A szerbek picivel tovább bírták
2016. 11. 07. 09:58Dr. Pollmann Ferenc, a budapesti Hadtörténeti Intézet kutatója Szilágyi Aladár interjújának első részében az első világháborúval kapcsolatban a Monarchia seregének felkészültségéről, Potiorek tábornok szerepéről, s a szerbek elleni fellépés kudarcáról beszél.
Pollmann Ferenc hadtörténész Fotó: ujkor.hu
Több alkalommal, más-más szempontból beszélgettünk az I. világháború történetéről. Arról viszont nemigen esett szó, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia mennyire volt felkészülve a háborúra, mekkora volt a sereg létszáma, hadipotenciálja, milyen volt a műszaki felszereltsége?
Ezzel kapcsolatosan kétféle álláspont alakult ki. Az egyik szerint egyáltalán nem volt felkészülve, úgyhogy a kezdeti vereségeknek, meg az egész háború kimenetelének a végeredménye már be volt kódolva. Tehát a kettő összefügg egymással: a felkészületlenség okozta a vereséget. A másik álláspont szerint erre a világháborúra senki nem volt fölkészülve, a riválisok sem. Nem lehettek felkészülve, mert senki nem számított arra, hogy ez a háború ilyen lesz. Zárójelben jegyzem meg, voltak, akik számítottak rá, de inkább csak afféle vízió szintjén, konkrét számítások nem készültek arról, milyen lehet egy ilyen háború. Én inkább az előbbi álláspont mellett vagyok, azt gondolom, hogy a Monarchia, – dacára annak, hogy a riválisok sem voltak teljes egészében fölkészülve egy ekkora háborúra – saját szövetségeseihez képest is, meg az ellenfeleihez képest is elmaradt a fejlesztésekben. Műszaki színvonalát tekintve az osztrák-magyar hadsereg alulmaradt a riválisokkal szemben, aminek alapvetően két oka volt. Az egyik a pénzhiány. Szűkmarkúan bántak a hadi költségvetéssel. Nem csak azért, mert a civil képviselők a hadsereg számára nem szívesen szavaztak meg pénzt, hanem azért is, mert Ausztria és Magyarország között a monarchia egész fönnállása alatt komoly viták folytak hadügyi kérdésekben.
Ferenc József és II. Vilmos császár a Kaisermanöver elnevezésű közös hadgyakorlaton
S a hadügyi „kiegyezést” is évről évre fel kellett újítani, ugye?
Nem csak ezért, főleg amiatt, hogy az önálló magyar hadsereg ügye állandóan napirenden volt. A magyar ellenzék követelte, hogy a honvédséget fejlesszék föl teljes értékű hadsereggé, amibe a bécsi udvar nem egyezett bele. A magyar parlament „bosszúból” blokkolta a közös hadseregre szánt pénzek elfogadását. Hiába volt az uralkodónak előjoga minden, a hadsereggel kapcsolatos kérdésben, két dolgot nem dönthetett el önállóan: az újoncmegajánlást, tehát az újonckontingens nagyságát, valamint a katonai költségvetést. Ez a kötélhúzás mindvégig folyt, és ennek eredményeképpen a szükséges fejlesztések általában elmaradtak, vagy későn indultak meg. Csak 1912 körül kezdődtek igazán komoly fejlesztések, amikor már nem sok idő volt hátra. Tehát nem lehetett megoldani egy csomó olyan problémát, ami közben felgyülemlett. Nem beszélve arról, hogy voltak egyéb tényezők is.
A Monarchia, riválisaival ellentétben hosszú időn keresztül nem vívott háborút.
Az utolsó nagy háborúja a porosz-osztrák hadak összecsapás-sorozata volt, ide vehetjük még Bosznia okkupációját.
Az nem is lehetett túl nagyméretű konfliktus…
Nem mondanám. Sima fegyveres megszállásnak indult, de véres küzdelemmé fajult, hiszen kemény ellenállás mutatkozott mind a helyi lakosság, mind a török csapatok részéről. Úgyhogy komoly hadjárattá fajult a végére, nyugodtan minősíthetjük háborúnak. De azt követően, 1878-tól kezdve néhány kisebb békefenntartó akción kívül – mint Kréta-szigetén 1897-ben, avagy 1900 környékén a boxerlázadás leverésekor Kínában, illetve a szkutari incidens alkalmával, Albániában –, az osztrák-magyar hadsereg híján maradt a háborús tapasztalatnak. Nem úgy a riválisaik! A szerbek sikeresen végigharcolták a balkáni háborúkat, mind a kettőből győztesen kerültek ki, az oroszok meg a saját bőrükön tapasztalhatták, milyen a modern hadviselés, az orosz-japán háborúban. Gyakorlat nélkül nem lehet megszerezni azokat a tapasztalatokat, amelyek a hadviseléshez szükségesek, a puskaport meg kell szagolni. Igaz, egyrészt örömteli, hogy egy hosszú békeidőszak volt a Monarchia történetében, viszont a hadsereg védelmi képességei szempontjából ez egy nagyon becsapós időszak volt, hiszen elkényelmesítette a tiszti kart, a katonák pedig nem kapták meg azt a fajta kiképzést, ami egyébként egy ilyen komoly háború megvívásához szükséges lett volna. És még volt egy igen fontos hátrány, amit nehéz volt pótolni: a maradi szemlélet. A katonai vezetők döntő többsége meglehetősen konzervatív felfogású volt.
