Lajos volt az „eredeti” igazságos

Egyik első publikációja A középkori írástudók „munkaideje” volt. Valahol olvastam, hogy egy krónikamásoló a latin szöveg mellé odarótt egy magyar mondatot, mely a pillanatnyi hangulatáról árulkodott: „Hogy ihatnám…” Mennyire bukkan elő a középkori iratokból a megfogalmazó vagy a másoló személyisége? Kutakodás közben bukkant-e ilyesminek a nyomára?

Nagyon ritkán bukkan elő. Például ez a „hogy ihatnám” mondat tényleg létezik, fennmaradt egy kódexünkben, de ilyen bejegyzések sajnos nincsenek tucatszám. Pedig a történész számára épp az az érdekes, ha a mindennapi életet is megtalálja e forrásokban, ha máshogy nem, a sorok között, vagy mint ebben az esetben, a margón. A téma egy más típusú munka során került elő, a középkori magyarországi közjegyzőkről gyűjtöttem adatokat. A közjegyzői okleveleknek a végén nemcsak azt tüntetik fel, hogy azt az okiratot milyen településen és milyen napon állították ki, hanem azt is, hogy az adott helyen belül pontosan hol, és hány órakor. Tehát nem azt írja – teszem azt –, hogy „kelt Váradon”, hanem „Váradon az X templom kapujában” vagy „Váradon a temetőben”, a reggeli imaóra idején vagy épp este, vecsernyekor, tehát egy kicsit közelebbi helyet és időpontot jelölnek, mint egy hiteles helyi oklevélben. Találtam olyat is, hogy januárban vagy februárban, tehát téli időpontban, a temetőkápolna kapujában este írta az a derék közjegyző azt az oklevelet. És elgondolkodtam, hogy ezek a mi elődeink, a középkori írástudók korántsem mindig komfortos körülmények között végezték a munkájukat, hiszen ez a közjegyző is télvíz idején, egy huzatos kapuban, este, gyertya mellett, valószínűleg már meggémberedett kézzel próbálta a teljes sötétedés beállta előtt befejezni az oklevelet.

Milyen ifjúkori impulzusok érték, netalán családjának vagy tanárainak köszönhetően kezdett érdeklődni, vált érzékennyé a történelem iránt?

Egyszer körbekérdeztek bennünket kollégákat, ki mikor döntötte el, hogy történész lesz, és számomra akkor nyilvánvalóvá vált, hogy jelentős többségük már gyerekkorában eldöntötte, erre a pályára készül. Az én esetemben nem így történt. Sokkal inkább egyféle művészeti indíttatást kaptam a családomtól. Nekem a nagyapám is faragott, édesapám is farag a mai napig, faszobrokat készít, én pedig rajzolni jártam általános iskolás és középiskolás koromban, és az Iparművészeti Főiskolára szerettem volna felvételizni. Aztán döntenem kellett, hogy rajzolok, vagy olvasok. A kettő nem megy együtt, nem lehetett úgy tenni, hogy egy kicsit rajzolok, és egy kicsit olvasok, ha jól akartam csinálni, választani kellett. És akkor úgy gondoltam, nem gyakorolni fogom a képzőművészetet, inkább az elméleti részével foglalkozom. Művészettörténésznek készültem, de abban az évben nem hirdettek felvételit művészettörténet szakra, s némi gondolkodás után a történelem–levéltár szakot választottam.

Kutatásainak van egy számomra érdekes témaköre, melyről egy monografikus igényű, összefoglaló jellegű munkát jelentetett meg: ez a középkori magyar zarándokok világa. Ez a sokvonzatú kérdés hogyan keltette fel az érdeklődését, egyáltalán miként kezdett el dolgozni, hisz a magyar szakirodalomban ennek nem sok előzménye volt?

