„Országunknak fő végvára, Várad” (1.)
2015. 09. 08. 15:51A címbeli idézet Bethlen Gábornak egy Rhédey Ferenc főkapitányhoz intézett leveléből való. Szilágyi Aladár a fotografáló Szűcs László kíséretében járta be a 2015 decemberi határidővel felújítandó belső paloták, illetve a gótikus székesegyház maradványait feltáró régészeti kutatómunka színtereit.
A fejedelmi palota megújult főhomlokzata
Mielőtt elkezdtem volna a nagyváradi várat célzó – immár harmadik – portyámat, könnyebb tájékozódás és a helyszín jobb megértése végett hosszasan tanulmányoztam Erdély hajdani legfontosabb erősségének alaprajzát. Az ötszögű, öt bástyával ellátott neoreneszánsz erődítmény falain belül az ugyancsak ötszögű palota szárnyainak és a külső várudvar melléképületeinek megjelöléséhez az ABC betűinek több mint a felére volt szükség. Az A-tól P-ig jelölt elemek a vártemplommal együtt tizenhét épületet számlálnak, s hogy a komplexum összesen hány termet, helyiséget foglal magába, a pincerendszertől a padlásterekig, arra nézvést később sem kaptam pontos információt.
A nyugati kapu közelében lévő termeket már használatba vették
Bizonyára sokan felkapták a fejüket, amikor híre ment, hogy a Románia talán legnagyobb volumenű műemlék-restaurációs munkálataira kiírt, jelentős európai uniós pénzekkel támogatott pályázatot egy, addig kevésbé közismert vállalat, a Szalárdi Constructorul nyerte el. A vidéki építkezési szakszövetkezetből privatizáció révén családi vállalkozásként beindult cég tevékenysége a rendszerváltás előtt jobbára iskolák, egyéb középületek építése, renoválása révén szerzett tapasztalatokkal dicsekedhetett. Mire elérkezett a nagy kihívás pillanata, már nyolcvan szakmunkásból álló törzsgárdával rendelkeztek, és a hagyományos megbízások mellett néhány kisebb, műemlék-felújítási munkálat kivitelezése által is öregbítették szakmai tekintélyüket. Magára a kiírásra egy restaurációra szakosodott magyarországi partnerükkel jelentkeztek, és elkezdték mérnökök, további mesteremberek és szakmunkások toborzását.
„Haszonélvező: I. László”
Guba Jenő (fotó) annyira elfoglalt ember, hogy csupán a sokadik távegyeztetést követően sikerül találkoznunk. Nem csoda, hiszen a csúcsidőben százharminc embert foglalkoztató várfelújítás a vége felé közeledik, év végéig – a belső várudvar kivételével – át kell adniuk a várat, ahonnan a már fölös munkaerőt négy más helyre csoportosították, tehát minimum öt munkálatot kell egyszerre irányítania. Be sem ülünk az irodába, hanem tartalmas terepszemlére indulva járjuk keresztül-kasul a palota és környéke számos zegét-zugát, csak bírjam szusszal az órányi mászkálást, Szűcs László kollégám meg a fotografálást. (Gondolom, több riportra – akár egy albumra – elegendő felvételt készített.)
Már kívülről meggyőződhettünk, hogy a zömében reneszánsz palotasor „reneszánsza” mennyire impozáns, mennyi gyönyörködtető élvezetet kínál a vár nyugati kapuján belépő látogatónak. A belső udvarra érve ez az élmény fokozódik, a „belbecs” még gazdagabb, hiszen a felújításnak hála számos, eddig rejtett részlet kínál örömöt. A tekintetem – nem véletlenül – rögtön az ötszög északi részén, az E épületen akad meg.