Gondolom, ebben maga Ferenc József járt az élen, aki mindenféle műszaki újítást zsigerileg visszautasított?
Az uralkodó, a Legfelsőbb Hadúr valóban idegenkedett minden újítástól, például soha életében nem telefonált, nem volt hajlandó liftbe szállni, és így tovább. De ennél sokkal fájdalmasabb a hadsereg szempontjából, hogy ellenzett minden modern találmányt, olyat például, mint a páncélgépkocsi. Az osztrák–magyar hadsereg vezetésének már jóval a világháború kitörése előtt módja lett volna páncélautókat hadrendbe állítani. A lehetőséget a Paul Daimler által tervezett, 1904-ben megépített jármű szolgáltatta. A páncélautó (fotó) részt vett az 1906-os éves nagy hadgyakorlaton (Kaisermanöver), ám nem tett jó benyomást a hadsereg vezetőire. Az anekdota szerint
a csörömpölve elhaladó jármű zajától megriadt Ferenc József lova,
ami szintén hozzájárult a negatív véleményhez. Az uralkodó kijelentette: ezzel a zajos játékszerrel nem lehet komolyan háborúzni! A jármű több hadgyakorlaton nem szerepelt, és a világháború kitöréséig fel sem merült a páncélautók kérdése. A Monarchia ellenségei – főként Oroszország és Olaszország – viszont komoly gépparkkal rendelkeztek már a háború kitörésekor is. Hasonlóképpen, a tank elődje is megvolt, de nem gyártottuk, mert… nem tartották szükségesnek. Úgyhogy ebben is lemaradtunk, lemaradtunk a repülőgépgyártásban is. A harcok közben kellett kiépíteni a repülőipari kapacitásokat. Ez a maradi szemlélet főleg a lovasság vezetését jellemezte. Ők is mindenfajta modern harci eszköz, miden újítás bevezetését ellenezték, holott ez már végszükség volt. A sorozatlövő fegyverek, a géppuskák, a gyorstüzelőágyúk teljesen megváltoztatták a gyalogsági és a lovassági harc harcászati részét, egyszerűen nem volt már értelme a lovassági rohamnak, amelynek régebben csatadöntő szerepet szántak. Nem beszélve a színes egyenruhákról. A lényegesen megnőtt tűzerővel és az egyre tökéletesebb messzire lövő technikával ezek könnyű célpontot jelentettek a mesterlövészeknek, a csillogó-villogó pitykegombjaikkal, színes, cifra egyenruhájukkal. Ezeket gyorsan ki kellett volna cserélni, de még 1914 nyarán is színes egyenruhában vonultak a huszárjaink a frontvonalra. Nem sokáig, mert… elpusztultak. Utána ugyan bekövetkeztek a változások, de addig ebbe egy csomó ember belehalt.
Volt még egy el nem hanyagolható körülmény: a Monarchia serege – a többi hadviselő féllel ellentétben, a cári Oroszország hadait kivéve – soknemzetiségű haderő volt…
Fel szokták vetni, hogy az osztrák-magyar hadsereg gyenge pontja, hogy – akár a birodalmat magát – sok nemzetiség alkotta. És ettől a katonai vezetés valóban komolyan tartott is. Nem alaptalanul, hiszen például a csehek már az 1914 előtti hadgyakorlatokon több alkalommal bizonyították, hogy ők adott esetben ellenállnak, nem vonulnak be, nem teljesítik a parancsokat. Prágában elég komoly ilyen jellegű megmozdulások történtek. Úgyhogy Conrad von Hötzendorf vezérkari főnők szinte biztosra vette, hogy ha háborúra kerül sor az oroszokkal, a csehek fellázadnak, és átállnak a másik oldalra. Ezért is vitték a prágai hadtestet az orosz front helyett Szerbiába. Azt gondolták, ott nem okoznak akkora bajt, nem kapnak kedvet arra, hogy átmenjenek a másik oldalra. Főleg attól féltek, hogy a csehek tömegesen csatlakoznak az oroszokhoz, de ez nem következett be. Ez a soknemzetiségű hadsereg a háború végéig kitartott. Minden ellenkező híresztelés dacára egyben maradt. Persze, voltak kisebb átállások, főleg éppen a cseheknél előfordult, hogy szervezett formában átszöktek az ellenséghez, de ezzel együtt a hadsereg egységes maradt, úgyhogy ez a félelem alaptalannak bizonyult.
