A szárnyas oroszlán lombard városa (2.)

2016. 09. 20. 23:17

Bergamó 370 esztendeig tartozott Velence fennhatósága alá. Ez a „megszállás” a javát szolgálta, hiszen ekkor vált a reneszánszkori Itália egyik legvirágzóbb településévé. Szilágyi Aladár szövetségese, a vihar lankadtával, éhét-szomját enyhítve, újult erővel folytatta a várváros, a Citta’Alta ostromát.

 

A bergamói toronyerőd, a Torre Civica

 

A felsővárosi riportom előző részében emlegetett, zsoldosvezér kinézetű, főzdemesterről hamarosan kiderül, hogy orvos volt előéletében, tehát teljes joggal megilleti a dottore megszólítás, amellyel a polenteriája törzsvendégei illetik. Járatlanságom láttán körbemutogatva villámgyors közvélemény-kutatást tart az otthonosan üldögélő habitüék körében. Az eszmecseréből szinte egy kukkot sem értek, hiszen a számomra követhetetlen lombard nyelvjárásban pergetik, viszont a gasztroteszt végeredménye egyértelmű: asztalszomszédaim egybehangzó véleménye alapján, kisebb malomkeréknyi tányéron coniglio con la polenta (vadnyúl puliszkával) gőzölög elibém. Pirovano doktor azt már nem is bocsátja közvitára, hogy milyen boritallal fejezzem be a nyúllakomát. Csakis a Valcalepio Rosso, a bergamói szőlőművesek büszkesége illik hozzá! Mintha nem is egy közönséges street food volna az aktus színtere, az utcai kifőzde gazdája – akárha egy előkelő étteremben ülnénk – felszolgálás előtt szertartásosan magával a rubinvörös itókával öblíti ki a poharakat… Búcsuzóul még a rituálé elnevezését is felcsipegetem magamnak: avvinare i bicchieri – okítják kórusban a fölöttébb tájékozatlan „román” giornalistát. Egyébiránt másnapi együttlétünk alkalmával Marco kollégám, a L'Eco di Bergamo mindentudója tájékoztat arról, hogy a dottore Lombardia szerte valóságos hálózatot épített ki az ilyen típusú, puliszkaalapú utcai kifőzdékből. S az olaszok nem lennének olaszok, ha a „műfaj” 30-40 féle változatát, elkészítési módját nem dolgozták volna ki, vidékenként más-más elnevezéssel. Ezeknek a szinte pártklubszerűen, népi kaszinókként is fungáló polenteriák éppen az elnevezésük, illetve küldetésük révén politikai szimbolikát is hordoznak: ugyanis amikor az Északi Liga megalakulása után, az 1970-es években kibontotta a szegény, elmaradott Déltől való elszakadás, függetlenedés zászlaját, az általuk legőgölt dél-olaszok jobb híján előkotorták azt a csúfnevet, amelyet évszázadokkal ezelőtt ragasztottak rájuk: polentone, puliszkazabálóknak aposztrofálják őket.

A sok puliszka-bisztró egyike Bergamoban

 

Száztornyok városa

Az óváros szívébe vezető Passaggio Ca'Longa, (a Hosszúház átjáró) oda rúg ki a Piazza Vecchia környékére, a térképem tanúsága szerint számolatlan a habzsolni való errefelé: három egymásba nyíló téren öt istenháza, minden „műfajban”, a dómtól a bazilikáig, a székesegyháztól a keresztelőkápolnáig, s föléjük 56 méternyire magasodóan, a két impozáns palazzo szegélyezte, 11. században (!) emelt toronyerőd, a Torre Civica, „bergamóiul”, mindközönségesen: a Campanù. Bár ismét elered a zápor, a látnivalók annyira közel fekszenek egymáshoz, hogy néhány lépcsőfokon le-fel szökellve – esetemben: csosszanva – máris az egyik műemléképületből a másikba toppan be az emberfia. Nem véletlenül emlegették annak idején Bergamót a „száztornyok városa” néven. A befogadhatatlanul gazdag látványon túl a legnagyobb élvezetet az kínálja számomra, hogy különösebb erőfeszítés nélkül, néhány lépés megtételével évszázadnyi időtávokon ugorhatok át.

