Bugattival egy kettészakadt városkáig
2016. 09. 27. 12:13Vasárnaphosszat, egyetlen napig vált hűtlenné Lombardiához Szilágyi Aladár. Engedve a kollegiális csábításnak, Délnek eredt, s így válhatott tanújává egy fantomváros éledésének, részesévé egy „Dante-módra” készült angolnalakomának.
Az észak-déli irányban haladó E35 autósztráda
A riportsorozat előző epizódját ITT olvashatják.
Marco kolléga egy vagyont érő, 1935-ben gyártott Bugatti büszke tulajdonosa. Nem, a L'Eco di Bergamo mukatársának riporteri gázsijából nem futná egy ilyen sárga Cabriolet-csodára. Némi képzavarral azt mondhatnók, ez a patinás luxusjárgány egy félbeszakadt szerelem gyümölcse. Ugyanis – az egyébként milánói születésű dinasztiaalapító – Ettore Bugatti fia, az Elzászban immár franciának honosodott Jean, belehabarodott a nem csupán szépsége miatt, hanem Itália egyik legelső női autóversenyzőjeként is elhíresült unokahúgába, és egy általa tervezett 35-ös cabriolettel ajándékozta meg Caterina Bugatti kisasszonyt. Aki végül nemet mondott Mulhouse autócsászárának, s egy ágrólszakadt piktor oldalán vonult oltár elé. Marco kolléga ennek a frigynek a másodgenerációs ivadéka. S mivel Jean Bugatti volt annyira nagyvonalú, hogy nem követelte vissza a jegyajéndéknak szánt autót, nonna Caterina egy szem fiúunokájára hagyta azt örökül. Egy ilyen romantikus történetnek hála ülhetek be Marco kétszemélyes kabriójába. Hízelgő számomra, hogy elárulja: csak kivételes alkalmakkor használja a vászontetejű sportkocsit.
– Úgy tűnik, ez az öt és fél órányi út, melyre felajánlotta, hogy elvisz magával, ilyen „kivételes alkalom”… A szülővárosába, Bagnoregióba tervezte ezt a vasárnapi kiruccanást, egy családi síremlék ügyében, de ha vele tartok, szűkebb pátriája láttán, nem fog csalódás érni. Bár egyebet terveztem, képtelen vagyok egy ilyen ajánlatot visszautasítani. Az Amszterdamból Rómába vezető sztráda mintegy félezer kilométernyi Párma-Modena-Bologna-Firenze-Siena-Orvieto közötti szakaszán, az Appenineket keresztül-kasul szövő útvonal kínálta élményözön képtelen enyhíteni meg-megújuló szívbéli fájdalmamat: az E-35-ös autópálya csak megközelíti a fölsorolt városcsodákat, úgy robogunk el mellettük, hogy csak futó pillantást vethetek feléjük. Marco ráérez a lelkiállapotomra: méglátod, kédvés Áládár (ezt ismét majdnem tökéletes magyar kiejtéssel mondja), bőségesen kárpótollak az elszalasztottakért!