Visszavonuló szerbek 1914-ben
Nemde, a háború azzal kezdődött, hogy a Monarchia június 28-án hadat üzent Szerbiának, és már másnap Belgrád bombázásával elkezdődtek a hadi cselekmények, a szerbek meg felrobbantották a zimonyi hidat…
Már előtte elkezdődtek. Ez nem egy tiszta ügy. Telekürtölték a szerbek az egész világsajtót azzal, hogy a Monarchia már 28-án éjjel elkezdte lőni a védtelen Belgrádot. Ennek nagy története van egyébként. Tavaly jelent meg egy új monográfia, Szerbia és a Monarchia háborújáról, s abban egy úriember – nyilván, szerb források alapján – azt állítja, hogy ott nagyszabású partraszállási akcióról volt szó, egy rajtaütési kísérletről, Belgrád elfoglalására. És ezt verték vissza a hős – nem is reguláris alakulatok, mert azok kivonultak a városból, hanem inkább civil várőrök, akiknek fegyverük volt, de nem voltak katonák. Ezek verték vissza hősiesen a Dunán felfelé tartó uszályokat, amelyek tele voltak rakva osztrák-magyar katonákkal. És ezek a hősök végül menekülésük közben robbantották fel a hidat. Erre rengeteg más verzió is van, az osztrák-magyar források másképpen tudják a dolgot. Ezzel függ össze a másik, inkább szimbolikus kérdés: ki volt az I. világháború első halottja, mert ott esett el az első magyar. Én ebbe most nem mennék bele, mert
nem lehet kibékíteni egymással a szerb és az osztrák-magyar forrásokat,
rengeteg az ellentmondás közöttük.
Oskar Potiorek tábornok (fotó) szerepének megítélése is ellentmondásos, nem?
Olyan vonatkozásban egyértelmű a megítélése, hogy ki a fő felelőse annak, hogy az 1914 őszi és téli hadjáratok kudarcba fulladtak. Potiorek tipikusan íróasztal-katona volt. Formálisan sokáig volt a vezérkar főnökének a helyettese. Amikor 1906-ban lemondatták Friedrich Beck táborszernagyot, mindenki biztosra vette, hogy Potiorek lesz az utódja. De Károly, a trónörökös nem úgy gondolta, neki más jelöltje volt. Ő Conrad von Hötzendorfot favorizálta, és Potiorek nagyon megsértődött. Elképesztően hiú ember volt.
Azt hiszem, az adott helyzetben a kettejük ellentéte is sokat nyomott a latban, nem?
Hát igen, lényegében… Ettől kezdve Conrad kezét-lábát törte, hogy valamilyen formában kárpótolja Potioreket. Igyekezett aládolgozni, elnézte a hibáit, de utóbbinak ez mindegy volt, ő a fejébe vette, hogy neki „ellensége” a Conrad, nem békült ki. Igyekezett ellene dolgozni. És ez történt 14 őszén is, hiszen udvari kapcsolatai révén kilobbizta magának, hogy az uralkodó függetlenítse őt Conradtól. Tehát az a furcsaság állt elő, hogy volt egy vezérkari főnök, aki az egész osztrák-magyar hadsereg fölött parancsnokolt, kivéve a Balkánt, mert ott Potioreknek volt kizárólagos joga a hadsereget vezetni.
Neki kezdetben mekkora hadereje volt, összehasonlítva a szerbekkel?
Külön kell választanunk két dolgot egymástól, mert két haditerv volt. Volt egy olyan, mely szerint a Monarchiának csak Szerbiával kell hadakoznia. Ebben az esetben Potioreknek elegendő ereje lett volna ahhoz, hogy a szerbeket leverje. De közben beléptek a háborúba az oroszok is, ami azt jelentette, hogy egy egész hadsereget át kellett irányítani a Balkánról Galíciába. Már július 30-án elterjedt a híre az általános orosz mozgósításnak. Erre válaszul rendelte el a Monarchia is az általános mozgósítást. A háború nem akkor kezdődik, amikor hadüzenetet küldünk egymásnak, de facto a mozgósítással kezdődik el. Július 31-én a háború már kész tény volt, az is, hogy nagy háború lesz, ha Oroszország is beavatkozik. Ekkor már Conrad kénytelen volt egy egész hadsereget átirányítani a déli hadszíntérről északra, és azt mondta Potioreknek, hogy mivel most már kevesebb katonád marad, nem támadni, hanem védekezni kell, meg kell akadályozni a szerbeket abban, hogy benyomuljanak Magyarországra, az összes többi erőre az orosz fronton van szükség.
