikák. Rengeteg van, egy részét sikerült megmenteni, a többit sablon után rekonstruáljuk, újrafestjük. Felújítjuk a villanyhálózatot, korszerűsítjük, kijavítjuk vagy kicseréljük az ajtókat, ablakokat, a passzázs kőburkolatát, talán 2016 októberére befejezzük.”

A Karl Schlögel által is kiemelten emlegetett Stern palota felállványozása után derült ki, hogy renoválása az előre tervezettnél bonyolultabb feladat. „Sokkal többe fog kerülni, mint ahogy tervezték, csak sajnos, nem nagyon van rá pénz, hiszen a költségek jelentős részét a lakóknak kell állniuk. Az épületet színes, gipszes ornamentika borítja. A gipsz és a tégla közé felhordott homokos réteg el van porladva, nagy felületen omlik, kipereg. Ezt a tervezők se vették komolyan, igaz, nem is volt mivel felmenjenek, hogy megvizsgálják. Most, hogy feltettük az állást, derült ki, mennyire leromlott állapotban van.” Másik vállalkozásuk a Pojnár palota jobb állapotban van, annak a tetőzete és a tornya igényel teljes felújítást. Rákérdezek: „a Contsructorul miért nem vállalta fel a Körösvidéki Múzeum leendő székhelye renoválásának a befejezését, hiszen senki sem jelentkezett, annak ellenére sem, hogy a végső fázisig eljutott a Múzeum által eddig használt Barokk palotánál másfélszer nagyobb laktanya felújítása?” „Kezdetben túl nagy falatnak tűnt a számunkra, azért nem vállaltuk – kapom a választ –. Most meg, amióta annyi huzavona, cirkusz következtében két konkurensünk is kifarolt belőle, azért nem jelentkeztünk, mert nem szeretünk mások munkájába belemászni…”

A szalárdi Guba-nemzetség vállalkozása több lábon áll. A község vonzáskörzetéből, a közeli, magyarok által lakott és vegyes lakosságú falvakból sokan keresik a kenyerüket a 80 hektáros birtokon, ahol a csemegekukorica és padlizsán termesztése mellett a gyümölcskertészet képezi a fő tevékenységet. „Hegyközszentimrén édesapám és sógorom irányításával tavasztól őszig 200 ember dolgozik. Előbb a földiepret szüretelik, mire az eper leérik, átmennek a málnásba, aztán a szedresbe, közben a meggyet is leszedik. A termést a hűtőházunkban tároljuk, így bármikor, akár több száz tonnás megrendelésnek is eleget tudunk tenni.”

Guba Jenő minden elfoglaltsága mellett, legalább az estéit és a hétvégeket a családja – felesége és két fia – körében tölti. Igaz, lazítás végett, kedvenc foglalatosságára, hobbijára, a vadászatra is szán havonta két-három napot. Tagja a helybeli vadásztársaságnak, az általuk bérelt terület bővelkedik őzben, vaddisznóban, apróvadban egyaránt. Legutóbb – nem kis büszkeségére – egy kapitális szarvasbikát sikerült lőnie a szentimrei erdőn.

A palota ezen része alatt tárták fel a székesegyház nyugati végét

 

Van esély a királysírok megtalálására

Mihálka Nándor régészt – iménti előbukkanásakor –, személyes kapcsolatainknak köszönhetően, nem véletlenül neveztem „öcsém”-nek. 1990-ben, irodalmi-művészeti hetilapunk, a Kelet-Nyugat hőskorában mi csábítottuk Bukarestből Nagyváradra az édesapját, Mihálka Zoltánt. Nagy tapasztalatú szerkesztő kollégánk immár fél esztendeje egy mennyei redakcióban dolgozik, megmeberesedett fia pedig a várbeli ásatásokat irányítja. „Kilenc esztendeje tevékenykedem a várban. Ha az ember a realitások talaján marad, nem nagyon érik kudarcok. Több helyen is dolgozunk, hiszen a váradi vár kimeríthetetlen kincsesbánya, amit folyamatosan tárunk fel. A mostani felújítást megelőző régészeti kutatás két etapban zajlott le, Adrian Rusu kolozsvári professzor irányításával. Az általa irányított, a miénknél népesebb ódondász csapat 1992 és 1998 között főleg a fejedelmi palotán kívüli részen, a külső várudvar területén kutatott. Legnagyobb teljesítményük a gótikus püspöki palota és környéke feltárása volt. Azé a pompás középkori palotáé, amelyik oly sok jelentős egyházi és történelmi személyiség lakhelye, több uralkodó vendéglátója, fontos történelmi epizód színtere volt. Rusu professzorék az ezredforduló után vissza-visszatértek, 2007-tól folyatták az érdemi munkát, akkor már én is részt vehettem a feltárásokban.”

