Valami csodálatos, iszonyatos, nagyszerű történet
2016. 10. 05. 22:38Beszélgetésük második részében Péterfy Gergely prózaírót három olyan regényéről kérdezte Szilágyi Aladár, melyek előkészítették a szerző legsikeresebb könyve, a Kitömött barbár megírását. Az Aegon-díjas mű megszületése maga is felér egy regénnyel…
Péterfy Gergely Nagyváradon Fotók: Tasnádi-Sáhy Péter
Az interjú első része Itt olvasható.
Második regényed, a Tűzoltóparancsnok szomorúsága, egyfajta folytatása az előzőnek, amikor már a Domokos Mátyás-féle jóslat ellenére, bekerültél a sodrásba?
Igen, az magáról a sodrásról szól, egy budapesti kocsmaregény. Ifjú emberek küzdenek az életükkel benne, csavarognak, szerelembe bonyolódnak, megcsalják egymást, és mindenféle zűrzavarba keverednek. Ez a regény egy kísérlet arra, hogy olyan fajta jelennel szembesüljek, és olyat dolgozzak föl, amelyben én ténylegesen tartózkodom. De a következő regényekben ezzel többé-kevésbé szakítottam, inkább virtuális világokat építettem.
A képzettséged klasszikus kultúrákra épül, hiszen görög-latin szakot végeztél, sokáig tanítottál. Közben – akár akarták, akár nem, akár akartad, akár nem –, mégiscsak író lettél, nem?
Amit tanultam, az inkább egy afféle escape-ista vonal. Holt nyelvekkel és holt kultúrákkal barátkozni, az egy nagyon különös és sajátos kísérletnek bizonyult. Egyrészt azzal a következménnyel járt, hogy amikorra az ember lediplomázott görög-latin szakon, már ő maga 2700 éves volt, mert azt a rengeteg időt, azt mind végigutazta, meg fejben tartotta. És ennek különös következményei lettek. Másfajta perspektívát hozott létre, amelyben távolabbról lehet nézni a dolgokat, ez minőségileg nem változtat, de módosít a perspektívákon.
Később, a publicisztikádon is – párhuzamok meg egyebek révén – gyakorta átütnek az ókori kultúrák nyomai…
Ezzel szeretek játszani, régi európai humanista hagyomány, hogy az antikvitásra hivatkozunk, és a jelenkort párhuzamba állítjuk a görög-római ismereteinkkel. Én ezzel kedvtelve és ironikusan játszom. De a komoly része az, hogy számomra éppen ez kínálta a „a kreatív íráskurzust” – amit én is tartok manapság fiatal, írni vágyó embereknek. Én ott, a görög-latin auktorokon tanultam meg a mondatépítést, a metaforát, a hasonlatot, az érvelést, a filozófia önfegyelmét. Az egy csodálatosan elmélyült gyakorlat volt, alkalmas arra, hogy mondatokkal és szövegvilágokkal foglalkozzam, ráadásul olyan zárt és az én világomtól távol lévő szövegvilágokkal, amelyek egy tisztább szellemi kirándulást jelentettek, pontosan azért, mert elzártak voltak és távol a jelentől. Úgyhogy ilyen nagy fesztávok jellemezték az első harminc évemet és nevelődésemet.
Kevésbé illik bele ebbe a vonulatba következő regényed, a Bányató – amely 2004-ben jelent meg –, ez már tényleg egy abszolút kreált világ. Jól tudom: a szűkebb szakma ekkor kezdett el igazán figyelni rád?
Igen. A Bányatónak volt egy olyan fajta szakmai sikere, ami számomra a leglényegesebb volt. Később német fordításban is megjelent, s német nyelvterületen jóval nagyobb sikert aratott, mint magyarul. És itt kaptam vissza azokat a fontos mondatokat – elsősorban a nyugati kritikától –, amelyekben nagyjából én is elgondoltam ezt a könyvet. Visszaigazolták, hogy helyesen gondoltam el, úgy gondoltam el, hogy más emberek fejében is hasonló képzeteket kelt, mint amilyeneket én át akartam vinni a szövegen. Abból egy film is készült. A Bányató, az egy virtuális világ, amely a Kitömött barbár felé készítette elő számomra az asztalt.
Volt, aki novellafüzérnek sorolta be, volt, aki kisregénynek. Te magad hogyan ítéled meg?
Tulajdonképpen ez egy regényvilág, bár igaz, formailag apróbb történetekből áll össze…
Amúgy ma újra „sikk” így dolgozni…
Igen, igen, ennek különben régi hagyománya van. A magyar irodalomban nagyon erős a novellafüzérekre épített regényvilág, az Esti Kornél avagy a Szinbád-novellák világa, novellisztikus történetekben, mozaikszerű képekben felépített világ. Mivel a Bányató egy egységes világot jelenít meg, szigorú műfaji értelemben, vagy irodalomtudományi kritériumok alapján is bízvást nevezhetjük regénynek.