Valószínűleg az első adat, amit találtam, épp olyan esetleges volt, mint a derék közjegyző esetében, aki ott állt a templomkapuban. Aztán rövid időn belül jött a második zarándokadat, majd a harmadik, és utána elkezdtem gyűjteni őket. Erről a témáról valóban nem jelent meg Magyarországon feldolgozás, pontosabban Pásztor Lajosnak volt egy könyve, aminek azt volt a címe, hogy A magyarság vallásos élete a Jagelló-korban, s annak volt egy fejezete a zarándokokról. Akkori főnököm, az Országos Levéltár korábbi igazgatója azt mondta, olyan témákkal nem érdemes foglalkozni, amikhez a hazai forrásadottságok miatt nem lehet szisztematikusan forrásokat gyűjteni. Úgy dolgoztam, hogy éveken keresztül, ha véletlenül találtam egy zarándokadatot, betettem egy alsó fiókba. Hozzáteszem, sok adatot kaptam az említett főnökömtől is, aki segített az anyaggyűjtésben. Mivel Nyugat-Európában sokkal több forrás található a témában, amire Magyarországon nem volt forrás, arra is lehetett analógiát keresni. Végül Középkori magyar zarándokok címen egy több mint kétszáz oldalas kötet született a témából. Amikor elkészült, több kollégám is mondta: ördög gondolta, hogy ebből a témából egy egész könyvet lehet írni.

Gondolom, a zarándokok világának számos egyháztörténeti, társadalomtörténeti vonzata van, hiszen a zarándokutaknak többféle indíttatása, célja volt.

Nehéz is választani a sokféle vonzat közül, melyiket legyen fontos itt most felidézni. Magyarországon Szent István nevéhez kötődik nemcsak a kereszténység meghonosítása, de ő honosította meg a zarándoklás szokását is. Szent István érdeme, hogy megnyitotta Magyarországon keresztül a Szentföldre vezető szárazföldi zarándokútvonalat, az itt áthaladó külföldieket magához hívta, megvendégelte, megajándékozta, és közben ki is kérdezte őket. Ezek az emberek, mondjuk, Németországból, eljutottak a Szentföldre, és amikor visszafelé jöttek, beszámoltak a tapasztalataikról. Ez jó diplomáciai eszköz, tájékozódási alkalom volt, elsőrangú kommunikációs lehetőség. A király kifaggatta őket, hogy mi a helyzet Németországban, mi van a Szentföldön, így a hallottak alapján rengeteg fontos információhoz jutott, ugyanakkor a megvendégelt zarándokok elvitték István király és országa jó hírét egész Európába. De nemcsak fogadta a külföldieket, hanem zarándokházakat is építtetett és működtetett Rómában, Jeruzsálemben, Bizáncban, sőt olyan forrás is van, mely szerint az itáliai útvonal mentén, Ravennában is. Így igyekezett biztosítani, hogy a magyarok is mehessenek zarándoklatra. Külföldi elbeszélő forrásokból egyértelműen kiderül, hogy a magyarok mindig nagy létszámban jártak zarándokolni. 1350 például szentév volt Rómában, ekkor följegyezte egy Matteo Villani nevű firenzei krónikás, hogy a szentév miatt magyarok és németek olyan nagy számban mennek Rómába, hogy be se férnek a városba, a városon kívül a mezőn tanyáznak, tüzek mellett melegítik magukat. Egy évszázad múlva egy újabb szentév idején egy francia útleíró írja a magyar zarándokokról, hogy nagy szakálluk van, csúnyák, sokat zarándokolnak Rómába, útközben kereskednek, lovakat adnak el. Valamivel később, a 16. század elején egy másik európai jelentőségű zarándokhelyen, Aachenben följegyezték, hogy a hétévente megtartott zarándoklatokra különösen a magyarok jönnek nagy számban.

Volt hová menniük, hiszen nemcsak a Szentföldre, a nagy egyházi zarándokhelyekre, de még Írországig is eljutottak…

Igen, a többség egyszerű „kegyes” zarándoklat céljából indult útnak, de voltak olyanok is, főleg a városi polgárok között, akik vezeklő zarándokként keltek útra. Bevett gyakorlat volt a korban, hogy ha valaki valamilyen komoly bűnt – főként gyilkosságot – követett el, akkor azt elküldték zarándokútra. Ha valaki kocsmai verekedésben megölt egy embert, a gyilkosságért nem kivégezték, hanem elküldték zarándokolni, hogy tisztítsa meg a lelkét, s addig nem is térhetett vissza, amíg bizonyítottan le nem tudta a zarándokútját. Erről neki az adott kegyhelyen kiállítottak egy igazoló írást, hogy tényleg ott járt. Kérdésében említette Írországot – valóban, akadt olyan magyar zarándok, például a híres-neves Tari Lőrinc, aki kalandvágyból-dicsőségvágyból egészen Írországig ment, ahol felkereste Szent Patrik híres kegyhelyét.