Annak idején, az ántivilágban nem lehetett a belső várat látogatni, fényképezni meg végképp tilos volt, s ezt nem csak tiltótáblák jelezték, a levéltár előtt posztoló fegyveres őr éberen reccsintett rá a markában fényképezőgépet szorongató besettenkedőre. Merthogy az archívum tőszomszédságában imilyen-amolyan katonai, belügyi irodák fungáltak a palotasor legépebben maradt épületében. S azoknak akár kívülről megkísérelt fotózása is – egyébként országszerte mindenütt – súlyos, kémkedéssel párosítható vétségnek számított. Nos, akárhányszor vendégül láttam valakit, egész napos kóborlásaink során mindig eljutottunk a várig. Amikor már nem volt sorompó a belső kapu széles boltíve alatt, megengedtem magunknak azt a merészséget, hogy legalább egy futó pillantást vessünk a palotaudvarra. Élményadagolásom minden alkalommal bevált: mindenkit megdöbbentett annak a fentebb emlegetett, E palotaszárnynak a látványa: előbb csak a felső szint árkádok szegélyezte emelete szakadt be, majd a következő, végül a pincéig lerogyott épületszárny kínált ízelítőt abból, hogy a román kommunista diktatúra mennyire gondoskodott az ország műemlékeinek – főleg azoknak az épületeknek, amelyekhez semmi történelmi közük nem volt – a megőrzéséről. (Kíváncsiságból rákattintottam a román nyelvű Wikipédia-lexikon Cetatea Oradea szócikkére. A meglepően részletes és tűrhetően tárgyilagos szöveghez csatolt információs kazettában egy, a műemléki besorolást követő, enyhén szólva bürokratikus megállapítás késztetett visszafojtott hahotára: beneficiar: Ladislau I., azaz haszonélvező: I. László.)
Utolsó simítások a korábban legrosszabb állapotú E épület felújításánál
Az ember veszélyesebb a földrengésnél
Még az udvaron kérdezek rá: mi jelentette a legnagyobb kihívást Guba Jenőék számára az elmúlt öt esztendőben? A dolgok ismeretében nem lepődök meg azon, hogy kísérőnk habozás nélkül az E épületre mutat. „Valóban ez volt a legkatasztrofálisabb állapotban a maga pincéig lerogyott három szintjével. A konzervgyár használta raktárépületnek. Annyira megpakolták a palettáikkal, hogy a boltívek nem bírták el a terhelést. A tetőzet is berogyott, jól, de inkább rosszul alá volt támasztva, csak a szentlélek tartotta. Volt olyan rész, ahol csak a külső falak álltak. Igen veszélyes volt bontani a sérült részeket. Annyira, hogy mi magunk csak darukosárban állva mertük megközelíteni. A visszabontást követően meg kellett keresnünk a boltívek kezdeteit, és azok folytatásában elkezdeni a rekonstrukciót. Az emberi hanyagság többet ártott az épületnek, mint egy földrengés vagy ostrom!…”
Az egyik, hajdan konyhaként szolgáló helyiség kéményében igazi korom
A többi palotaszárny, illetve a külső épületek tönkretételében számosan versengtek a kilencvenes évekig. Mint korábbi riportomban írtam: „A teljes romlás fenyegette monumentális épületegyüttest 35 intézmény, állami és magáncég, civil szervezet és magánszemély lakta, lejárt vagy lejárófélben lévő bérleti szerződéssel, avagy illegálisan. Minden bérlő »úr volt a maga szemétdombján«, s mivel »bővében voltak« a szabad termeknek, szinte valamennyien a szerződésbe foglalt alapfelületnél jóval nagyobb területre terjeszkedtek, kényükre-kedvükre módosították a palota, meg a melléképületek belvilágát, falakat vertek ki, falakat emeltek, falakat módosítottak engedély nélkül, számolatlanul.(…) Miután a központi és a helyi tanácsi költségvetésből kezdett csordogálni a pénz, elkerülhetetlenné vált az épületek kiürítése. Egyetlen, önkényes »várfoglalót« nem sikerült kiakolbólítaniuk: a Nagyváradi Egyetem képzőművészeti karát. Corneliu Durgheu dékán »szabadcsapata« minden előzetes engedély nélkül szállta meg az A és az E palotaszárny lakható emeleti részét, majd a D épület földszinti traktusát. Az E épületből csak akkor távoztak, amikor az életveszélyessé vált.”
A Betlen Gábor által építtetett, I. Rákóczi György által tovább bővített utóbbi palotarész többféle funkciót látott el a századok folyamán: előbb a fejedelmi udvar kiszolgálóinak volt a lakhelye, az osztrákok alatt kaszárnyaként működött, 1945 és 1952 között pedig „a kommunista rendszer ellenségeinek tranzitlágere” volt. Guba Jenő befelé tessékel bennünket az átjárón, amelyiken az északi szárny folyosójára jutunk. Az egymás után sorjázó, még üres termek friss hangulata, a boltívek belső ritmikája láttán szinte hihetetlennek tűnik, hogy mindez a palotasor legromosabb részének felújítása révén valósult meg. Viszont nem kis meglepetés számunkra, hogy ezt a három termet a Nagyszalontáról Nagyváradra költöző szlovák konzulátus bérelte ki, egy majd étteremként működtetendő helyiséggel, a hozzá csatolt, máig évszázados füstszagot lehellő kürtőjű konyhával. A főteremben már ott honol a szlovák zászló, a másikat rövidesen az épület homlokzatára tűzik ki, s a folyosó vége a P betűvel jelölt kisebb épülethez vezet, amely szintén „szlovák bérlemény” lesz: a szalontai Slavia hotel tulajdonosainak a panziója.