Itt van elsőnek a cattedrale di Sant'Alessandro, melynek alapjában megőrizték egy Krisztus korabeli római patríciusvilla mozaikpadlóját, körötte egy őskeresztény, fölötte egy longobárd templom maradványait. Nem csak építészettörténeti érdekesség, hogy eredetileg nem ez a templom viselte a város mártíriumot szenvedett védőszentjének a nevét, ezt eredetileg Szent Vincéről San Vincenzonak hívták. Csakhogy amikor Velence urai a 15. században elkezdték az 50 méter magas városfalak kiépítését, az eredeti Sant'Alessandro, négy másik templommal együtt az erődítményrendszer bővítésének áldozata lett. Bergamo akkori püspöke egyházi átokkal sújtotta a Signoria tagjait, viszont be kellett látnia: a régi székesegyház falai nem biztosíthattak kellő védelmet a felsőváros lakói számára, így Vincét Sándorra átkeresztelve, nem csak az eredeti dóm nevét, hanem annak a műkincseit is áthurcoltatta. Az így átmentett, illetve az eleve ide szánt művészeti alkotások, évszázadokon át tovább gyarapodva, a lombard műkincsek tárházává gazdagodtak.

Az eredetileg Szent Vince nevét viselő Szent Sándor katedrális

 

Mondanám, hogy „példátlan tárház”, de nem tehetem, hiszen ugyanitt, a Dóm téren, a Sant'Alessandro tőszomszédságában gyönyörködtet a Santa Maria Maggiore bazilika is. Az utóbbi eredetileg csupán az előbbi keresztelő templomául, battisterio-ként szolgált, de annyira kinőtte magát, hogy minden tekintetben méltó „riválisa” lett. A 12. században kezdték építeni, a külseje megőrizte a korra jellemző római-lombard stílusjegyeket, a belvilága viszont csupa barokk tombolás. Engem amiatt is fokozottan érdekelt az épületegyüttes külleme, mert az szobrostól, domborművestől, szinte teljes egészében – a hozzá csatolt mellékkápolnákkal együtt – az én ticinói barátaim, a maestri campionesi fabbricájának két évszádnyi munkáját dicsérik. Élen a legkiválóbb Giovanni Campione ezermesterrrel, aki 1360-ban kiérdemelte a „Bergamo örökös építésze” titulust, s akinek a vörösmárvány oroszlánjai bőszen vigyázzák a főbejárat mellett falra rögzített, a takácscéhek, a kereskedőházak által kötelezően használatos, hiteles középkori mértékegységek „eredetijét”, a bergamói ölet, a bergamói singet stb.

Ennek a templomnak történelmi-művészeti pantheon szerepet is szántak, hiszen a főhajóban a város két szülötte, két zeneszerző: Gaetano Donizetti és Johann Simon Mayr kapott monumentális nyughelyet. A Donizetti hamvait őrző síremlék tágasabb, mint az a pinceodú a Felsőváros nyomornegyedében, ahol a legtermékenyebb olasz operaszerző született. A nála 25 évvel idősebb, német származású, olasz hazafiként is jeleskedő Mayr főleg a szakrális zene terén szerzett elévülhetetlen érdemeket. A hol Velence, hol Milánó szolgálatába szegődött, legendás zsoldosvezér Bartolomeo Colleoni Bergamo nagyuraként emeltetett magának kápolnás mauzóleumot. A bazilikához tapadó nyolcszögű kápolna ugyan területileg jóval kisebb a nagytestvérénél, viszont a Lombardia leggazdagabb földesuraként, bankárként is, diplomataként is excelláló condottiero megengedhette magának azt a fényűzést, hogy a nyughelyén felhalmozott műkincs-gyűjtemény vetekedjen akár a bazilika, akár a szomszédos székesegyház kép- és szobortárával.

