A jezidi ügy. Diyarbakiri napló 5.

2016. 10. 07. 10:32

Mindeddig azt hittem, az előítéletek leküzdésén segít, ha közelebb kerül valaki ahhoz, amitől fél. Ritkán mondtam ki, de alapvetően azt gondoltam, a menekültválság igazából kommunikációs válság. Azért történnek ilyen tragikusan az események, mert képtelenek vagyunk a térben és időben szétszórt részleteket elmondani, együtt látni. Ebből a szempontból Diyarbakir csalódás. Az előítéletek alapstruktúráit sajnos nem mindig kezdi ki a személyes beszámoló. Parászka Boróka naplója a diyarbakiri jezidi táborban végzett munkáról.

 

Azura és Lea, a tábor munkatársai a gyerekekkel

 

A táborba való munkára, bármennyire is igyekeztünk, nem lehetett felkészülni. Én legalábbis nem tudtam, a történetek, az interjúk, amelyeket rögzítek, nem hoznak túl sok új információt. Arról, hogy hogyan történtek a mészárlások, nagyvonalakban ismerjük. De a szavak, és leginkább a gesztusok, a pillantások, a csendek, amelyek révén kirajzolódik, hogy mi történt a jezidi tömeggyilkosságok idején, mindig valami újabbat hoznak, és mindig mélyebbre visznek. Sejtem, hogy kitől, milyen történet érkezik, akárhogy rendezem az arcvonásaimat, próbálom egyenesíteni a hátamat, szívom tele a tüdőmet, valahogy mégis úgy érzem, összenyom, leteper, amit hallok.

A terepen készített beszélgetések a diktafonon, a számítógépemen vannak, szorgalmasan mentem a felvételeket, jegyzetelem az interjúk körülményeit, valami furcsa pánik van rajtam, nehogy elvesszen bármi is, nehogy elmúljék egy pillanat, rögzítés nélkül. De aztán minden bekerül ebbe a mentett térbe, valahova a digitális semmibe, és úgy viszem magammal, mintha az lenne az egyetlen dolgom, hogy az egyre nehezebb hátizsákot a hátamra vegyem, vigyázzak rá.

Nehezemre esik a csoport többi tagjával beszélgetni, rossz a buszon egymás mellett ülni, valamit mondanunk kell, amikor belépünk és kilépünk ebből a fekete lyukból, amelybe összegyűlnek a rémálmok, a tegnapokat és holnapokat is felemésztő emlékek.

Az olasz aktivistákkal való beszélgetés mellett a bolgárokkal sikerült egyelőre alaposabban átnézni, mi történik náluk, a menekültútvonal rémhírekkel terhelt szakaszán.  Az olasz csapat – ahogy ez az általuk rendezett olasz est bemutatóján is kiderült – nagyon jól szervezett aktivista csoportokból áll. Különböző területeken dolgoznak, Észak-Afrikában, az olasz partoknál, és a nagyobb városokban, ahol jogi tanácsadásra, rehabilitációra, integrációra – vagy éppen a kiutasítottak ellátására, emberibb búcsújára van szükség. Tökéletesen ismerik a hazai és a nemzetközi jogi hátteret, állandóan terepeznek (állami, alapítványi és gyakran magán forrásokból). És mindegyiknek van jónéhány személyes története. Számukra „a menekültek” mind-mind egy-egy identitás, név, megőrzött gesztus, tekintet.

A bolgárok – akárcsak mi – véletlenül lettek részesei a projektnek. A bolgár társult civil szervezet (hasonlóan a románhoz) visszalépett az együttműködéstől, és az jött el, aki el mert jönni Kurdisztánba. Lelkes kívülállók, amatőrök, vagy olyanok, akik arra készülnek, hogy előbb-utóbb csatlakoznak valamelyik segítőszolgálatokhoz.