A riporter és alanya a nyári színház fel sétál
Kérdezném – ha volna kitől –, hogy, például, a váradi magyar konzulátus ugyan mikor nyílik meg, hol kap hasonló spáciumot a várban?… (Néhány éve volt egy kezdeményzés, a magyar kormány benyújtotta igényét egy marosvásárhelyi és egy nagyváradi konzuli iroda megnyitása érdekében, de a román fél visszautasította azt. A nemzetközi diplomáciai szabályok szerint csak újabb tíz év elteltével élhetnek egy ilyen javaslattal.) Aggályoskodásomat némileg enyhíti, reményeimet némileg táplálja, hogy nekünk, magyaroknak mégis lesz benne méltó, erős „történelmi képviseletünk”: elvégre a nyugati, az A szárnyban megnyíló Város és Vártörténeti Múzeum jobbára „rólunk szól” majd, a pincéiben elhelyezendő lapidáriummal egyetemben. Hiszen a kiállítandó dokumetumok, metszetek, térképek kópiái, a tárgyak, a pénzérmék, a faragványok igazat mondanak. Vagy nem?
Kutatóárkoktól a külső várfalig
Köröskörül, a várfalak és a palotasor közötti külső udvarteret az atmoszféra egységének megteremtése végett – egy tavaly feltárt kút meg egy hajdani jégverem kivételével – teljes egészében kockakövek borítják. Mielőtt szétterítették volna a kőburkolatot, Gubáék a teljes föld alatt vezetett infrastruktúrát végigfektették. Az egyedi megrendelésre készült öntöttvas aknafedeleket a várkontúr ékesíti, közepén egy-egy villám, forrás stb. jelzi, hogy elektromos kábelekhez vagy vízvezetékcsövekhez szolgálnak (fotó).
A belső udvartér – bár már ott is lefektették a kábeleket, hővezetékeket, meleg-, és hidegvízcsöveket, szennyvízcsatornákat – még rendezetlen. Mi több: nyolc jókora árok ékteleníti. Valójában: ékesíti, hiszen közel két évtizede régészeti feltárások színtere a vár külső, 2015 áprilisa óta pedig belső udvara. Ahogy a felújító brigádok újabb és újabb attakra indultak, velük együtt haladtak a régészek is. Napjainkra jutottak el a legizgalmasabb, legígéretesebb feladatig: a gótikus székesegyház, illetve a román stílusú Árpád-kori elődje maradványainak teljes körű feltárásáig. Emiatt annyira „sebekkel ékes” a palotasor udvara.
A legelső kutatógödör szélén egy általam egyetemista lánynak taksált karcsú hölgy hajlong. Vázlatot készít, jegyzetel szorgalmasan. Porsztner Kitti már tíz éve dolgozik a háromfős várbeli régészcsoport tagjaként. Középiskolás korában, majd egyetemistaként állandón a várban forgolódott. „Elsősorban a 14. században emelt gótikus katedrálist tárjuk fel. Itt – mutat le a mélybe – a déli falának egy szelvénye látszik. Az a keskenyebb külső fal egy kápolna része lehetett. Mint megannyi székesegyházat Nyugat-Európában, illetve a történelmi Magyarországon, kápolnakoszorú vette körül. Amellett, hogy igyekszünk követni a székesegyház főhajójának nyomvonalát, fel akarjuk tárni szentélyének, mellékkápolnáinak maradványaival, a megőrződött románkori falrészekkel, illetve a közvetlen közelébe emelt, szintén Szűz Mária oltalmába helyezett kisebb templom hozzáférhető részeivel együtt.”