A Palazzo della Ragione 1183-ban épült

 

Közjáték, atlétákkal

A Piazza Vecchiát az 1183-ban épült Palazzo della Ragione választja el a Dóm tértől. Itália legrégebben emelt közigazgatási palotája alatti földszinti udvartér odavetődésemkor egy nagyon is 21. századi eseménynek a színhelye. Itt, a makacsul kitartó felhőszakadás ellenére jelentős tömeg gyülekezett össze az árkádokkal övezett spáciumban. A finiskapu mögött az Orobie Ultra Trail hegyi távfutóverseny díjkiosztása zajlik. Személyesen is érdekelt vagyok a dologban, no nem résztvevőként, hanem atyai minőségemben. Ugyanis a vejem, négy másik váradi távfutóval együtt, kisebbik lányom asszisztenciájával, benevezett a versenyre. Derekasan végig is szaladták a maguk 70, illetve 140 kilométeres távját, s bár már elindultak hazafelé, és nem kerültek be az első tíz közé, mégis büszkeséggel tölt el a tudat, hogy mind az öt „váradi fiam” eljutott a Clusone alpesi városkában felállított startkaputól a bergamói finiskapuig. Mialatt a díjkiosztási ceremóniát szemlélem – gondolom, mindenki jelen van, aki számít Bergamóban – kétszer is látni vélem, hogy István vejem az, aki a tömegből kiválva a díjkiosztó bizottság magas színe elé lép – ezek a megszállott hosszútávfutók szikárságukban, habitusuk szerint, szinte a megszólalásig hasonlítanak egymásra…

Feljegyeztem magunknak, hogy a 70 kilométernyi rövidebb, 4200 méteres szintkülönbségű távon a litván Grinius Gediminas győzött, 8 óra 35 perces idővel, a nőknél az olasz Virginia Oliveri, 10 óra 44 perccel. A 9500 méteres szintkülönbségű, 140 kilométeres táv megtételéhez az olasz Oliviero Bosatellinek mindössze 24 óra nyolc percre volt szüksége. Hozzá képest a hölgyek közül a cseh Petra Mücková hét órányi „késedelemmel”, azaz 31 óra elteltével futott be a Palazzo della Ragione elé. Bár jómagam később jártam be – no, nem gyalogszerrel – az Elő-Alpoknak ezt a vidékét, a médiának köszönhetően szinte óráról órára nyomon követhettem a fejleményeket. A start előtti napon aggodalommal olvastam, hogy az Orobie Orientali nyergein biztosított versenyösvényen felelőtlen személyek több helyütt kidöntötték, s ami még veszélyesebb: megfordították a futóatléták számára nélkülözhetetlen útjelző táblákat. Azt már a lányoméktól tudom, hogy a start idejére a szervezők nagy sietséggel visszaállították azokat. Tapasztalt hegyi futók bizonygatták a verseny lezárultával, hogy ez az Orobie-útvonal minden más európai terepnél fokozottabb nehézségű, még a Mount Blanc alattinál is.

 

Multimédia, szárított térképekkel

Önként vállalt atyai kötelességem letudtával immár maradéktalanul adom át magam a vasárnapra kitűzött penzumom élvezetének. Kölyökkorom óta megszállott böngészője-másolója voltam a térképeknek. Képzeletbeli utazásaim a hozzájuk illő olvasmányélmények mellett lehetőleg kartográfiai segédeszközökkel zajlottak. És mit ad a mi Fennvalónk, netán Hermész, az útmutatásért, az utazásért felelős görög istenség? A Ragione palotájával tőszomszéd Palazzo del Podestà főbejáratánál hatalmas plakát térképtörténeti kiállítást hirdet, Quando l'Italia disegnava il Mondo (Amikor Olaszország rajzolta a Világot) címmel. Uccu neki, Aladár! – biztatom magamat a 900 év óta koptatott meredek lépcsők láttán. Az alagsor üvegpadlója alatt látható, néhol meglepően ép, római kori, avagy longobárd épületmaradványokra csak futó pillantást vetek a lépcsőfordulók magasából. Viszont nem visz rá a lelkem, hogy a második szint hét termén csak úgy, rohanvást keresztül robogjak. Nem tehetem, hiszen itt tekinthető meg a Museo storico dell’età veneta, Bergamó városának a velencei köztársághoz kötődő, hihetetlenül gazdag, három és félszázados történelme. A még mindig tomboló ítéletidő miatt szinte senki se lézeng a gyűjtemény tárlói között, rajtam kívül senki sem veszi igénybe az intézmény multimédiás, interaktív ketyeréit. Csak hüldezem, és élvezem a kontrasztos élményt: a 11. században épült falak között 21. századi technika csodáit vehetem igénybe.