Az olasz helyzetről szóló beszámolók után az egyik bolgár résztvevő következett, akitől körülbelül azt tudtuk meg, hogy az ottani menekültek jobb helyzetben vannak, mint a bolgár állampolgárok, a nekik járó segély magasabb, mint a minimálbér, ezért aztán senkinek sem érdeke munkát vállalni. Különben is minden messziről érkezett arra törekszik, hogy nagyon gyorsan továbbmenjen a szegény és egyelőre nem túl biztató Bulgáriából.

„Körülbelül ugyanaz a helyzet, mint a cigányokkal” – magyarázta beszélgetőtársunk, akit hiába faggattam a bolgár-török határról érkező jelentésekről, a határőrök által lelőtt menekültekről, a kutyás embervadászatról, vallatásokról. Mindarról, amiről az emberjogi, menekültügyi szervezetek többször tettek közzé jelentést. „Nálunk minden rendben” – jött újra és újra a válasz, az olaszokkal akadt össze a tekintetünk közben. Mindannyiunknak van fogalma arról, mit jelent ez a hárítás, vakság vagy tagadás.

Achim Riemann tart előadást az európai menekültválságról   A szerző felvételei

 

Azt is nagyon hamar nyilvánvalóvá tették a bolgár csapat tagjai, azért társultak a szolidaritási csoporthoz, hogy megértsék, miként lehet elkerülni a menekültválságot, mit kell tenni azért, hogy lehetőleg minél kevesebb ember érkezzen. Egyik este a csoport vezetője – aki amúgy nagyon intenzíven érdeklődik az általam végzett újságírói munka iránt – boldogan várt vacsoránál. Talált egy olyan szír bevándorlót, akinek van egy étterme a Diyarbakirhoz közeli turistaközpontban, Egilben, és van egy vállalkozása Bulgáriában is – tökéletesen beszél bolgárul. „Na, ő megmagyarázta, miről szól a menekültválság, most már értem, mi történik” – lelkendezett asztaltársam.

„A szír azt mondta, hogy túlnépesedtek, olyan sokan vannak, hogy muszáj nekik más területeket keresni”. Ezt a „biztos forrásból” szerzett értesülést akármelyik szélsőjobboldali portálon, otthon, a számítógép előtt ülve be lehet szerezni, nem kell ezért Diyarbakirba utazni – gondoltam, de nem törtem le a lelkesedését. Látom az akaratot arra, hogy értse a körülötte zajló eseményeket, érzem a félelmét, a szorongásait, és értékelem, hogy vállalta ezt a szolidaritási munkát, annak ellenére, hogy nem az az ember, akit az ösztönös segíteni akarás, a természetes kíváncsiság, vagy az empátia hajt. Feldolgozásra várnak ezek az ellentmondások, diszkrepanciák. Hogy áll együtt a (nem reflektált, vagy alig reflektált) xenofóbia és az együttműködési készség, a feltételes szolidaritás?

Miközben a beszámolók a munkára alkalmatlan, cigányokhoz hasonló menekültekről szólnak Bulgáriából, ugyanaz az ember, aki ebből a perspektívából értelmezi a körülötte lévőt, elkér minden cikket, tanulmányt, amit relevánsnak érzek a témában, állandóan figyeli, hogy dolgozom, kérdez, tájékozódik.

A szerb kolléga, Zorán, egyik este klasszikus nacionalista beszámolót tart Szerbia múltjáról, szépségeiről és nagyságáról. Megtudjuk, hogy a szerb kultúra bölcsője Koszovó, de egy szót sem veszteget a délszláv háborúra, a boszniai tömeggyilkosságokra, vagy arra a tényre, hogy Szerbiában több nemzetiség is él, mondjuk például magyar (már csak a mi kedvünkért is vártuk, hogy beszél erről). Irritált is mindaddig, amíg egyik reggel, messze a várostól, a száraz kősivatagban elénk nem toppan egy kismacska. Zorán az, aki leguggol melléje, és tenyeréből itatni nem kezdi az alig szédelgő kis lényt. Ha a bosnyák tömegsírokkal kapcsolatban nem is nyilvánult meg, mégiscsak felvillant némi empátia.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!