Naivitás nélkül nem lehet színházat csinálni
 

Naivitás nélkül nem lehet színházat csinálni

2016. 11. 04. 19:53

Nagy Botond a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem utolsóéves rendező szakos hallgatója, jónéhány hazai színházi produkciót jegyzett már, kísérletező hajlama, újszerű látásmódja sajátos világokba enged betekinteni. Szakmai tapasztalatokról, személyes élményvilágról, a színház szerepéről beszélgettünk. Fám Erika interjúja.

 

 

Hogyan kerültél közel a színházhoz?

 

A szüleim Brassóból elköltöztek és édesanyám látta meg, hogy van dráma osztály Sepsiszentgyörgyön a Művészeti Líceumban, aztán felvételiztem és utolsóként felvettek. Korábban nem volt különösebb kapcsolatom a színházzal, de sokat néztem a Cartoon Networkot és megfordult párszor a fejemben, hogy műsorvezető legyek. Volt a Discovery Travel-en egy Cocktail Kings műsor, amit nagyon szerettem, az is inspirált. A reál tantárgyakkal hadilábon álltam, sokat sportoltam és folyamatosan éreztem, hogy valamilyen megnyilvánulási formára van szükségem. Kezdetben Bukarestbe szerettem volna felvételizni rendezői szakra, aztán láttam, hogy Bocsárdi László indít osztályt, és így kerültem Marosvásárhelyre. Szerettem volna Bukarestbe is menni, mert vonzanak a román közegek, brassói lévén gyerekkoromban csak az iskolában és otthon beszéltem magyarul, mert a tömbház előtt román barátaim voltak és ez meghatározó volt sok szempontból. És valahogy sokkal vonzóbbak a román előadások is, főként a más temperamentumuk miatt. Például amikor először láttam Radu Afrim előadását, a Lucia patinează-t, az fordulatot jelentett számomra, polarizálta a látásmódomat, az érzelmek másfajta megközelítése magával ragadott. Azóta is szívesen dolgozom román színészekkel és román társulatokkal. Úgy érzem, más kulturális közeg, de ami nagyon szimpatikus, hogy (a diplomamunkámat – Hamlet rework – is román színisekkel csináltam) sokkal inkább intuitívek, a szakmai irigység is kisebb mértékben van jelen. Nagyon mérgezőnek, egészségtelennek tartom a szakmai féltékenységet. A magyar közösség sokkal egymásra utaltabb, elzártabb és van egy pejoratív vehemencia, amit nem tartok szerencsésnek.

 

Szívesebben dolgoznál román színházaknál?

 

Minden meghívást nagy kihívásnak tartok, egyenértékűnek, természetesen elmegyek román és magyar társulatokhoz is, ha hívnak és minden esetben nulláról indítok, még akkor is, ha visszahívnak egy ismerős társulathoz. Az azonban tény, hogy eddigi tapasztalataim szerint a román társulatokkal sokkal hamarabb és direktebb módon megtaláljuk a közös hangot.

 

Mennyire határozza meg a hely szelleme az alkotói folyamatot?

 

Különböző helyeken éltem: Brassó, Sepsiszentgyörgy, Marosvásárhely, most nemrég Szebenben is voltam néhány hétig, ahol pincérkedtem. Folyamatosan érzem, hogy bele kell dobjam magam egy teljesen új közegbe, amit nem ismerek! Az adott hely lüktetése, atmoszférája, íz-hangvilága számomra elengedhetetlen egy munkafolyamatban. Dolgoztam Kolozsváron, Gyergyóban, Nagybányán, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen, ahol meghívott rendezőként volt lehetőségem színházi produkciókat létrehozni.