Hadd ejtsünk szót váradi előadásának főszereplőiről is. 1301-ben fiúágon kihal az Árpád-ház. Nem volt-e „kéznél” széles e környéken közelebbi Árpád-házi származék, mint a nápolyi Anjou-ivadék Caroberto, a később I. Károly, aki csak dédunoka volt?

Tulajdonképpen két „egyenrangú” Árpád-házi ivadék aspirált a trónra. Caroberto (nevezzük a továbbiakban Károlynak, ahogy okleveleiben is szerepelt), akinek a nagyanyja volt Árpád-házi királylány, és Vencel, a Premysl-dinasztia leszármazottja, aki III. Vencel néven cseh király lett, akinek a dédanyja volt Árpád-házi királylány, tehát leányágon mind a ketten Árpád-házi rokonok voltak. Károly ekkor még nem töltötte be a 13. életévét, Vencel is csupán 12 esztendőt számlált, tulajdonképpen két gyerek jelentette be a trónigényét Magyarországon. Hiába volt Károly az első aspiráns, aki türelmetlenül már akkor partra szállt Dalmáciában, amikor még élt III. András, a magyar előkelők többsége kezdetben inkább Vencelt szerette volna trónra ültetni. Hosszú ideig úgy nézett ki, Vencel lesz a „befutó”, több báró támogatta. Vencel tudott berendezkedni az ország közepén, ellenlábasának az ország déli területén voltak támogatói. Igen, csakhogy azok a magyar előkelők, akiket tartományúrnak vagy kiskirálynak szoktunk nevezni, bármelyiket támogatták is, az az egy biztos volt, hogy tényleges hatalmat egyik „gyereknek” sem akartak adni. Vencelnek az apja, II. Vencel cseh király volt az, aki előbb megelégelte a huzavonát, eljött a fiáért, és hazavitte, mert rájött, hogy Magyarországon elég nehéz tényleges hatalomra szert tenni. A következő évben II. Vencel meghalt, és a fia, aki akkor még mindig csak 16 éves volt, lett a cseh uralkodó. A magyar királyi címéről 1305-ben lemondott, egy másik Árpád-házi unoka, Wittelsbach Ottó bajor herceg javára. Ottót 1305 decemberében magyar királlyá koronázták, s csak 1307 végére, amikor a sikertelen Ottó hazatért Magyarországról, lett Károly az egyedüli magyar király. Kitartásában fontos szerepet játszott az a körülmény, hogy neki vetélytársaitól eltérően nem volt hová hazamennie. Hiába volt Nápolyban ott a családja, nagybátyja, a később bölcsnek nevezett Róbert nagyon király akart lenni, ragaszkodott a rá váró hatalomhoz.

Károly Róbert legnagyobb vereségét, a posadai ütközetet a román történetírás lépten-nyomon felemlegeti. Ez tényleg annyira nagy kudarc volt?

Mese nincs, valóban nagy kudarc volt, egyébként a középkori román seregeknek ez egy bevett módszerük volt, utána még több ilyen típusú győzelmet arattak, hogy hegyek közötti szűk völgyekben csapdát állítottak az ellenfélnek. A posadai ütközetben igazán attól vált a helyezet drámaivá, hogy a király élete is veszélyben forgott. Nagy bátran elindult, hogy a havasalföldi vazallusát megfegyelmezze, de a hadjárata nem volt eredményes. Hazafelé ejtették őket csapdába, a krónikás följegyezte, hogy a király ott halt volna meg, ha egyik vitéze, Hédervári Dezső nem cseréli ki vele a címeres páncélját. Ez nagy kudarc volt, de minden uralkodó életében előfordultak ilyenek. I. Károly fia és utódja, Nagy Lajos tehetségesebb hadvezér volt, de például itáliai hadjárata során őt is érték kudarcok, kétszer meg is sebesült, de míg a román történetírás számára messze valós értékén felüli fontosságot kapott a posadai ütközet, a komplexusokkal nem küzdő olasz történetírás számára nincs lélektani jelentősége Lajos nápolyi kudarcainak.

Javasolom, idézzük fel Nagy Lajos alakját is. I. Károly sokoldalú nevelésben részesítette. Állítólag szigorúan megkövetelte, hogy ismerje a kor diplomáciai nyelve, a francia, a latin, az olasz és a német mellett az ország nyelvét, a magyart is.

