A Jezidi ügy. Diyarbakiri napló 4.

2016. 10. 06. 09:41

Sziszifuszi munka az, amit csinálunk, állandóan küzdeni kell a pánikkal, hogy nem elég az idő, nem elég a tudás, elszalasztjuk a dokumentálódás, az adatrögzítés lehetőségét. Olyan szemtanúk vagyunk, akiknek állandóan szembesülniük kell saját felelősségével és korlátaival. Parászka Boróka naplója a jezidi menekülttáborban végzett munkáról, a kelet-törökországi Diyarbakirban.

 

A szerző a tábor tolmácsával, Ruken Kardassal beszélget, egy alkalmi íróasztalon jegyzetelve

 

„Hónapokon át készülünk egy pár nap alatt elvégzendő feladatra, ennyit rólunk, európaiakról” – Stefania, az olasz kolléganő ezzel a sóhajtással zárta a tegnapi napot. Ez azt hiszem, tényleg sok mindent elmond nem csak rólunk, az itt dolgozó különítményről, hanem az uniós problémákról, szemléletről.

A projekt harmadik napján kis csoportokban beszéltük meg, milyen a menekülteket érintő politika, intézményrendszer azokban az országokban, amelyekből érkeztünk. Én Azuraval kerültem egy csapatba, ő évek óta dolgozik szociális munkásként Olaszországban, de volt már Kenyában és Szomáliában is kiküldetésen. Valahonnan alulról, az intézmények pereméről látja az eseményeket, egyszerre érti azt, hogy mivel küzdenek az Európába érkezők, a segítségkérők, vagy azok, akik a menekültválsággal sáfárkodnak, és azt is, hogy működnek a különböző hivatalok.

Dacára annak, hogy Olaszországban is jelentős a menekültellenes propaganda, Görögországhoz hasonlóan az olaszok sem tudják elfordítani a fejüket. Olyan tragédiák történnek az olasz partoknál nap mint nap, amin lehetetlen túllépni. (Beszélgetésünk a legismertebb lampedusai tragédia harmadik évfordulóján zajlott, 2013. október 13-án 398 ember veszett a tengerbe. A tömegszerencsétlenségre azóta is évről évre hivatalos rendezvényeken emlékeznek és emlékeztetnek Olaszországban).

Arról azonban, hogy mit jelent a segítségnyújtás, és hogyan teljesíthető - megoszlanak a vélemények. A legnagyobb gondot a menekült-ellátási rendszer átláthatatlansága, követhetetlensége (a „karitatív korrupció”) okozza, de rengeteg baj van az egyre növekvő információhiány, és a hivatalok túlterheltsége miatt. A segítő programok zömét az állam „kiszervezi” a civil szervezeteknek, önkormányzati és állami támogatáshoz is lehet jutni, kvóta alapon – attól függően, hogy menedékstátuszt kap-e valaki, vagy sem, hogy egyedülálló vagy családos, kis- vagy nagykorú. A kiskorú gyereket nevelő menekültek például védettebb státuszt élveznek, így nehezebb kiutasítani őket – ezért tapasztalható közöttük a „gyerekszülési kényszer”. Különösen jó helyzetbe kerülnek azok, akiknek házas- vagy élettársa olasz állampolgár, hiszen számukra az állampolgárság megszerzése is könnyebb. Egy időben – meséli Azura – általános volt az, hogy a menekült férfiak olasz nőket vettek feleségül (ez az „állampolgársági célú családalapítás” a romániaiak számára különösen ismerős eljárás), de így ritkán jöttek létre hosszabb tartamú házastársai életközösségek. Mára már számon tartható az ilyen kényszernősülések után maradt „menekült árvák” nemzedéke – ők bár olasz állampolgárok, de jelentős diszkriminációval és feszültséggel szembesülnek. A menekültellenes propaganda felerősödésével a vegyes házasságok aránya csökkent, viszont nőtt a rászorulók kiszolgáltatottsága. A biztonsági ellenőrzés nehézkes és hosszadalmas.