A sepsiszentgyörgyi színház meghatározó a pályám alakulásában, de ennél is erősebb hatással volt rám talán, hogy videón hozzáfértem olyan előadásokhoz, amelyeket Strehler, Marthaller, Lupa, Warlikovski vagy Castellucci rendezett. Ezek voltak azok az előadások, amelyek felemelték a mércét, de a helyi színháznak is megvolt a szerepe: emlékszem tizedikes koromban megláttam egy színészt az utcán és csodálattal, ragyogással töltött el, hogy ő is egy ember és az utcán szokott járni. Annak idején olyan fontos előadások voltak, mint az Yvonne, burgundi hercegnő vagy A velencei kalmárA csoda, az Akárki, amelyek meghatározták a színházi látásmódomat. Volt a líceumban egy nagyon jó tanárom, Salamon András bácsi, ő nagyon terelte azokat, akik érdeklődtek a nemzetközi értékek irányába, szerencsém volt még azokkal az emberekkel, mint Tamás István, Rancz András, Erőss László, Kónya Ütő Bence, akik nélkül most nem tartanék itt és akik barátaim és állandó munkatársaim is. Salamon tanár úrtól számos impulzust kaptam, magyar órákon tiltakoztam a kötelező olvasmányok ellen, megkóstoltam Jókait és azt mondtam, nem kérek belőle, inkább Kunderát olvasok. Alapvetően szerencsésnek tartom magam, hogy Salamon tanár úr tanított, illetve meghatározó volt a Radu Afrimmal való találkozás is, a Tompa Gábor mellett eltöltött idő egy fantasztikus élmény volt és kemény három évet tudhatok magam mögött Bocsárdi László kiváló pedagógiai pálcája alatt, ők mindannyian kíváló szakemberek és nem utolsó sorban csodálatos emberek!

 

Mi jellemezte, jellemzi a diákéveid?

 

Az elején Marosvásárhelyen gyenge színházi felhozatal volt, de miután megtörtént az igazgatócsere, létrejött egy szemléletváltás, sokszínűség, professzionalizmus, egyszóval friss levegő jellemzi most a színházat. Korábban csak népszínházi vergődések voltak. Nagyon izgalmasak András Lóránt koreográfiai munkái, meghatározó a társulata is, egy fontos iránytű a város életében! Én most úgy látom, hogy Erdélyben majdnem minden színházi társulat esetében – a marosvásárhelyi és a kolozsvári színházak kivételével –, van egy ingatag materiális helyzet, amely keveredik egy esztétikai és tartalmi krízissel. Sepsiszentgyörgyön is az elképzelési szint sajnos már átlagos, és örvendetes, hogy Sardar Tagirovsky kollégám dolgozik itt vagy Porogi Dorka, akik kintről olyan információkat, értékeket hoznak be, amelyek megpróbálják szétfeszíteni azt a látásmódot, amelyet Bocsárdi színháza képvisel és amely működőképes, csak más irányokba sem árt kitekinteni és kísérletezni.

 

Sajátos, nagyszabású színházi produkció a Julie kisasszony Tarkovszkij jelenetekkel. Hogyan született meg? Milyen előzményei voltak?

 

Ha jön egy ötletem valamire, mindig megvizsgálom, hogy honnan jön ez az ötlet, egy emocionális landscape-ből, egy régi tapasztalatból vagy egy traumából. Elolvastam a Julie kisasszonyt és egyszerűen éreztem, hogy ez nagyon rácseng a Trakovszkij filmek hangulatára, az az atmoszféra organikusan tud kapcsolódni a strindbergi történethez. A film és a dráma találkozása tudott adni egy olyan plusz töltetet, amely segített újrafogalmazni a filmhez illetve a szöveghez, az önmagunk és világgal való viszonyunkat.

A közönség nincs szokva ahhoz a narratívához, mesélési módhoz, amely a tapasztalatokra alapoz és érzéseket próbál megfogalmazni, elérni és erre építünk fel egy színházi alkotást.

Az emberek többnyire keresik a piros szálat, mert az biztonságot ad és valóban nagyon sok rendező ezt az elvet követi, de ezen túl még nagyon sok minden létezik, például Ivo Dimchev előadásai nagy érzelmi sűrűséggel vannak megalkotva és a színpadon első kézből össze nem köthető képeket, történeteket fűz össze és ebben az a fantasztikus, hogy ki lehet válogatni, ami személyes, ami megérint.