A valle Calanchi. Évezredes erózió áldozata
Bukovinai kaldarárok, dobrudzsai lipovánok
Marco, akinek „román” felesége, Enikő, ottlétem idején két lányukkal a gyímesközéploki nagyszülőknél nyaralt, úgy lett „román specialista”, hogy négy esztendeje a főszerkesztője megbízta azzal, oknyomozza ki a Bergamó környékén ugrásszerűen gyarapodó temetőfosztogatások ügyét. Hamarosan kiderült, hogy a tettesek romániai romák, akik egy eldugott fészerben kisebb gyűjteményre való márvány- és bronzszobrokból álló lerakatot alakítottak ki. A kárvallott családtagok azonnal jelentették a tetemes kárt okozó, kegyeletsértő sírrongálásokat, de cigányainknak, akik inkább a színesfém sírdíszítményeket gyűjtötték előszeretettel, sikerült kapcsolatot teremteniük egy helybéli maffiával, amely áron alul, de gyorsan átvette tőlük a cuccot. Ami a nyakukon maradt, azt ők maguk olvasztották be, és nyersanyagként hasznosították. Értettek hozzá, hiszen a căldărar nemzetség tagjai voltak. Ezt az olaszul kiejthetetlen román kifejezést természetesen Enikőtől tanulta Marco, riportírás közben. A kaldarárok rejtekhelyén valóságos színesfémolvasztó és feldolgozó kisüzemre bukkantak a hatóságok. A riportból végül sikeres sorozat kerekedett, a románcigányok „Itáliában viselt dolgairól”. Azóta Marco többször foglalkozott az olaszországi románokkal, szociografikus igénnyel dolgozta fel a vendégmunkások helyzetét, beilleszkedési gondjait. Kiemelten a dél-itáliai farmokon szinte rabszolgasorban tartott román szezonmunkások, illetve a prostituáltak sorsát vizsgálta. Legutóbb két, egymással rivalizáló román orvhalász brigádnak járt utána. A főleg tapasztalt lipován halászokból toborzott bűnszövetkezetek tagjai a Duna-delta után immár a Pó mentén, főleg a folyó deltájában folytattak huzamosan illegális – a hatóságok által érthetetlen késedelemmel észlelt, sokáig megtűrt – lehalászást, olyan mértékben, hogy immár a folyam teljes élővilága veszélybe került. Mondják, hogy a Pó-deltában van olyan halásztelepülés, ahol szinte csak román rendszámú autókat látni, és lipován beszédet hallani. Még óhitű templomot is emeltek maguknak dús szakállú honfitársaink…
Marco, amikor az első, sírrablókról szóló román riportját megírta, nem sejtette, hogy személyesen is érintett lesz az ügyben. Szülővárosa, a magaslaton épült Bagnoregio már első megülői, az etruszkok óta ki van téve olyan természeti csapásoknak, mint a földrengés, avagy a földcsuszamlás. Az utóbbi olykor katasztrofális rétegmozgást okoz, valósággal körbeharapja a város peremét. Legutóbb a temető agyagtalaja ereszkedett alá, néhány sír – köztük Marco családi sírboltja is – húsz métert csúszott le a meredeken. Hogyhogy nem, a mi derék bukovinai rézműveseink már másnap éjjel megjelentek, és begyűjtötték az aláhullott szobrokat. Pechjükre, a színesfém-begyűjtő, akinél megpróbálták értékesíteni az „árut”, azonnal riasztotta a hatóságokat. Marco most azért látogat haza, hogy megszemlélje: miként erősítették meg a temetkezési hely peremét, hová helyezték el a családi síremléket, a restaurált szobordíszekkel együtt.
A Cività-di-Bagnoregio kizárólag gyalogosan (legfeljebb mopedekkel) közelíthető meg
Egy korty helytörténet
A temetőben mindent a legnagyobb rendben találunk, magas támfalak védik a további földcsuszamlástól, a családi sírboltot is restaurálták. A Marcóék nyughelye fölötti szinten egy jókora piramis látható. Az 1867-ben itt, a bagnoregiói ütközetben elesett garibaldisták közös síremléke ez – magyarázza kísérőm. A Róma felszabadítására igyekvő önkéntesek itt, a temetőnél csaptak össze a vatikáni sereg túlerejével. A pápa zsoldosai körülzárták, és kíméletlenül lekaszabolták az Itália függetlenségéért és egységéért hadba vonult garibaldistákat.
A mintegy 3600 lelket számláló – nagyközségnyi – település műemlékeinek száma akár a mi Bihar megyénk műemlékké nyilvánított épületeinek számával vetekedhet… Igen gazdag a mintegy három évezredes etruszk örökség, a föld felszínén, a környező barlangok labirintusában egyaránt. A rómaiak Krisztus előtt 265-ben foglalták el, a Bagnorea névvel illették, mely – nem véletlenül – a Balneum Regis, a Királyok Fürdője elnevezésből ered. A helyi legendárium szerint a 774-ben elhalálozott Desiderius, a longobárdok legnagyobb, pápákat váltogató, Nagy Károly birodalmi törekvéseinek sokáig vitézül ellenálló uralkodója, itt épült fel halálos betegségéből, az itteni bővizű forrásokból feltörő hévíz gyógyerejének hatására.