Tehát a regénykonstrukció – mint olyan – szövegszervező erővé vált benne…
Igen, én egy olyanfajta koherenciát, totalitást igyekeztem elérni, hogy a felvázolt világban felmerülő minden lehetséges kérdést körbejárjak. Mindig nagyon érdekelt a regények szerkezete, a dramaturgiája, és ezzel kedvtelve foglalkoztam „hobbi szinten, irodalom-elmélészként”, mert nem vagyok igazi irodalomtudós. Nagyon sok tapasztalatot szereztem ennek a könyvnek az írása közben, sok mindent tisztáztam arról, hogy én hogyan szeretnék egy világot felépíteni.
Újabb négy év múltán jelent meg a Halál Budán. Ez Budavár visszafoglalásakor zajlik. Van-e arra „mentséged”, hogy miért éppen ehhez a korszakhoz fordultál, miért az lett a főhősöd, aki, és miért folyamodtál háromféle narratívához a regény megírásakor?
Az egy nagy találkozás volt egy fiatalemberrel. Michele d'Aste báró, a regény főszereplője, egy történeti figura, akkoriban, 2001-ben fedezték föl az 1683-86 között írt hadinaplóit. Nekem nagyon megtetszett ez az őrült, ízig-vérig barokk figura, aki egy bárói család legkisebb gyerekeként vagyonra esélytelenül, beáll a Habsburg hadseregbe, ott katonai karriert csinál, és egyfajta artisztikumot kreál a háborúból. Ő volt az, aki egy-egy ostrom elején elsőként, páncél nélkül, egy szál karddal hágott föl a várfokra, és ezzel a többieket bátorságra tüzelte. Igen fiatalon halt meg Budavár ostrománál, a legendák szerint elsőként hatolva be, a falon lelte végül halálát. S ez a fajta, „úriember csak vesztes ügyekhez csatlakozik” című, kicsit cowboy-filmes dramaturgia, ami ennek a fiatalembernek a sorsában megjelenik (hogy valamilyen kulturális referenciát említsek), nagyon megtetszett.
Az író a Törzsasztal esten egy tárcanovelláját olvasta fel
Azon túl, hogy adott volt a helyzet, adott volt a figura, megformáltad a realitásoknak és a fikciónak, a tényeknek és a kitalált dolgoknak az arányát, mi az, amit Te magad adtál hozzá? Hiszen nem csak az történt, hogy nekiláttál, és leírtad Budavár ostromát regényes formában.
Felépítettem egy olyan mágikus, elvarázsolt világot, ami inkább a barokk írásművészet és képzőművészet nyomdokait követi, azt hangszereli át egy 21. századi regénynyelvre. Több elbeszélővel, illetve a bizonytalan elbeszélővel, a szövegbe bújtatott logikai lehetetlenségekkel játszottam. Megpróbáltam olyan perspektívákat keresni ezekben az elbeszélőkben, akik különböző, meglepő szögekből próbálnak rávilágítani a történetekre, és mindez egy olyan szövegvilágba vitt bele engem, ahol nagyon különös szerzői kalandok értek. Nagyon sokan szeretik ezt a regényt, és nagyon sokan olvassák, abban reménykedem, hogy lefordítják, főleg németre. Kritikai értelemben ez már egy megalapozott műnek tűnik, megnyugtató eredmény, stabil visszhangot váltott ki.
Apropó, eredmény. Miért volt Neked, mint alkotónak szükséged arra, hogy a regény első részét teljesen narratívvá formáld, a másodikat is inkább az elbeszélő jelleg uralja, a harmadik pedig széttöredezettebb, zaklatottabb elemekből álljon össze?
Mindig nagy kételyek kerekedtek az ügyben bennem, hogy érdemes-e egy stabil, nagy volumenű elbeszélést építeni, és az volt a válaszom, hogy nem, merthogy a világot ilyen fajta „narratív egység”-ben nem tudjuk szemügyre venni, nem is úgy adott.
Ráadásul nem is úgy működik…
Valóban, nem is úgy működik. Tehát ezt a narratológiai kételyt magam is osztottam, s ezért a többféle narratíva segítségével és a töredékességgel játszva próbáltam összerakni valami egészet.
Térjünk rá a Kitömött barbár megbeszélésére. Ha jól tudom, mintegy tíz évig írtad.
Mondhatjuk… Ebben persze, van egy kis lódítás, mert nem tíz évet töltöttem az asztalnál a regény megírása végett. Összességében véve, az első vázlatoktól kezdve, valóban tíz év telt el addig, amíg ebből egy kész regény lett, de ezt több, más könyv írása is megszakította, hiszen nem folyamatosan ezen dolgoztam.