Ma hatalmas az információ-éhség. Siránkozunk hogy felgyorsult a világ, de közben részt veszünk benne, és elvarázsol ennek a világnak a pörgése. Az én előadásaim egy tömbházlakásként vannak felépítve, sok bejárattal, és a nézők közül mindenki kiválaszthatja magának a neki megfelelő, tetszetős szobát, azt nyithatja ki, amihez kedve van, amiben otthonra lelhet.

 

Nagyszerű dolog, hogy Tarkovszkij a fiatal generáció számára is elevenen létezik, nem egy zárójeles művész vagy egy filmtörténeti kuriózum. Milyen szálak fűznek az ő munkásságához?

 

Nekem nagyon sokat jelent Tarkovszkij, mint művész. Van is egy álmom, hogy egy nap vele és Alexander McQueen-el botladozunk a felhőkben, traccsolunk, ropogtatjuk a mogyorót. Bár nem tudom Tarkovszkij mennyire mogyorós alkat...

Szeretem, ha színházról beszélünk, akkor egy univerzális művészeti szféráról is beszélünk. Én például azt is szoktam mondani, hogy amit én csinálok, az nem színház, hanem inkább techno-poétikus-installáció, én így látom az én előadásaimat és mivel mindig abból indulok ki, hogy előbb volt a kép és azután a szó, ez nekem nagyon fontos.

 

Mintha Pasolinit idézted volna. A kép prioritása erősen érezhető a színházi munkáidban is.

 

Pasolinivel épp foglalkozom, mivel a Kolozsvári Állami Magyar Színházban A vakokat (Maurice Maeterlinck) fogom megcsinálni, valószínűleg Pasolini jelenetekkel.

Szeretem, ha találkoznak különböző területek, művészeti ágak, különböző műfajok, Igor Bauersima: Norway today drámáját összekevertem Gaspar Noé: Love című filmjének forgatókönyvével, a Norway today-ből maradt a végére 8 oldal, csak a leglényegesebbet, illetve a szituációt próbáltam megmenteni, inkább úgy nevezném, mint egy érzelmi diskurzust, mivel ez a formája, ez egy kicsit direktebbre sikerült, mint kifejezési forma. Lényeges nálam a poézis, hogy különböző mondatok milyen képi összefüggésbe kerülnek.

Kjaerlighet  testek és hallgatag óceánok-ban azt próbáltam megkérdőjelezni, miért tekintünk sokszor úgy az életünkre, mint egy esélyre? Hogy meddig tart a fájdalom? Hogy szerelem nélkül olyanok lennénk, mint egy kilőtt nyílvessző az atmoszférán túl? Hogy mit csinálnánk a halál előtti tíz másodpercben?

 

Pasolini és Maeterlinck hogyan kapcsolódnak?

 

Ez nem egy képlet, inkább egy hangulat. Sodoma 120 napja és Máté evangéliuma foglalkoztat A vakok kapcsán, de még nem alakult ki bennem teljesen, hogy miként lesz jelen.

 

Éppen műsoron van az All Over Your Face. Hogyan született ez a produkció?

 

Az All Over Your Face, az első szerzői előadásom. Itt az érdekelt, hogy nagyon sok kapcsolatot hordozunk magunkban, és azokkal hogyan boldogulunk, hogyan szembesülünk, hogy szegülünk ellen. Itt van egy nagyon apró piros szál, talán az édesanyánkkal való kapcsolat, nem is fizikai értelemben, hanem mint egy bennünk lezajló folyamatos ecsetvonás. Az előadás egyébként egy erős társadalomkritikai performansz, amely életem azon korszakában született, amikor rájöttem, hogy sokkal, de sokkal vehemensebben kell reagáljak úgy a szakma, mint a mindennapok történéseivel szemben, önmagammal szemben. Egy teljesen más formai konstrukciót is választottam, mert úgy éreztem, ha nem mozdulok el másfelé, akkor számomra nagyon unalmassá kezdek válni. Néha azon kapom magam, hogy kezdem csodálni egy-egy étteremben az embereket, ez is színház, amint ők beszélgetnek, esznek, isznak, és én kívülállóként megfigyelhetem őket és talán érvényesebb színház, mint amit a színpadon lehet látni.