A frankok után a Mondelschi hercegek bírták, de nem sokáig, mert a város polgárai fellázadtak az önkényuralom ellen, és 1160-ban megalapították a Libero Comune intézményét. Ebben az immár önálló és szabad városban látta meg a napvilágot Giovanni Fidanza, akit szent Bonaventuraként tart számon a kegyelet. A Doctor Seraphicus néven emlegetett, teológusként és főleg filozófusként jeleskedő franciskánus szerzetes, a közeli Roccaseccából származó barátjával, párizsi diáktársával, Aquinói Szent Tamással együtt a legmagasabb fokon művelte a tudományokat. Ma egy 1862-ben emelt neoklasszikus templom védőszentje. Bagnoregio polgárai három évszázad múlva ugyancsak népfelkeléssel akadályozták meg a hercegi dinasztia restaurációs törekvéseit. Hogy elejét vegyék a további feudális önkénynek, szépen fejlődő városukat a Vatikán, a közeli pápai állam védelme és fennhatósága alá helyezték.
A település hatalmas károkat szenvedett az 1695-ös, iszonyatos földrengés alkalmával. Ekkor következett be az a Bagnoregio további sorsát teljes mértékben megváltoztató természeti katasztrófa, amelynek következményeként megnyílt a föld, és a város a szó szoros értelmében kettévált. A szakadék észak-keleti peremén megmaradt kisebbik rész, a történelmi óváros, mely azelőtt a centrum szerepét is betöltötte, a tektonikus erők hatására „önállósodott”, szárazföldi szigetté változott a valle Calanchi kellős közepén.
Utcarészlet a nyolc állandó lakossal rendelkező Cività-ból
La città che muore?
A Cività-di-Bagnoregio, melyet meredek sziklák öveznek, egyetlen, betonoszlopsor tartotta gyaloghídon közelíthető meg. A legutóbbi népösszeíráskor nem sok dolga támadt az ide beosztott biztosnak, hiszen a 440 méter magasan fekvő sasfészket összesen 8 (nyolc!) lélek lakja… Ahogy Marco leparkol a keskeny viadukt Bagnoregio felőli oldalán, s kapaszkodunk fölfelé, eszembe jut, hogy ezt a Cività nevet valakitől, valamikor már hallottam emlegetni. Hubay Miklóssal legutolsó hazalátogatása alkalmával, Váradon, a szülőháza és az Erdélyi Riport redakciója közötti szállóban beszélgettünk a kihalt/haldokló népeknek, kihalt/haldokló városoknak a drámaírót nagymértékben érdeklő sorsáról. Igen, Miklós mester volt az, aki évtizedekig Itáliában élve, kapásból felsorolt vagy tíz olyan olasz fantomvárost – köztük Cività-di-Bagnoregio-t is –, amelyik e haldokló városok kategóriájába tartozik.
Nem szükségeltetik különösebb geológusi előképzettség ahhoz, hogy az ide vetődő emberfia megfejtse, milyen események alakították ki ezt a különleges, szürrealista tájat: az évmilliókkal ezelőtt itt hullámzó, majd visszavonult tenger vastag iszap-agyagrétegére, az egymást követő vulkánkitörések alkalmával megszilárdult láva, illetve tufa vagy darázskő keményebb rétegei rakódtak, olyan lazább törmelékkőzet, melynek anyaga mint vulkáni hamu került a földfelszínre. Hát kell-e ennél eszményibb nyersanyag egy tájszobrász számára, aki Tellus földistennő – leánykori görög nevén: Gaia – szolgálatába állva minden tellurikus erőt maximálisan kihasználhat, a földrengésektől a vulkáni kitörésekig, s a bőségesen buzgó hőforrások fúróival, a fagyok és esők vésőivel repesztheti-mállaszthatja, s a szelek reszelőivel finomíthatja a földcsuszamlások alkotta óriásplasztikákat?
Az etruszkok által több mint 2500 éve alapított település Itália egyik legrégibb városa. Ők is, majd a régiót meghódító rómaiak is mindent elkövettek annak érdekében, hogy ne csak az esetleges támadók, hanem a természet ellenséges erői ellen is megvédjék a fontos kereskedelmi csomópontot. Már az etruszkok bámulatos mérnöki munkával tervezték meg a csodálatos gyógyhatással rendelkező, de alattomos hőforrások és szeszélyes talajvizek aknamunkája elleni védekezést. A rómaiak tovább fejlesztették, bővítették az általuk kiépített föld alatti drénrendszert, a felszín fölötti csatornahálózatot, de mindhiába.