Porsztner Kitti régészt a kutatóárok mellett kérdeztük
Terepbejárásunk következő stációja a vártemplom. 1992-ben az első Festum Varadinum ünnepi hetében szentelték újra, Morvay László tűzzománc-művész stációival és oltárképével az évtizedekig katonai raktárként „hasznosított” barokk istenházát. „Bár 92-ben kijavították a tetőzetet, csatornákat cseréltek, és renoválták – magyarázza Guba mérnök úr – kívül-belül ráfért a teljes felújítás. Nem csak amiatt, mert az előző munkálatok után tovább nedvesedő falait szigetelnünk kellett, de kijavítottuk a tetejét, korszerűsítettük a világítást, új padlózatot raktunk le, padlófűtést szereltünk, hatékony szellőzést biztosítottunk a templomhajó számára.” Hogy a renoválás előtt leszedett Morvay-opuszok visszakerülnek-e, arra Guba Jenő nem tudott válaszolni. (Az általam telefonon felhívott Ján Mlinárcsik atya, a vártemplom plébánosa sem tudott határozott választ adni a kérdésemre. Közölte viszont, hogy két hét múlva búcsúja lesz a nagyváradi és környékbeli katolikus szlovák közösségnek. Reményei szerint azt már az eddig is jobbára általuk látogatott, szlovák nyelvű szentmisék teréül szolgáló templomban tartják meg.)
A ma parkként szolgáló vársánc. Mielőbb restaurálni kell a külső falakat is
A templom és a hajdani osztrák vezérkari főnökség közötti átjárón jutunk ki a vár 1777-ben nyitott keleti főbejáratához. Két oldalán a kapuőrség tanyázott, és kazamatás istállók sorjáztak. Az erődítményrendszernek ez a részét veszélyeztették leginkább a mindenkori ostromlók, a Macskadomb felől közvetlen ágyútűz alá vehették – ezért volt sokáig indokolt egy keleti ki-bejárat hiánya. A kapun kilépve a hajdani széles várárok terében kialakított pihenőpark látványa gyönyörködtet. A kapufeljáró két oldalán egy-egy mesterséges tavacska, körülötte kisebb arborétum, sétányok szövevényével. Ez is a Constructorul munkája! „Itt még bőven van dolgunk – magyarázza kísérőnk – két oldalt egy-egy teraszt alakítunk ki, kávézóval, a bástyák belsejét is ki kell takarítanunk, fákat kell visszaültetnünk.”
Jobbról a Csillagbástya, balról a Veresbástya ék alakban előre nyúló tekintélyes tömege magasodik a szemünk elé. A vár szerelmese, Balogh Jolán művészettörténész megfogalmazása szerint: „Az ötszögű külső vár kortinái, régi magyar elnevezéssel: közkőfalai formailag mintegy kiemelik a belső várat, a sugárszerűen szertenyúló ékalakú bástyák meg erős és merész hangsúlyt adnak az egész épület-komplexumnak. A vár ötszöge puritán falaival, hatalmas tömegével, művészi logikával meghúzott merészen futó körvonalaival nagyszerű keretbe foglalta egykor Szent László székesegyházát a belső középkori várral.”
Az arányok most is maradéktalanul gyönyörködtetnek, de a bástyák és az összekötő falak növekedő sebei „orvosért kiáltanak”. Amikor jórészt önkéntesek munkájával megtakarították a mindent ellepő, elvadult futónövények, a falazatot borító bokrok, fák dzsungelétől, akkor derült ki igazán, milyen siralmas állapotban van a vár külseje. „A kortinák egyre foghíjasabbak, hullanak a téglák, a kövek, a bástyasarkok, párkányzatok ornamentikus elemei. Emődi János bátyánk, a várfalak, a mesterjegyek fáradhatatlan kutatója gyakran forgolódik errefelé. Mi felvállaltuk, hogy két-három hetente összeszedjük a várkertet ellepő omladékot, a kövek java a lapidáriumot »gazdagítja«. Elkerülhetetlen az igen terjedelmes felületű külső erődítmény teljes felújítása. Rendkívül bonyolult, hatalmas munka, de azt is szívesen felvállalnánk. Az idő is sürget, hiszen két év múlva lejár az európai uniós támogatás lehetősége. Az eddigi munkálatokhoz két etapban 21 millió eurót kapott a város, a saját hozzájárulás valamivel kevesebb volt egymillió eurónál. Jövőre el kellene kezdeni a harmadik menetet is, hogy Vég-Várad teljes pompájában felragyogjon…”
A riport folytatása itt olvasható.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