Hogyan is történt? Azt tudom, hogy Áprily dédapád könyvtárában kutakodva, Kazinczy levelezéseinek a második kötetében bukkantál erre az aranyérccel teletömött telérre, ami a regény alapját képezi. Abban a gazdag könyvtárban ott volt Kazinczy hihetetlenül kiterjedt levelezésének mind a tizenvalahány kötete?
Huszonkettő!
Atyaisten, huszonkét kötet… Mégis, hogyan történt? Valaki felcsapta, és a kezedbe nyomta a sorozat másik kötetét: íme, ezt, olvasd, avagy isteni sugallat vezetett, hogy e sorokra rátalálj?
Úgy történt, hogy azt mondtam magamnak: az egy igen férfias és bölcsészhez méltó feladat volna, ha én ezt a huszonkét kötetet az elejétől a végéig elolvasnám, mert mindig is nagyon izgatott és elvarázsolt Kazinczy világa, a nyelve – az az irodalmi nyelv, amelyik végül nem lett „a magyar irodalom nyelve”, mert a romantika elsodortra a Kazinczy-féle kísérletet. De egy olyan csodálatos szövegvilág nyílt ott ki, ami hallatlanul izgalmas volt a számomra. Nagy szenvedéllyel vetettem bele magam. De mikor ezt a történetet megtaláltam, akkor ott megakadtam. A harmadik köteten nem jutottam túl, csak később olvastam el a többi tizenkilencet, amikor már konkrétumokat keresgélve a regényhez, többé-kevésbé végigolvastam az egész levelezést. De akkor már azzal a szemmel, hogy olyan epizódokat, figurákat, mellékszereplőket keressek, olyan motívumokat, amelyeket be tudok építeni a könyvbe. Így végül a 22 könyves feladatomat is letudtam. Viszont az Angelo történetében, abban, ahogy ő élt, ahogy Bécsbe keveredett, ahogy Kazinczyval összebarátkozott, ahogyan aztán a halála után kitömték, és a testét a múzeumban közszemlére kiállították – egy fekete bőrű szabadkőműves története –, ebben az első pillanattól kezdve volt valami egészen lenyűgöző. Nagyon sok töprengésbe telt ezzel a történettel úgy megbarátkoznom, hogy minden részletét ki tudjam bontani annak az érzésnek, ami az első napokban elfogott, hogy ez valami csodálatos, valami iszonyatos, valami nagyszerű történet. Valami olyasmi, amit feltétlenül el kell mesélni, amit Kazinczy nem tudott megtenni. Nem azért, mert nem volt meg hozzá az írói képessége, hanem azért, mert nem volt meg a kellő rálátása. Nem volt meg az az időbeli perspektívája, amellyel mi nézünk rá ma erre a történetre.
Jól mondom? Ami Kazinczy viszonyulását illeti a kérdéshez, az Angelo-jelenséghez, az Angelo sorsához, tőle nem lehet elvárni, hogy mai logikával és szemlélettel gondolkodjon róla…?
Igen. Így van. Bár Kazinczy átélte ennek a történetnek majdnem minden olyan rezgését, amelyet ma is érzünk benne, de ezt a kort a saját közege számára nem lehetett elbeszélnie. Hiszen szégyellni való dolog volt abban a korban, hogy neki van egy fekete bőrű barátja, aki ráadásul a francia forradalom eszméivel kacérkodik, és ez a szerecsen az ő életének ahhoz a szakaszához kötődik, amelyikben börtönbe zárták, emiatt később a családja újból és újból megalázta őt, amit Kazinczy egész életében úgy hordott, mint valami szégyenbélyeget. És abból sem lehetett történetet faragni, hogy ez a férfi, ez a barát ráadásul egy fekete bőrű férfiú volt, ez a „minősége” csupán kuriózumszinten ragadt meg, egyfajta anekdota szintjén. Végül maga Kazinczy is önéletírásának az utolsó verzióiban egyféle pikáns anekdotaként tudja elbeszélni. Nem képes hozzá egy olyan perspektívát keríteni, amelyben ennek a történetnek az egész robosztussága felfejthető, vagy megjeleníthető volna. Nem tudta olyan talapzatra tenni, talán nem is akarta. Illetve akarta – ezt bizonyítom az általad emlegetett, a témáról írt doktori disszertációmban –, hiszen aggkorában elkezdte ezt a történetet földolgozni, de aztán megakadt, és nem tudott vele zöldágra vergődni. Ilyen értelemben egy rég holt mester elvégzetlen feladatához fogtam, és azt mondtam: nézzük csak, be tudom-e fejezni azt, amire Kazinczy képtelen volt…
(Folytatjuk)
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
