Szemenszedett történelem

Tasnádi-Sáhy Péter jegyzete arról, hogy a történelem sosem a múltról, hanem mindig kizárólag a jelenről szól.

Igazán tanulságos, ha éppen nem is ízléses balhé van Magyarországon egy fotó körül, konkrétan nem sikerül megegyezni arról, hogy ki látható egy hatvan évvel ezelőtt készült képen. Na jó, így még messze nem pontos a tényállás, szóval kicsit részletesebben nekifutok még egyszer.

A történet valahol ott kezdődik, hogy az 56-os emlékbizottság a forradalom hatvanadik évfordulója alkalmából – többek között – köztéri plakátkiállítást szervezett. „Az elhelyezett alkotások az 1956-os forradalom és szabadságharc emlékezetes helyszíneit, momentumait, látványvilágát, valamint a szabadságért és függetlenségért áldozatot hozó, történelemalakító egyszerű hőseit mutatják be, megköszönve bátor helytállásukat” – írják céljaikról a honlapon.
Ez idáig teljesen jól hangzik, csakhogy az egyik, házfalra plakátként felfestett fotónál becsúszott némi gikszer: a szervezők Dózsa László nevét írták a 2000-ben elhunyt Pruck Pálé helyett a vállra vetett puskával a szétlőtt utcán sétáló fiú képe fölé.
Azért írom azt, hogy „helyett” mert a rokonok szerint Michael Rougier Life magazinban megjelent 1956-os képén Pruck Pál szerepel, sőt – és ez bizonyára nagyobb bizonyító erővel bír – az International Center of Photogaphy archívuma is őt jelöli meg a portré alanyaként.
Az ember naivan azt gondolná, egy ilyen nyilvánvaló tévedésnél a szervezők szépen bocsánatot kérnek, kiadnak egy közleményt, és – mivel erre könnyedén még lehetőség is adódna – kijavítják a falfestményt.
Azonban Schmidt Mária kormánybiztos, az 56-os emlékbizottság elnöke nem így tett, hanem beleállt az ügybe két lábbal, kitartva amellett, hogy a képen Dózsa László szerepel, érvként többek között azt is felhozva, hogy a 17 évesen rossz társaságba keveredett, néhány lopásért és kisebb rongálásért javítóintézetbe küldött, egyébként később tisztes családapává érő Pruck Pál köztörvényes bűnöző (volt, merthogy, mint említettem, tizenhat éve elhunyt).
Az ügy értékeléséhez azt talán még érdemes hozzátenni, hogy az egyébként 56-ban, sokakhoz hasonlóan nem adatolható szerepet játszó Dózsa László színész-rendező-forradalmár a Fidesz egyik kedvenc „ötvenhatosa” mostanság, hiszen jól illeszkedik a jelenlegi rezsim forradalom képéhez, és egyéb ügyekben is (jobboldali színház fontossága) szívesen nyilatkozik, tehát érthető, ha kellemetlenül érinti a történelemformálókat, ha kiderül, nem ő nézett szembe minden egyes barikádról a kommunista rémmel.
Ebből az apró adalékból következik a tanulság is, amit – dühöngés helyett – az érzékletes példa apropóján érdemes lehet az eszünkbe vésni: a történelem sosem a múltról, hanem mindig kizárólag a jelenről szól. A tudomány szűk körén kívül sosem a tények, hanem az értelmezések csatája, amiben természetesen a regnáló hatalom van komoly helyzeti előnyben. Ezen nem kell felháborodni, ez így természetes. Hogy Szilágyi kolléga egyik történész-interjújából távolabbi érdekességet is hozzak példaként: Mátyás király korában még Nagy Lajos volt a nép közt álruhában visszaélések után koslató igazságos király-sztorik főhőse, csak a Hunyadiak letűntét követő káoszban váltotta őt Mátyás, bár a rossz nyelvek szerint már az általa foglalkoztatott történetírók is dolgoztak az imidzsen.
Az már egy másik kérdés, hogy a hatalom azért manipulálja-e az egyébként is folyton formálódó történelmet, hogy a jónép minél nagyobb szeletét tudja valamiféle, a túléléshez elengedhetetlenül szükséges közös identitás alá terelni, miközben jól használható erkölcsi példázatokat gyárt örök emberi értékekhez, vagy éppen hogy kirekesztésre, feszültség fenntartásra, ijesztgetésre akarja használni pecsenyesütögetés közben.