Ángádzsáburleves, mint ima

2016. 06. 22. 13:42

Bögözi Attila írása egy erzsébetvárosi örmény megemlékezésen elmarat imáról.

 

Vannak dolgok, melyeken nehéz túllépni, nem lehet hallgatni, melyekről beszélni kell, akkor is, ha ezzel darázsfészekbe nyúl az ember.

És most legkevésbé az előítéletekre, a rossz beidegződésekre gondolok, inkább olyan élethelyzetekre, amelyektől összeszorul az ember torka, úgy érzi, nincs elég levegője, elönti a verejték, és egész testében remegni kezd. Tudom, a leírt tünet együttes alapján legtöbben pánikrohamra esküdnének, pedig nem erről van szó. Csupán az értelem lázad olyasmi ellen, ami bár nyilvánvaló, mégis annyira érthetetlen, hogy leginkább földhöz kellene csapnom magam a gyönyörűségtől. Mert az emberek lelke tele van csodálatos éleslátással és érthetetlen vaksággal, amelyek megmagyarázhatatlan módon felváltva kerítik hatalmukba cselekedeteinket.

Ehhez hasonló érzelmek, gondolatok kavarogtak bennem, amikor néhány hete Erzsébetvárosban részt vettem az „Isten és Erzsébet védnökének” az örmény hitbuzgóság építette főtemplom alapkőletételének 250. évfordulóján. Az eseményről, hosszabb tudósításban számoltam be, ám volt egy pillanat, az ünnepséget felvezető szentmisén, amikor „egész testemben hirtelen megfoghatatlan változást éreztem. Leginkább valami viharhoz hasonlított, ami a véremben kerekedett, és egy pillanat alatt átjárta tagjaimat. Ütőereim oly erőteljesen lüktettek, hogy ütésüket nemcsak éreztem, hanem hallottam is.” Az idézetet Jean Jaques Rousseau-tól kölcsönöztem, mert aligha tudnám ennél szemléletesebben szavakba önteni mindazt, amit akkor és ott éreztem.

E pillanat az volt, amikor a sok századot megért magyar-örmény templomban, a hívő lélek legszentebb imádságát, a Miatyánkot, a kétnyelvűnek mondott szentmisén csak románul hallottam. Pedig azt mondják, a szentmisét celebráló Babota Tibor szentszéki tanácsos, talpig magyar és római katolikus ember, Erzsébetvároson ugyan csak beszolgál Medgyesről, mert saját papra még a római katolikusoknak sem telik.

Messze nem akarok teológiai vitába keveredni az általam mélyen tisztelt és nagyra becsült római katolikus egyházzal, melynek a hívei előbb katolikusok, s csak utána magyarok, tótok, szlovákok, románok, hottentották vagy bármely más náció. De egy olyan szentélyben, ahol a híveknek századokon keresztül egyformán volt fontos, hogy örmények és magyarok, azaz magyar-örmények, nem elmondani magyarul is a Miatyánkot – a franciák azt mondanák: „C'est plus qu'un crime, c'est une faute” – ez bizony „több mint bűn, ez hiba”, még akkor is, ha a magyar fordítás nem adja vissza a francia eredeti drámaiságát.

Hogy mit szóltak ehhez az erzsébetvárosi örmény-magyarok?

Egészen biztos erélyesen tiltakoztak volna, úgy, hogy az 1927-től egytornyúvá vált nagytemplomnak, amely monumentális méretei, színvonalas építészeti megoldásai és gazdag berendezése révén kiemelkedő helyet foglal el az erdélyi barokk egyházi emlékek sorában, másik toronysisakja is leszökött volna helyéről (az északnyugati torony sisakját 1927-ben egy szélvihar sodorta le, azóta sem sikerült visszaállítani).

Ám kérdő, háborgó zokszó egy sem volt, mert akik ilyet mondhattak, hallathattak volna, azok immár csaknem mind kinn vannak már a dombtető oldalában meghúzódó csendes temetőben. Legjobb tudásom szerint erzsébetvárosi születésű magyar-örmény immár csak mutatóban van a városban.

Történelemmé lettek, akik azzal a reménnyel hunyták le szemüket, hogy lesznek még, akik emlékeznek rájuk, azon a nyelven, amelyen egykor ők dicsérték az Urat. És fohászkodtak hozzá.