 

Milyen elveket, módszereket tartasz fontosnak az alkotási folyamatban?

 

A saját ritmusomat kell kövessem, függetlenül a napjainkban jelen levő kereskedelem vagy a média elvárásaitól. Elég melankolikus ember vagyok és valahogy akkor lehet esztétikáról, tartalomról beszélni, amikor valaki olyan szinten kerül közel önmagához, hogy abból kibontakozhat egy teljesen új dimenzió. A Homoszörnyet (Székely Csaba) például, nagyon megvagdaltam, a szerző is megharagudott ezért, de különben nem tudtam volna hozzányúlni, ha a szerző labdája által, én is nem dobom fel a saját labdáimat. Személytelen lett volna. És ezt nem azért csináltam, mert trendy, hanem mert teljes mértékben próbálom az előadásnak alárendelni magam.

Én nem hiszek a posztdramatikus elképzelésekben, miszerint egy olyan komplex társadalomban élünk, ahol nem kapjuk meg a „bűnösöket”, ez egy kényelmes, felelőtlen megoldás. Most inkább az a tendencia, hogy csak megérintjük a problémákat, mivel nincs bátorságunk, hogy mélyebben foglalkozzunk velük. A színház egy olyan hely tud lenni, a média, a tévé, a szociális háló mellett, ahol minden itt és most van, a színész jelen van és mindenki a saját tapasztalatainak és életének kritikusaként el tudja dönteni, hogy az adott pillanat igaz-e vagy sem. Nem hiszem, hogy a színházat valamikor is be lehessen zárni. A színház ma már nem a klasszikus értelemben vett színház, hiszen a szomszéd asztal megfigyelése is lehet színház. Az a mi feladatunk, hogy tényleg bátrak legyünk, alkotókként vagy színházvezetőkként és kísérletezzünk, fontos hogy fiatalokat vonzzunk be és persze felvállaljuk az akotásainkat.

Fontosak az apró igazságok és azok a nagyon finom csírák, amik el vannak ültetve bennünk, az emberekben általában, amelyek képesek lavinákat elindítani. Nemrég láttam Cristi Puiu Sieranevada-ját, szerintem zseniális film, mert az emberi megnyilvánulások a fontosak benne. Az élet pillanatai. Gyakran foglalkoztat az a kérdes, hogy mettől meddig tart, hol ér véget a színház. Számomra az a szép a színházban a filmhez viszonyítva, hogy egymásra tudunk nézni és ebből a nézésből elindul már egy másik történet.

 

Milyen aktualitása van ma a szerelemnek? Többször említetted, hogy e köré a téma köré szervezed az előadásaidat?

 

Eléggé közhelyes tud lenni, de fontos, hogy ezt a közhelyet tartalommal újratöltsük. A szerelem valami olyasmi számomra, ami csendben jön, zaj nélkül és olyan, amikor az anya ráteszi a kezét a gyerekére.

Szerelem nélkül szerintem nem tudunk élni, az egyetlen igaz megoldás nagyon sok problémára, úgy egyéni, mint társadalmi szinten. Úgy vagyok ezzel, hogy ha mi jó esetben szerelemből születtünk, akkor az bűn a saját életünkkel szemben, ha ezt nem visszük tovább, vagy ha nem szerelemből születtünk, akkor mi megtehetjük, hogy a szerelmet válasszuk. Naiv és idealista vagyok, és hiszem, hogy naivitás nélkül nem lehet színházat csinálni, nem lehet semmit csinálni úgy igazán. Minden embernek szüksége van valamiféle kapaszkodóra. Én pedig most az életbe kapaszkodom. 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!