Vérző szívvel, de még nagyobb vehemenciával mászom meg az utolsó emeletet, ahol a bejárat felirata szerint a Tesori Cartografici del Rinascimento vándorkiállítás látható. Már az intrádával sokkolnak, hiszen oldalt, az első terem menyezetéről hatalmas világatlasz lóg le, a lábaim alatt szétterül a mozaikos padlózaton, bárhová lépek, egy rómái bottegában, metszőműhelyben szorgoskodó mester, Anyoine Lafréry térképét taposom. Amilyen mértékben a munka elkészültekor, 1570-ben ismertté válhatott a Földkerekség, a Távol-Kelet, az Újvilág, ezen a kartográfiai remekművön „minden rajta van”. Még ha mai tudásunk szerint a felismerhetetlenségig eltorzulva, hiszen egy évszázad sem telt el a nagy tengeri expediciók, a világ óceánjainak keresztülhajózása, a kontinensek körbenavigálásának kezdete óta. Beljebb-beljebb lépve, ahogy a nagy hajózási tettek gyarapodnak, ahogy az emberiség világismeretei bővülnek, természetesen a térképek is egyre pontosabbak lesznek.

Olasz térképészeti vándorkiállítás a Palazzo del Podestà termeiben

 

Egy segítőkész múzeumőrtől tenyérhez simuló lupét kapok, azzal immár a falra rögzített, jóval kisebb méretű térképeket is alaposabban tudom tanulmányozni. Így fedezek fel jónéhány olyan munkát, amelyik részben vagy egészében ábrázolja a Magyar Királyságot is. Megható, ugyanakkor mosolyogtató, ahogy a firenzei vagy velencei kartográfusok igyekeznek feltüntetni a mappán a Kárpát-medence minden részletét. Megható, hiszen nem lehetett könnyű olyan kis felületre olyan sok információt felvinni, mosolyogtató, hiszen akkoriban még nem léteztek pontos terepfelmérések, s a régióban soha meg nem fordult térképrajzolók egymásnak adták tovább-tovább a vélt adatokat, s így történhetett meg például, hogy Várad Belgrád tőszomszédságában bukkant fel, avagy Havasalföld – így, magyarul feltüntetve (!) – a Temesi Bánság kellős közepére került… Ami viszont elképeszt: jónéhány olyan várostérképben gyönyörködhetek, amelyik perspektivikusan, mintegy három dimenzióban ábrázolja Itália egyik-másik városát. Mintha minden részletet regisztráló és továbbküldő drónok röpködtek volna Milánó, Róma, Frinze vagy Brescia fölött…

Önfeledt világbolyongásomat egy bizarr epizód szakítja félbe: seprűvel, lapáttal, vederrel, törlőronggyal felfegyverzett, rohangáló múzeumőrök udvariasan, de sürgetőleg kérnek fel arra, hogy hagyjam el a kiállítást. A palazzo 900 esztendeje felhúzott, három éve felújított teteje nem bírta ki a hajnal óta tomboló vihart. S az eső, a pioggia, a menyezetet átáztatva sűrűn kezd csordogálni a termek padlóira, falaira. Szerencsére, nem tehet sok kárt a műanyag felületekre reprodukált másolatokon. Ahogy ereszkedem lefelé a Torre Civica kijáratánál, látom, már teregetik száradni a lepedőnyi térképeket…



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!