Hazatért a sivatagjárta Dacia

Mindössze egyszer keveredtek bajba, de akkor is megúszták a veszélyt, harmincéves Daciájuk is csak rövid időre hagyta őket cserben – így összegezhető a két kolozsvári amatőr ralis, CSATA ZSOMBOR és KURKÓ DÉNES afrikai kalandja. A Screwdrivers (Csavarhúzó) csapat január közepén indult Afrikába, s összesen 18 ezer kilométert tett meg. Élményeiket Kustán Magyari Attila rögzítette az Erdélyi Riport 2012/10. számában.

Az Erdélyi Riportban korábban már beszámoltunk arról, hogy Csata Zsombor, a kolozsvári BBTE tanára és Kurkó Dénes autómérnök egy velük egyidős Daciával készülnek Afrikába, a Budapest–Bamako-rali túra kategóriájában. Akkor még egyikük sem volt biztos abban, hogy az öreg gép kibírja-e a Szahara megpróbáltatásait, ráadásul attól is féltek, hogy a helyiekkel kellemetlenségekbe keverednek, amire sok példa volt már korábban. Mindkét félelmük beigazolódott, de csak részben, és végül jó egészségben tértek haza a hűséges járművel.

Ha a kocsi kibírja, mü es ki! Emlékezetes rajtot éltek át a fiúk január 12-én reggel, mert a felsorakozó autók között a veterán Dacia volt az egyetlen, amelynek ijedten kapták fel a motorháztetőjét megvizsgálni, hogy miért nem indul a gép. Innen-onnan hallottak csípős megjegyzéseket, hogy még nem késő visszalépniük, de végül a román–francia technológia nem hagyta cserben őket, és felbőgött a motor hangja. Ahogy azt a csapat blogján megjegyezték, „ha a kocsi kibírja, mü es ki!”

A rali első mozzanatai mégsem sikerültek zökkenőmentesen, kiderült ugyanis, hogy a franciaországi Sete melletti kompvállalat csődöt mondott, így a következő megálló, ahonnan a fekete kontinensre esetleg átléphettek volna, Barceolona lett volna. Itt sem jártak szerencsével, ugyanis két órával lekésték a kompot, aztán így történt ez a spanyol Almeríában is, Valenciában pedig eltévedtek. Nem könnyű elhagyni a vén Európát. Algecirasban egy pesti csapattal futottak össze, az éjszakát ott töltötték. Január 17-én sikerült aztán átérniük Marokkóba, közel négyezer kilométerrel a hátuk mögött, itt Azrou városában az első barátságos berberekkel is találkoztak. Másnap oázisokon, falvakon hajtottak át, egy 120 kilométeres földút alaposan rontotta a csapat morálját, a három évtizedes autóval csak 20 kilométer óránkénti sebességgel tudtak haladni, végül berberek segítségére kellett támaszkodniuk, s azok egy másik útra lökték át az autójukat. Két nappal később Tarfayában is jártak, abban a faluban, ahol Antoine de Saint-Exupéry a helyi repülőpostás hivatal vezetőjeként szolgált valaha. Szintén említésre érdemes helyszín volt a mauritániai Nouadhibou város, ahol a párost előbb focizó gyerekek támadták le, később egy – jellemzésük szerint – „középkori” figura szerette volna megkapni a fényképezőgépüket, fenyegetőző hangnemben. A város után több ralis összeverődött konvojjá, velük haladtak tovább az ország fővárosa, Nouakchott felé.

Szenegálba nem könnyű bejutni, legalábbis ingyen. Előbb húsz eurót gomboltak le a párostól, arra hivatkozva, hogy egy nemzeti parkba engedik be őket (Kurkó Dénes elmondása szerint valóban láttak néhány varacskos disznót, és egy hazai fecskerajt is üdvözölhettek), második alkalommal újabb tíz eurót kértek el tőlük, bizonyos hiányzó papírokra hivatkozva. Az országba beérve újabb 75 eurót kellett volna fizetniük, végül harmincban sikerült megállapodni, hosszas vita után. Bissau-Guineában a helyiek alaposan megdézsmálták a csapat csomagtartóját, de a páros szerencséjére csupa pótolható holmit vittek magukkal. A január 29-i nap azonban nem erről szólt, hanem a győzelemről, hiszen végre beértek a célba az ország fővárosában, Bissauban.