Ma már nehéz elképzelni, hogy az említett, holdbéli tájakra emlékeztető valle Calanchi fölötti, lecsupaszított, suvadásos dombbordák, agyagbevágódások, szélbarázdás hasadékok helyén hajdanában enyhe, szőlőültetvényekkel, gyümölcsösökkel ékes lankák, szelíd ligeterdők húzódtak, a Tevere folyó völgyét a lago Bolsena vulkáni krátermedencéjével összekötő széles, forgalmas országúttal.
A városmaradék, a maga nyolc polgárával, egyetlen utcáján sorakozó félszáz műemléképületével, más is, több is kíván lenni, mint a mostanában divatozó katasztrófaturizmus célterepe. Több mint szellemváros, szellemiségét a gótikus és reneszánsz házak, palazzók ölelésében kiemelkedő chiesa San Donato etruszk tombákat, Donatello műhelyének ötvösremekeit, későgótikus freskókat óvó temploma, a jeles filozófus, San Bonaventura szülőháza őrzi. Tizenhat szálló és vendégház nyugalma, tizenegy hangulatos vendéglő, kávéház csöndje kínálkozik benne. Az egyetlen ide felvezető, öszvércsapásnál alig szélesebb gyalogút, az egyetlen épen maradt városkapu eleve „útját állja” a tömegturizmusnak.
Az Osteria al Forno di Agnese kertvendéglő
Dante és az angolna
Marco kolléga gyomra biztató jelek szerint szinkronban működik az enyémmel, a perzselő hőségben megtett portyánk befejeztével határozott mozdulattal terel be az Osteria al Forno di Agnese, az Ágnes asszony kútja melletti kertvendéglő hűvösébe. A bársonykötésű étlap borítóján Dante Alighieri jól ismert profilja, belső előzékén „Dante gasztrofesztivált” hirdetnek, minden oldalon a Divina Commedia egy-egy terzinájába foglalt, korabeli étek nevével, s az étel elkészítésének módjával egyetemben. Marco habozás nélkül a harmadik oldalra bök, feláll, és vérbeli taljánhoz méltó pátosszal tolmácsolja a Purgatórium XXIV. énekének idevágó sorait: „Ebbe, la Santa Chiesa in le braccia: / dal Torso fu, e purga per digiuno / l'anguille di Bolsena e la vernaccia”. Internetközelbe kerülésemkor első dolgom Babits Mihályt segítségül hívni. Az ő tolmácsolásában: „A Szentegyház hajdan a karja közt volt: / Toursból való; s most bőjttel itt vezekli / A bolsenai angolnát s vörösbort.”
E sorok megértéséhez némi egyháztörténeti kitérő szükségeltetik: a Commedia „teljhatalmú” szerzője számos más, magasrendű klerikus mellett az 1264-ben elhalálozott IV. Márton pápát is „purgatóriumra ítélte”, ahol más telhetetlenekkel együtt koplalnia kell. A francia származású egyházfő, akinek ez a tartomány volt a kedvenc tartózkodási helye, s a közeli Orvietoban székelt, mérhetetlen étvágyáról és olthatatlan szomjáról volt híres. A krónikák szerint kedvelt étele az angolna és kedvelt itala, a vernaccia fogyasztása közben szólította magához a Teremtő.
Az olasz vendéglősök a mai napig egy Dante korabeli receptre esküsznek: a lassú tűzön olajban sütött, fokhagymával, rozmaringgal, zsályával, csípős paprikával és sóval fűszerezett angolnaszeleteket, ha kellő mértékben megpirultak, a vidék híres vörösborával, a vernacciával öntik nyakon. A bor elpárologtával a bolsenai anguille is elkészül.
Bár „saját mértékemen felül” fogyasztottam, mind a Márton pápa halálát okozó angolnából, mind a legendás vörösborból, hála a Mindenhatónak, semmi bajom nem lett tőle. Remélem, majdanában a purgatóriumbéli éhenvezeklést is megúszom…
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
