Indulatok örményében

2016. 08. 23. 19:06

Komoly indulatokat váltott ki két korábbi írásunk, melyekben a szerző szóvá tette, hogy egy erzsébetvárosi örmény megemlékezésen csak románul hangozott el a Miatyánk a katolikus templomban. A kitiltással fenyegetett, nemkívánatos személy, Bögözi Attila jegyzete.

 

Ugye ismerik azt a régi viccet, hogy az albán parlamentben arról tárgyalnak, segítséget kellene küldeni a testvéri Vietnámnak. Egy képviselő azt mondja: - Küldjünk nekik egy tankot! Taps. Másik képviselő tromfol: - Küldjünk nekik két tankot! Még nagyobb taps. Mire a harmadik: - Jó, küldjük el nekik mind a hármat!

Lehet, albán barátainknak azóta már több tankjuk is van, de a nagyotmondás melldöngető csúcsostromairól nekem mindig ez a vicc jut eszembe.

Most éppen arról, hogy ki lettem tiltva Erzsébetvárosból.

Nem vagyok se kém, se diplomata, nem loptam se üzleti, se államtitkokat, mégis persona non grata lettem abban a városban, ahol az örmény hitbuzgóság olyan csodálatos katedrálist alkotott, mint az örmény-magyar főtemplom, amely alapkőletételének 250 éves évfordulóját májusban ünnepelték. Akkor az Erdélyi Riportban hosszabb tudósításban számoltam be olvasóinknak (itt) az eseményről, majd egy jegyzetben azt tettem szóvá (itt), hogy a sok századot megért magyarörmény templomban, a hívő lélek legszentebb imádsága, a Miatyánk, a kétnyelvűnek mondott szentmisén csak románul hangzott el.

Nem kívántam ezzel a katolikus egyház egyetemességét kétségbe vonni, csupán a történelmi igazság tiszteletét kértem számon isten egyik jámbor szolgáján, aki amúgy talpig becsületes magyar ember és hithű római katolikus, csak a politikai széljárás huzatát engedte keresztülfújni a főtemplom nyitott ablakain.

Akkor nem is sejtettem, hogy a helyi örmény állóvízbe dobott apró kavicsom – a legmesszebbmenőbb jószándék ellenére – mekkora hullámokat fog gerjeszteni.

Igaz, ebbe bőven bekavart egy Budapesten megjelenő, nevében erdélyi örmény gyökereket hirdető, magyar nyelvű füzetecske, amely mindkét írásomat újraközölte (megkérdezésem és beleegyezésem nélkül!), egyikkel a gyanútlan olvasóban azt a hamis látszatot keltve, mintha a cikk annak a lapnak íródott volna. Merthogy a szerkesztő tudatos csúsztatással, vagy bűnös tudatlanságból, nemes egyszerűséggel „elfelejtette” megjelölni a közlés eredeti forrását, vétve ezzel a sajtóetika legelemibb szabályai ellen. S ha mindez nem volna elég, az újraközölt anyag(ok)hoz olyan szerkesztői kommentet fűzött, amelynek tartalma idegen az eredeti szerzői szándéktól, a benne habzó szemrehányó fröcskölődéstől pedig ez úton is a leghatározottabban elhatárolódom. Mert amikor a füzetekhez köthető alapítvány elnöknője azt dörgöli az általa bőkezűen támogatott egyesület orra alá, hogy az anyagi támogatás fejében elvárható lett volna, hogy meghívják az erzsébetvárosi ünnepi eseményre, az önzetlen segítség mögül annyira vastagon kilóg az a bizonyos lóláb, hogy azzal már egyenesen üget a gusztustalanság.

Nos, ennek az aprócska örmény egyesületnek – aprócska, mert egy tanult kollégám szerint, akinek az édesapja 109 éve Erzsébetvárosban született, amikor a fél város még magyarörmény lakosú volt, de mára, sajnos, a két keze is elég összeszámolni őket, s velük arányosan az egyesület tagságát is – szóval ennek az egyesületnek többségi nyelvű nevet viselő elnöke üvöltötte világgá, hogy persona non grata vagyok Erzsébetvárosban.

Nyilván azzal érdemeltem ki ezt a kitüntető kitiltást, hogy a nagy csinnadratta bum-bum-bumos államnyelvi ünneplésbe belerondítottam azzal, hogy számon mertem kérni, a magyarörmény templomban, az ünnepi szentmisén miért nem hangzott el a Miatyánk magyarul is. S írtam ezt azért, mert az erzsébetvárosi rendezvény nyilvánvalóvá tette számomra, hogy egyesek (ne áruljak zsákbamacskát én is, Erzsébetvárostól Szamosújvárig bizonyos, többségi nemzethez köthető csoportokra gondolok), kihasználva a magyarörmények mind jobban fogyatkozó létszámát, surranópályán megpróbálják rátenni a kezüket mindarra, ami nem saját örökségük, de felbecsülhetetlen értéket jelentenek. S aki ennek a törekvésnek bármilyen módon keresztbe tesz, az ellenség, az ellenség pedig mindenhol persona non grata.