A menekültstátuszról döntő bizottságok (amelyekben az olasz rendvédelmi hatóságok, önkormányzatok, az állami szervek és a szociális ellátórendszerek küldöttei ülnek) túlterheltek, alulfizetettek, és ők azok, akik az esetleges visszaélések, bűncselekmények során első körben számonkérhetőek. Így a menekültek adminisztrációja az esetek jelentős többségében kimerül az időhúzásban, a felelősség hárításban. Jellemző például – meséli több olasz kolléga is – hogy a menekült státuszért folyamodók számára kibocsátott űrlapon a rászorulók (hatósági ösztönzésre) feltüntetik, hogy szeretnének munkát vállalni. Persze, hogy szeretne munkát vállalni az érkező – nehogy úgy tűnjön, más pénzén akar élősködni, örömmel mond igent erre a kérdésre. Csakhogy amint igent mondott, „gazdasági migránsnak” minősül – és elvész annak az esélye, hogy menekültstátuszt kapjon. Állandó a huzavona a német és az olasz hatóságok között is, utóbbiak szeretnék minél inkább kivédeni a visszatoloncolásokat. Általános gyakorlat, hogy a német hatóságok megpróbálják leellenőrizni az Olaszországból oda érkezőket az olasz biztonsági szolgálatoknál (azoknál, akik nyilvántartásba vették őket), ám az olasz hivatalok nem válaszolnak a német megkeresésre. Ha pedig a válasz megadott határidőn belül nem érkezik meg (és nem érkezik meg) automatikussá válik a kitoloncolás.

A menekültek „áradatát” érzékelik az olaszok, de Azura szerint, aki kicsit közelebb lép a problémához, azonnal rájön, mennyire nem létezik közös menekültügy. Nem mindegy például, hogy valódi válságövezetekből, háborúból érkezik valaki, vagy békésnek tűnő, de nem kevésbé veszélyes körzetekből. Annak a szomáliai fiúnak idézi fel az esetét, akit 12 éves korában indított útnak a családja és 15 éves koráig utazott Európáig. Közben háromszor esett fogságba, kínozták, megcsonkolták, családja háromszor fizetett érte váltságdíjat – ahhoz, hogy Olaszországba érve súlyosan traumatizált, sérült és nincstelen kiskorúként lépjen partra. Számára az nyújthat valódi szakmai segítséget, aki pontosan ismeri az útvonalat, amin áthaladt, tudja, milyen típusú erőszakot kellet elszenvednie, milyen traumákkal küzd.

A terepmunka - magyarázza Azura - elengedhetetlen, bár európai segélymunkásként tudni kell: Afrikába lépve folyamatosan eszközként próbálja majd valaki, valamely hatalom használni, nincsenek tiszta játszmák, és nagyon ritkán átlátható, kinek az érdekét szolgálja az ember, miközben humanitárius szolgálatot teljesít. A „menekültáradat” másik, a háborús övezetektől eltérő szegmense például az Algériából érkezők rétege, akik vagy szándékoltan, vagy önhibájukon kívül valamilyen maffia részeként-tagjaként-áldozataként jelennek meg Olaszországban. Nagyon sok az olyan algír nő, akiket a családja otthon „férjhez ad” egy európaihoz, azzal a tudattal indulnak útra, hogy Olaszországban családot alapítanak, civil életet élhetnek. Ám már menetközben kiderül: prostituáltként fognak dolgozni. Valódi házasság nincs, a házassági „közvetítés” magas költségeit így kell majd visszafizetniük, és esélyük sincs arra, hogy saját egzisztenciát teremtsenek, vagy otthon maradt szeretteiket segítsék. Ők például azok a muzulmán nők, akiket az európai férfiak által használt prostitúció tesz áldozattá. Rehabilitálásuk, védelmük azt jelentené: van a szervezett bűnözéssel szembeszállni tudó, megfelelően felkészült, kellően erős szociális védelmi rendszer. Ilyen segítség azonban nagyon keveseknek adatik meg, ilyen védelmi rendszer ugyanis nincs.

Azura történetei záporoznak, órákon át beszélgetünk. Késő délután meri csak megkérdezni, hogy is van ez, hogy én a romániai csapatot vezetem, de magyarként mutatkozom be. Hol érzem magam inkább otthon, Magyarországon vagy Romániában? És volt már-e olyan, hogy félnem kellett, mert nő vagyok, kisebbségi vagyok. Nem akarom felületes válasszal elengedni. Bárhogy fogalmazom a mondataim, nem tudok szabadulni a szomáliai fiú, vagy az algír szexrabszolgák történetétől.

 

A Menekült Szolidaritási Programot a diyarbakiri Gençlik ve Değişim Derneği ifjúsági egyesület szervezte és a Német Országos Ügynökség valamint az Erasmus + program támogatta. A programban németországi, olaszországi, török és romániai résztvevők dolgoznak.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!