A holtaknak ez a kegyeletteljes reménye csalatott meg, az élők által, a csak románul elhangzott Miatyánkkal. Mert az évnek 364 napján legyünk katolikusok, vagy más felekezetűek, de ha van – és most volt – egy nap, amikor a hitbéli hovatartozásunk egy ünnep, és nem is akármilyen ünnep okán azonos rangra emelkedhet magyarságunkkal, akkor ne szégyelljük (ne felejtsük?), még egy római katolikus szentmisén sem elmondani anyanyelvünkön is a Miatyánkot!

Tisztában vagyok azzal, hogy Erdélyben manapság az örmény identitás bonyolult jelenség, a magyar-örmény identitás pedig még illékonyabb, és erőteljesen meghatározza azt a magyarság kisebbségi helyzete Romániában. Ilyen értelemben a magyarörmény halmozottan, kétszeresen is kisebbségi. Abban, hogy a magyar-örmények elsősorban magyarnak vallják magukat, döntő szerepet játszik a romániai magyarok negatív diszkriminációja, a hatalmi struktúra erőteljes asszimilációs politikája, és nem utolsó sorban a magyar és örmény közös múlt, itt Erdélyben.

Ugye, sokunknak ma is ismerősen hangzik az a gyergyószentmiklósi szólásmondás, hogy: „az örmény magyarabb a magyarnál.”

A magyar-örmény közösség tagjai – nem Erzsébetvárosban, hiszen ott már gyakorlatilag nincsenek – a templomban éppen úgy eléneklik az örmény katolikus liturgia énekeit, mint a mise befejeztével a magyar himnuszt. „Mi hét közben magyarok, hét végén a templomban örmények vagyunk” – hallottam egy fiatalembert, aki azt mondja, nyelvében nem, de hitében él még az örménysége, s akinek a felesége magyar hétköznapokon is megfőzi az ángádzsáburlevest, ami az örmények legünnepibb eledele.

Hogy miért fáj nekem a magyar-örmény templomban a csak románul elmondott Miatyánk?

Mert úgy érzem, a magyar-örmények – az ősök! – annyi tiszteletet megérdemelnek, hogy lelkük üdvéért, templomukban, legalább egy Miatyánkot magyarul mondjunk, mondhassunk el.

Ez nem csak tisztelet kérdése.

A saját identitásunk csúszik ki kezünkből, ha már a Miatyánkot is hagyjuk, hogy csak románul mondják. Mert a magyar-örmény múlt Erdélyben a mi magyar múltunk szerves része. Jó lenne ezt az erdmagyar politikumnak is tudatosítania, hiszen egy szál magyar főember sem téblábolt Erzsébetvárosban az ünnepségen. Sem egyházi, sem világi. Pedig ott sem lenne szabad feladni a múltat, ahol, mint az örmény-magyarokból Erzsébetvárosban, már egy sincsen. Így eshet meg, hogy a városi kultúrházban megtartott tudományosnak mondott konferencián egyetlen magyar mondat sem hangzott el. Minden értekezés román nyelven folyt.

Akárcsak a Miatyánk a templomban.

És így jut szép lassan román kézre magyar múltunk egy része, most csak még emlékezve, aztán a 300. évfordulón – ha lesz – már magukénak mondva azt a múltat, amit mi magunk adtunk fel azzal, hogy nem emlékezünk.

Megtették a román örmények. Vagy azok, akik ilyennek vallják magukat, s akiknek jelszava: egy az örmény, egy a zászló, ami nyilván, politikai célokat szolgál (és/vagy kiszolgál).

Mi jöhet még?

Ne legyen soha igazam, de könnyen UAR (Uniunea Armenilor din Romania) kézre kerülhet – te is örmény, én is örmény alapon – például, az éppen ünnepelt erzsébetvárosi főtemplom több mint 2000 kötetet számláló könyvgyűjteménye. És iratállománya, vagy akár a szamosújvári főtéri örmény nagytemplom kereszt-kápolnájának Rubens képe, mert az ottani örmény-magyarokat – legalábbis egy részüket – már bedarálta az UAR.

De nem folytatom a felsorolást, nem akarok ötleteket adni azoknak, akik az én tippjeim nélkül is már bőségesen lakomáznak egy olyan asztalról, amely nem is az övék.

Nos, mindezekért volt az a pillanat, amikor „egész testemben hirtelen megfoghatatlan változást éreztem. Leginkább valami viharhoz hasonlított, ami a véremben kerekedett, és egy pillanat alatt átjárta tagjaimat”.

Késő délután, amikor az ünneplés zaja elült, visszasétáltam egyedül az örmény-magyar ősök főtemplomába és hangosan morzsolva fogaim közt a szavakat elmondtam az IMÁT.

Magyarul.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!