Próféta kft.

2016. 02. 09. 17:26

Egy napsütötte szombat reggelen arra lettem figyelmes, hogy próféta lett belőlem. Vagy ellenpróféta. Részletkérdés: a fejem vagy a helyén marad, vagy sem, a lényeg úgysem én vagyok. Parászka Boróka írása az elellenprófétásodásról.

 

A történet nagyon szabályszerűen, hétköznapian indult. Szombat reggel elindult egy pontosan programozott digitális lincselés ellenem: megjelent egy Facebook posztban a portrém (a berlini Literarisches Colloquium felvétele – senki nem kért engedélyt a publikálására), és mellette egy felhívó szöveg, amelyben az állt többek között, hogy hungarofób, „magyarellenes” vagyok és olyan erőszakhullámot „szeretnék” Magyarországon, mint amilyen a Kölni erőszakhullám. Nincs forrásmegjelölés, hivatkozás, csak a súlyos vádak. Pillanatok alatt (sokadszorra) közellenség lettem, a pre-háborús félelmek közepette, amikor azt se tudni, mikor, honnan tör ránk a baj. Az emberek ilyenkor rendkívül hálásak, ha végre egy igazi felelőst, egy igazi ellenséget mutatnak nekik arccal-névvel. Most én lettem az, nem lehet mindig mindenért Angela Merkellel elvitetni a balhét, mennyivel hasznosabb, ha valakit a szomszédban, elérhető közelségben lehet szidalmazni. Vele még esély is van a leszámolásra, elég párezerszer leírni róla, hogy ellenség, nem közülünk való, hogy selejtes, csúnya, nem kár érte. Az ilyent még az anyja is elátkozza. Tömegek hiszik el szemrebbenés nélkül, hogy az új közellenség nélkül jobb lehet az amúgy reményvesztett világ.

Tudtam, hogy mi következik ilyenkor, félévente átélem magam is ezt a hadjáratot: nyilvánosságban dolgozom, hangom, arcom közpréda, könnyű célba venni. Ha épp nem rám vadásznak a rettegő vadászok, akkor találnak maguknak más célpontot. Hegymászót, aki nem az elvárt trikolórt tartja magasba útra indulás előtt. Civil önkéntest, aki fenntartja a jogot magának arról, hogy döntsön, milyen állampolgársága van, vagy nincs. Püspököt, aki emberibben és körültekintőbben fogalmaz az embertelen átlagnál. Ha minden kötél szakad, bármikor lehet nyilvánosan felnégyelni egy politikust, mert róluk bárki, bármikor elterjesztheti nálunk, hogy korrupt gazember. Ezt hívják errefelé civil öntudatnak.

Megindulnak a fenyegető üzenetek magánlevélben, és nyilvánosan. Jön a megszégyenítés. Szakmai kompetenciák kétségbe vonása. Rokonságra kiterjedő zaklatás. Trágárság. Összeesküvés-elméletek. (Önkéntes hegymászó püspököknek hosszú az árnya). Körülbelül egy hét a nagy ostrom, aztán ritkulnak a posztok, a kommentek. Végül elhal a történet, néhány digitális morzsa, itt-ott esetlegesen felbukkanó link marad utána. Aki ilyenkor megtanul visszavonulni, csendben kivárni, míg elmúlik az internet népének haragja, lerázni magáról a sértéseket, mint kutya a vizet, az nagyjából ott folytathatja, ahol abbahagyta.

Meg kell ugyan tanulni néhány dolgot. Például azt, hogy a barátainak és ismerőseinek többsége képtelen kezelni a helyzetet. Mindenkit zavarnak az erőszakos üzenetek, sokan átlátnak a hazugságokon. A közösségi szolidaritásnak és védelemnek azonbannincs még kultúrája.

Kocsmai verekedésbe és internetes vitába senki sem szeret belekeveredni, nehogy kapjon egy offline vagy online sallert.

Van, aki magánüzenetben szolidarizál, van, aki úgy tesz, mintha nem történt volna semmi. Esetleg biztosít, hogy mindennek semmi jelentősége. Szép számmal szorongatják titokban az áldozat kezét, kacsintanak össze, és suttogják: „tarts ki”. Azzal mindenki tisztában van, hogy ma bármi bárkivel elkövethető. Az egymás előtti megszégyenítés, a kollektív leszámolás, az egymásra kényszerített cenzúra biztos rendszere olajozottan működik. Sokkal hatékonyabban, mint a Securitate. Nem fedett titkosügynökök kínlódnak titokban felszerelt poloskákkal. Ma Facebook-posztokon, saját kezűleg jelent mindenki, aki éri, és akinek erre gusztusa van.

Egyre összeszokottabbak a komment kommandók, egyre primitívebb és virulensebb a propaganda. Meglepetést mégsem a lincselés erőszakossága keltett, hanem a következményei.

A támadás óráiban megugrott a szakmai blogom, a Facebook oldalam olvasóinak, nézőinek száma. Aztán egyre több levelet kaptam, amelyben újsütetű olvasóim (csodaszarvasos, árpád-sávos Facebook avatárokkal, fedőképekkel, íjakkal, bicskákkal és motorokkal pózolva) írásokat kérnek tőlem. Arról faggatnak, mi a véleményem az iszlámról, a nemzeti sorsról, Orbán Viktorról, Angela Merkelről, a szkítákról, a szittyákról, a Szíriuszról és úgy általában az univerzumról. Nem azért, mert egyetértenek velem. Hanem azért, hogy ne értsenek egyet. Mondjak valamit, amiért úgy istenigazán fel tudnak háborodni, amiért végleg le lehet velem számolni, nem csak néhány poszt, meg komment erejéig. Mondjak valamit, amivel szembe lehet fordulni. Ami több, mint egy megbuherált uszító fénykép néhány rossz helyesírással összedobált sorral. Mondjak valamit, legyen már valami ebben a nagy nihilben.

Ha már egy igazi tartós próféta nem bukkan fel, legyen legalább egy hamis prófétájuk, akinek meg lehet rángatni a kampós orrát, a szakállát. Reménykedő figurák leveleznek. Én pedig nem tudom számukra prezentálni az összecsukható, eldobható világmagyarázatot. Nincsenek kész válaszaim az előre gyártott cáfolatokra. Vélekedéseim megingathatóak, feltételezéseim óvatosak. Egy két lábon járó, tíz ujjal vakon gépelő kétely vagyok. Bármilyen kifizetődő is lenne ez a prófétaság, vagy ellenprófétaság, nem tudok számla ellenében fröccsöntött világmagyarázattal szolgálni.

Mára a lincselés enyhül, az olvasók száma viszont exponenciálisan nő. Az online militantizmus egyre ötlettelenebbül gyártja a mindig ugyanolyan propagandát, képtelen kiszolgálni a híveit hosszútávon tartalommal. A magukra maradók, a többet akarók előbb utóbb az ellenségre fanyalodnak. Micsoda apokalipszis.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!