A magyar udvarban, ahol Lajos felnőtt, a magyar volt a használt nyelv, így ezt nem kellett megtanulnia. Az tény, hogy Lajos király több nyelven beszélt, és az is előfordult, hogy csak magyarul tudó nádorának maga fordította a velencei követ szavait. Amikor Károly 1300-ban eljött Nápolyból, ott még a francia dívott udvari nyelvként, ugyanis az Anjou-ház Franciaországból került Dél-Itáliába. Károly, aki 12 éves gyermekként került Magyarországra, hamar megtanulhatta a magyar nyelvet. Amikor 1333-ban, már felnőtt fejjel, vendégként hazalátogatott a nápolyi udvarba, ott a francia helyett már az olasz volt a beszélt nyelv.

Nagy Lajos uralkodása idején tényleg valódi nagyhatalommá nőtte ki magát Magyarország, ahogy romantikus történetírásunk állította?

Érdemes számba venni Lajos király uralkodóként elért sikereit. Apjától eltérően neki már nem kellett harcolnia a trónért, Károly halála után néhány nappal minden nehézség nélkül koronázták magyar királlyá – 16 esztendős volt ekkor. Öccse, András herceg meggyilkolása után hadat vezetett Nápolyba, ahol felvette a királyi címet, visszaszerezte az apja uralkodása idején elvesztett Dalmácia feletti uralmat, és egy örökösödési szerződés értelmében 1370-ben Lengyelország királyává is koronázták. Magyarországot délről, a Balkán-félszigeten Lajos számos hadjáratának köszönhetően hűbéres államok sora vette körül, s hódításainak köszönhetően mind Lajosnak, mind a Magyar Királyságnak jelentősen megnőtt az európai tekintélye. Egy kortárs itáliai krónika egyenesen azt állította, hogy Lajos „a világ leghatalmasabb fejedelme volt a keresztények között”. Jó hírének köszönhetően kapta később a „nagy” melléknevet: egy 15. századi kódexben olvasható először a jelző, Lodovicus potens, vagyis ’erős’, ’hatalmas’ Lajos. Azt azonban nem árt tudatosítani, hogy a Lajos kori Magyarország partjait nem mosta három tenger: Lengyelország, amely ekkor még nem érte el a tengert, nem tartozott a magyar korona alá, Magyarországgal csak az uralkodója volt közös (ezt hívták perszonáluniónak), és a magyar király fennhatósága nem ért el a Fekete-tengerig sem. Magyarország azonban „csak” egy tengerrel, az Adriaival is meghatározó hatalma volt a térségnek.

Melyek voltak a „lovagkirály” legfőbb érdemei?

Mind életében, mind halála után úgy emlékeztek meg róla, mint jó és igazságos királyról. Mátyás király történetírója, Antonio Bonfini őrizte meg azt a hagyományt, hogy Lajos király álruhában járta az országot, hogy megtudja, történtek-e visszaélések. Eszerint az „igazságos király” eredetileg Lajos volt, a hagyomány csak később kapcsolódott Mátyás személyéhez. Városokat pártoló, vallásos, számos egyházat alapító, támogató uralkodó volt, akinek a személyes vitézségét is gyakran emlegették. Ilyen – egyszerre igazságos és bátor – képét hagyományozta az utókorra az a történet, amely szerint Lajos az itáliai hadjárat során egyik vitézét beküldte egy megáradt folyóba, hogy gázlót keressen. Amikor a katonát elragadta egy örvény, a király azonnal utána ugratott, hogy kimentse.

Mekkora volt a jelentősége annak, hogy a koronázása után elzarándokolt Váradra, Szent László sírjához?

A 13. századtól kezdve források bizonyítják, hogy a magyar királyok koronázásuk után, ahogy lehetőségük nyílt rá, elzarándokoltak Váradra, Szent László sírjához. Az első király, akinek tudunk váradi zarándoklatáról, IV. László volt. Az országban két város tett szert ilyen kiemelkedő, mintegy szakrális jelentőségre: Fehérvár, ahol a királyokat koronázták, és Várad, Szent László sírjával, amit illett a koronázás után felkeresni. Az Anjouk egyaránt elhalmozták kiváltságokkal a fehérvári Nagyboldogasszony-templomot és a váradi székesegyházat.