Osztrák-magyar géppuskaállás
Az, hogy a szerbek néhány esztendő alatt két háborút is folytattak egymás után, nem gyengítette meg őket?
De igen, meggyengítette őket, ráadásul 1914 első felében súlyos belpolitikai válság sújtotta Szerbiát. Abból fakadt az egész, hogy legutóbb Szerbia bekebelezte egész Macedóniát, nagy területeket szerzett meg, ezeken kezdetben katonai közigazgatást vezettek be. A katonák ódzkodtak attól, hogy átadják az adminisztrációt a civil hatóságoknak. Igyekeztek megtartani a hatalmukat, komoly ellentét kerekedett a hadsereg parancsnokai és a civil politikusok között. Ennek következtében, amikor a szarajevói merényletet követően, általános mozgósításra lett szükség, nem tudták az ottani erőket is kellően mobilizálni. Szerbia 14 nyarán nem volt fölkészülve az újabb háborúra. Hogy mégis hogyan tudtak ellenállni a Monarchiának? Egyrészt a Monarchia túlértékelte a lehetőségeit. Potiorek valóban „vastagon” felelős ebben az ügyben: annak ellenére, hogy kevesebb katonája maradt, mégis támadni akart. Úgy gondolta, csak támadólag lehet megoldani azt a feladatot, hogy távol tartsák Szerbiát a Monarchiától. Azonnal büntetni akarta a szerbeket, azért is, mert ő maga is felelős volt a trónörökös haláláért, amennyiben nem gondoskodott kellőképpen a biztonságáról. Ráadásul ő is ott ült abban a gépkocsiban, majdnem őt is eltalálták a golyók. Mindenképpen szerette volna megnyerni ezt a háborút, akár a saját szakállára is.
A szerb vezérkarban 1914 december elején már arról folyt a vita, hogy félbe kellene hagyni ezt az egészet,
tehát kapitulálni kell, annyira ki voltak merülve a szerbek. A tábornokaik egy része viszont nemet mondott erre a javaslatra, arra hivatkoztak, hogy a Monarchia legalább annyira ki van merülve, mint ők. Ilyen esetben az marad győztesként, aki tovább bírja. A szerbek picivel tovább bírták… Potiorek elhanyagolta katonái pihentetését. Megígérte nekik, hogy kapnak egy-két nap pihenőt, de ezt mindig elhalasztotta. Hajtotta őket előre. Hogy miért? Hogy december másodikára, Ferenc József trónra lépésének évfordulójára elfoglalhassák Belgrádot. A szerb fővárost szerette volna ajándékként az uralkodónak átadni. Végül is megtörtént, hiszen a szerbek kivonultak, tehát nem kellett bevenni a várost, ki volt ürítve, csak be kellett vonulni oda. De hamar kiderült, hogy ez egy „mérgezett ajándék”, mert a szerbek már másnap elkezdték az ellentámadást. Valósággal kiűzték a Monarchia hadseregét, katonáink pánikszerű menekülésbe kezdtek, és december közepére elhagyták a várost.
És ugye, mindez óriási veszteséggel járt?
Valóban, a halottak száma mintegy 28 ezer volt. Az első két szerbiai hadjáratban a Monarchiának összesen több mint negyedmillió embere esett áldozatul! Nagyon tragikus veszteség volt. De volt még egy komoly áldozata a Monarchiának: a presztízs… Gyakorlatilag teljes egészében elveszítette a tekintélyét a balkáni államok előtt. Hiszen a bolgárok szívesen csatlakoztak volna már 1914-ben a Központi Hatalmakhoz, szerette volna Bécs is ezt, de Bulgária kivárt. Azt mondták: várjuk meg, mit tud a Monarchia nélkülünk produkálni? S amikor látták, hogy a Potiorek milyen szerencsétlenül harcol, azt mondták: várjunk még, gondolkodjunk a belépésen. A románok pedig már erősen kacsingattak az Antant felé, az ő féken tartásuk szempontjából szintén fontos lett volna, hogy a Monarchia erőt mutasson föl a Balkán térségében. Nem sikerült!
(Folytatjuk)
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