Az értékes „daci” A harmincéves autó a fiúk elmondása szerint Afrika egyes pontjain korszerű járműnek számított, legalább kéttucatnyi alkalommal szerették volna megvásárolni tőlük, olyan helyen például, ahol a rokon Renault elterjedt márka. Tevét is felkínáltak az autóért cserébe, a páros nehezen tudta megértetni a vásárlóval, hogy nem volna egyszerű feladat a jószággal átkompolni Európába, s hazatevegelni a kincses városba. Talán nem lett volna ekkora a kereslet, ha a helybeliek megtapasztalták volna azt, amit Zsombor és Dénes a cél előtt átélt: az autó megmakacsolta magát, rövid időközönként meg kellett állniuk vele; az autómérnök minden lehetséges gyógymódot kipróbált, kevés sikerrel. A csapat neve nemhiába Csavarhúzó, a fiúk ugyanis a verseny előtt eldöntötték, hogy amíg lehet, csak ezt a szerszámot használják javításra – ez a tervük végül meghiúsult. A hazafelé vezető út szintén megerőltette az autót, de végül hősiesen kitartott, a szakértő áldozatos munkája árán. Erről a járgányról mégsem lehet rosszat mondani: időnként ugyan megmakacsolta magát, de a 18 ezer kilométeres utat anélkül megtették vele, hogy komoly veszélybe sodródtak volna. Egyelőre nem döntöttek a sorsáról, egyáltalán nem biztos, hogy a gépet eladják majd, habár a következő alkalommal már egy komolyabb autóval indulnának a versenyen.

Más, de élhető világ Afrika mindkét riportalanyunk beszámolója szerint ellentmondásos, de sok esetben kellemes meglepetést okozó kontinens. Kurkó Dénes elmesélte, hogy az egyik napon egy arab férfi azt hitte, lefényképezték őt, így felnőttek és gyerekek körbevették az autót, és fenyegetőztek; Dénes végül a gázra lépett, és sikerült lerázni a veszélyes csapatot. Sokszor kerültek azonban kellemes társaságba. Január végén egy faluban töltötték az éjszakát, ahol a helybeliek tűz körüli vacsorával kínálták meg a vendégeiket – a fiúk vallomása szerint ez az éjszaka utazásuk egyik legmeghatározóbb élményévé vált.

Nem mindenki az önzetlenségéről híres; a sivatag előtti utolsó városban például érezhetően opportunista módon viselkedtek az ottaniak, az egyik emberről pedig, aki egy alkalommal kisegítette őket, később kiderült, hogy ez számára megélhetési forrás, rendszeresen várja a bajba jutott autókat. Afrikára jellemző még az erős közösségi élet. Zsombor elmesélte, hogy egy marokkói férfi azt panaszolta el, hogy újdonsült feleségének a teljes családja őt terheli mostantól, ha pedig egy második asszonyt venne el, akkor az tovább nehezítené a helyzetét. Az európai embernek, aki egy atomizált társadalomban nőtt fel, meglehetősen eltérő élménynek számít egy szigorúbb keretek közé szorított életmód, amilyen Afrikában is tapasztalható.

Sokarcú kontinens A daciás páros néhány szóban a többi versenyző csapatra is kitért. Úgy vélik, a kaland-ralinak fontos része kell legyen az, hogy a benevezők többet kommunikálnak egymással, ez azonban nem úgy alakult, ahogy a verseny előtt elképzelték. A kis, csendes falvakon átrobogó autókkal sem értett egyet, hiszen ezek sebezhető közösségek, habár a nyugati hatás már kellőképpen érezhető itt is. Általános jelenség például, hogy a mobiltelefon-hálózatok a legeldugottabb vidéken is jelen vannak, az emberek a hagyományos törzsi életforma szerint élnek, a mobiltelefon azonban a zsebükben van, és elsősorban zenelejátszóként használják. Zsombor úgy látja, az az életvitel, ami Európában vagy az Egyesült Államokban tapasztalható, egyhamar nem fogja Afrikát is jellemezni, ezzel pedig nincs probléma, de még nem tudni, hogy a globalizációs hatás milyen irányba terelheti a kontinens társadalmait.

Ami a gasztronómiai tapasztalatokat illeti, a páros elsősorban a tevehúsból készült hamburgert és a különféle „tengeri herkentyűket” említette, ugyanakkor alkoholt is lehet kapni, holott az iszlám tiltja a szeszesital-fogyasztást. Marokkóban például, ahol az ipar és a turizmus jelentős részben az európaiakon múlik, itt-ott lehet kapni sört, Mauritániában csak kínai üzletekben találtak, de nehezen és drágán, ráadásul rossz minőségűt. Szenegálban ez a kérdés már nem okoz gondot, pedig a muzulmánok elsöprő többséget alkotnak ott is. A fiatalok megtalálják a bódulás módját, a kábítószer, elsősorban a hasis fogyasztása mindennapos, drogprevencióról viszont a legtöbbjük nem is hallott. Sokat számít a gyarmatosítás hatása. Ahol ez erősebb, ott szekularizáltabb a világ, a poligámia ritkább, nyugatiasabb életet élnek. A külföldieket is megszokták, a fiúk több helyen találkoztak olyanokkal, akik Európából költöztek vissza a fekete kontinensre. Zsombor elmondta, korábban is úgy gondolta, a tapasztalatai pedig csak ráerősítettek arra, hogy néhány évig szívesen élne Afrikában. Ehhez persze az embernek át kell értelmeznie a kényelmet, illetve adott esetben a betegségekkel is számolni kell.