A 14. és 16. század között püspöki rezidenciaként működő csúcsíves palota a kutatások szerint két etapban épült, maradványainak feltárása érdekében a régészeknek két és fél méter mélységbe kellett leásniuk. Bár hamarabb emelték, a háromszintes épület első okleveles említése csupán 1377-ből való. Munkájukat bonyolította, hogy a palota két szárnya jelentős átalakuláson, több ráépítésen ment keresztül a reneszánsz kezdetén, főleg annak védelmi funkcióját erősítendő, mígnem lebontották a 17. század elején. A Rusuék által monográfiában feldolgozott archeológiai kutatások inventáriumába került leletanyag: római kori, gótikus és reneszánsz faragott kövek, freskórészletek, fém-, üveg-, kerámia- és textilmaradványok, tárgyak, eszközök, fegyverek. Valóságos gyűjtemény kerekedett az itt talált pipákból. A területen feltárt legrégibb leletek a 11.-12. századból, a legújabbak a 17. századból valók.

A gótikus katedrális feltárt járószintje

 

„Most zajlik az utolsó fázisa a kutatásnak – részletezi Mihálka Nándor –. Április elsején kezdtünk a székesegyház feltárásához. Ez az utolsó szakasz a legizgalmasabb, ez fog a leghosszabb időt igénybe venni, és valószínűleg ez hozza a legérdekesebb leleteket. Végigkövetjük a falak nyomvonalát, a hosszú távú terv az, hogy a teljes székesegyházat feltárjuk. A kutatás első fázisában arra törekszünk, hogy 25-30 szelvényből megállapíthassuk az épület méreteit és pontos körvonalát. Eddigi tudásunk szerint az eredetileg négytornyú gótikus katedrális körülbelül 80 méter hosszú és mintegy 35 méter széles lehetett. Az idén ősztől vagy jövő tavasztól – ez attól függ, hogy a város mennyi pénzt szán erre a munkálatra – szeretnénk nekilátni a belső feltárásnak, ami egy jóval izgalmasabb, jóval nagyobb volumenű munkálatot jelent. Nem csak a falak között, hanem azokon kívül, legalább két-három méter szélességben, a belső és külső járószintig akarunk lejutni. A hosszú távú tervek között szerepel, hogy a feltárás után bemutatjuk az egész épületet. Amit lehet, ami izgalmas, ami rekonstruálható. A terület vagy nyitott marad, vagy az egész üveg alá kerül.”

A krónikák feljegyezték, hogy itt nyugszik Szent László, Luxemburgi Zsigmond és felesége, Mária királyné, valamint Károly Róbert felesége, Beatrix királyné – egyelőre egyiküknek sem bukkantak a nyomára. Mihálka Nándor szerint a Rómer Flóris vezette 19. századi feltárások a székesegyház középső területére, Szent László feltételezett sírhelyére összpontosultak. Mélyre leástak, ami a mostani kutatók számára elég nagy gondot okoz, ugyanis szakszerűtlenül vágták át a különböző szinteket. Sok mindent feltártak, de az általuk megtalált sírokra nem volt ráírva, hogy ki pihen ott… Újbóli feltárásukra, más, a katedrális falai közt eltemetett egyházi és világi személyiségek nyughelyének kutatására továbbra is van esély, hiszen a falakon belül is sok az érintetlen terület. Több helyen, például a katedrális nyugati homlokzatának az előterében is számos sírt találtak. Munkájukat az is gyarapítja, bonyolítja, hogy a székesegyház területére, illetve köréje, a kezdeti, románkori periódustól a gótikus időszakig rétegesen temetkeztek. Egyebütt későbbi sírokat rejt a föld, becslések szerint a 11. század közepétől az újkorig a vár területén akár több tízezer embert is eltemethettek.

A belső várudvaron még jó ideig akad tennivalója az építőknek

 

Balogh Jolán írta

Az 1988-ban elhunyt művészettörténész, az erdélyi reneszánsz kutatója nagymonográfiába szándékozott foglalni a váradi vár építéstörténetét. Az általa gyűjtött hatalmas anyag Budapest ostroma idején semmisült meg. 1947-ben még volt lehetősége arra, hogy Kolozsváron megjelentesse Vég-Várad vára című alapos vázlatát. Későbbi munkáját akadályozták a román kommunista hatóságok, adott pillanatban Balogh Jolánt szinte „persona non grata”-ként kezelték. Végül 1982-ben – többek között bécsi és más levéltárakban, illetve a helyszínen folyatott kutatásai alapján – jelentős mértékben kibővítve, két kötetben jelentette meg Varadium – Várad vára című munkáját. Befejezésként idézem néhány gondolatát, mely fontos támpontokat kínál mind a régészek, mind a históriára fogékony várlátogatók számára:

„A székesegyház lebontását, mint a vallási türelmetlenség tettét és példátlan vandalizmust szokták Bethlen szemére vetni, de igaztalanul, mert sem a kor felfogását, sem a vár történetét nem veszik tekintetbe. A XVII-XVIII. század nem ismerte a műemlékvédelem gondolatát, Rómában a régi San Pietrot, Nagy Konstantin bazilikáját, ugyanezidőtájt aggodalom és lelkiismeretfurdalás nélkül lebontották, ugyanígy tettek a XVIII. században az esztergomi bazilikával, és művelték mindenütt a katolikus egyházfejedelmek, hogy meggyőződésük szerint még pompásabb és még művészibb épületeket emelhessenek a romladozó régiek helyébe. A vallási türelmetlenség rombolásai a templomépületeket Erdélyszerte alig érintették – csupán a berendezést, felszerelést pusztították el, hiszen templomra minden felekezetnek szüksége volt. A váradi székesegyház sorsát nem is az 1557-i dúlás pecsételte meg, hanem Váradnak végvárrá való átalakulása. A várőrség behelyezése, az új erődövezet kiépítése szükségszerűen elvonta az egész területet a templommal együtt a polgári lakosság elől. Nem is ment át és nem is mehetett át a templom a protestánsok kezére, mert ott a katonaság lett az úr. 1581-ben a katolikus Báthory István szentimentalizmus nélkül utasítja Ridolfinit: tegyen javaslatot a templom átalakítására, oly módon, hogy az alsó részét lőszer-raktárnak, a felső részét pedig tüzérségi állásnak lehessen használni.”

„A templom magára hagyatott, és ami még rosszabb, katonai raktárnak használtatott. Talán ennek a következménye volt, hogy a szentély elpusztult – feltehetőleg robbanás következtében, vagy a török (1598) vagy a Bocskay-féle ostrom (1604-1606) idejében. (…) Bethlen, midőn a délnyugati bástyát építtette, először a környékből hozatott épületkövet. Később a munkálatok meggyorsítására a kisebbik templomot bonttatta le, noha az volt az épebb. Talán ekkor még a székesegyház restaurálására gondolt, hiszen a gyulafehérvári székesegyházat is ő hozatta helyre a különféle dúlások után. De a restaurálásnak két akadálya volt: egyrészt nagy fesztávolságú gótikus boltozatokat ebben a korban már nem tudtak építeni (a kolozsvári, jóval kisebb Farkas-utcai-templom boltozásához Rákóczi György Danzigból hozatott mestereket), másrészt a magasan kiemelkedő székesegyház az ágyútűznek kitűnő célpontul szolgált, és így veszedelmére volt a várnak. Úgy gondoljuk, hogy ezek a szempontok bírhatták Bethlent a belső vár meg a székesegyház teljes lebontására és az új palota meg templom építésére. A belső vár a külső vár kerítésének formája szerint épült, vagyis az ötszögletes, ötbástyás erődövezetbe ötszögű várpalota, szegletein egy-egy toronybástyával.”

„Rákóczi praktikus meggondolásoktól, de egyben jó ösztöntől, helyes érzéktől vezérelve, az ötszög déli szárnyát egészen a Királyfia-bástyával szemközt épült toronybástyáig »templomnak rendeltetvén, nagy szép bolt (azaz boltozat) alá vetette vala«. Ezzel gyakorlatilag elérte, hogy a templom a fejedelmi lakópalota közelébe került. Építészeti szempontból pedig sikerült neki a várudvar hatalmas terét érintetlenül megőriznie. Az óriás udvar már szokatlan méreteinél fogva is rendkívüli benyomást kelt. Ezt a hatást egykor a környező épülettömb architektonikus kiképzése fokozta. Amennyire a mai állapotból, a nagyrészt befalazott ívelések nyomaiból megítélhető, az udvart pilléreken nyugvó, kettős árkádsor övezte. A tágas tér széles nyugalma a ritmikusan ismétlődő, derűs ívelődésekben méltó keretet kapott. Nem is udvar volt ez már, hanem tér, a fejedelmi Erdély legszebb tere, melyet a magyar középkor legnagyszerűbb alkotása, Szent László bronz lovasszobra, Márton és György kolozsvári szobrászok remekműve (1390) díszített. Az udvarnak ez az egyszerű, puritán és mégis monumentális tagolása már távol áll az olasz mintaképtől. (…) A helyi szellem, a magyar renaissance érvényesült kialakításában. A nagyvonalú térképzés végtelenül szerencsés,

harmónikus módon egyesül benne a helyi erdélyi stílus széles nyugalmával, közvetlen, kifejező egyszerűségével. Fejedelmi méretek patriarkális formában, olasz eszme erdélyi megvalósításában: ez a váradi vár lényege.

 

 

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!