A kitiltástól nyilván nem estem kétségbe, ahogy nem hatott meg az sem, hogy a nagyságos elnök-fejedelem őméltósága másnap kegyeskedett visszavonni gyilkos elrettentésnek szánt, kitiltásomról szóló rendeletét, amit, sajnálatos félretájékoztatásból fakadt felindultsága nyakába próbált varrni.

A félretájékoztatás tényét elhiszem, mert kevésbé valószínű, hogy cikkeim bármelyikének akár egyetlen sorát is elolvasta volna, ám annál szomorúbb, hogy az örmény közösség sorsa olyan helyi vezetők kezében van – szerencsére nem mindenhol, és vannak minden tiszteletet megérdemlő kivételek –, akik könnyen félrevezethetők (az erzsébetvárosi eset ezt példázza!), és kellő tájékozódás nélkül, a háttérben ügyesen manipulálók sugallatára, első felindultságból bárkire képesek kígyót-békát rákiáltani. Csak azért, mert valaki azt suttogja nekik, hogy egy másik halandó, nem az ő szájuk íze szerint muzsikál.

A legszomorúbb az egész históriában talán az, hogy ebbe a politikai posvánnyal mélyen átitatott mocsárba térdig belegázol a katolikus pap is, oda rántva magával egyházát – és itt a politikát nevesítem –, ahol annak semmi keresnivalója nincsen. Ugyanis azt hívé a jóságos atya, hogy a budapesti füzetecskékben megjelent anyagaim az ősforrások, s jó két hónappal az eredeti közlés után közösségi oldalon (ahol nem vagyunk ismerősök) imperativus felszólított, hogy Miatyánk ügyben, rontom-bontom, de azonnal, mielőbb és halaszthatatlanul vegyem fel vele a kapcsolatot. Nyomatékként ő is egy latin szólással gépfegyverezett: audiatur et altera pars.

Nos, igen-igen tisztelt atya, valóban, hallgattassék meg a másik fél is.

Csakhogy ez esetben a másik fél, az én vagyok!

Ön megszólalt a templomban. Elmondta, amit akart, és amilyen nyelven akarta. Mi (én is) meghallgattuk.

Ám a hallottakkal kapcsolatosan, audiatur et altera pars, azaz, hallgattassék meg azok véleménye is, akik Önt hallgatták.

Így született meg a jegyzetem, ami sokakban – főleg azok köréből, akik a politika ingoványára vezették a magyarörmény főtemplom alapkőletételéről megemlékező ünnepséget – kiverte a biztosítékot.

Csak remélni merem, hogy Ön nem tartozik közéjük. Hisz Ön az utolsó, akinek el kellene magyarázni azt, hogy a magyarörmény lét Erdélyben, de nemcsak, élő valóság, a magyarörmény múlt Erdély magyar múltjának kitörölhetetlen része.

Ellenkezőt csak az állíthat, aki a történelemkönyvben egyszerre kettőt lapoz, ami legalább annyira nonszensz, mint a mákos-meggyes bableves, ami szintén úgy készül, hogy kettőt lapozunk a szakácskönyvben…

De félretéve a tréfát: a magyarörmény múltra emlékezve, – akárhogyan álljon napjainkban a politikai szekérrúd – az ősök előtti őszinte főhajtás legelemibb megnyilvánulásának tartom, ha úgy tetszik, az egyetemes anyaszentegyház tanítása szerint, hogy ott, ahol ezek az ősök évszázadokon át magyar nyelven dicsérték az ő istenüket, az utókor azzal is emlékezzen, hogy az Úr imáját azon a nyelven is elmondja, amelyen azt az ősök tették. Ha ez, történetesen hottentotta lett volna, akkor hottentottául. Ha magyarul – hát úgy!

És nem hívtam fel a jámbor atyát azért sem, mert arról a magas lóról, amiről imperativus üzent nekem, azzal is megfenyegetett, hogy, ha merem nem felhívni telefonon, akkor ő majd az erzsébetvárosi templom búcsúján (augusztus 15-én volt) a templomban fog megválaszolni nekem. Hogy mit? Nem tudom, de az egész úgy hatott, mintha valami szertartásos kiátkozásra készülne.

Ettől sem ijedtem meg.

Mert mi ijednivalóm lenne?

Mindössze annyit tettem szóvá, hogy egy magyarörmény templomi ünnepségen, józan paraszti eszem megítélése szerint, illett volna magyarul is elmondani egy Miatyánkat.

A továbbiakban pedig az olvasóra bízom annak eldöntését, hogy ez tényleg annyira főbenjáró „bűn”, hogy azért egy városból való kitiltás, ne adj isten, még templomból történő kiátkozás is járhat?



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!