JamZug – Zene elvárások nélkül II.

2016. 10. 25. 20:50

Tavaly már ellátogatott pár alkalommal a kolozsvári JamZugra, így minden gondolkodás nélkül igent mondott az invitálásra, hogy nézzen be az évadnyitó együttzenélésre. Újabb Zug-élményét Sarány Orsolya foglalja össze.

 

Váncsa Levente a basszusgitárrral. „Nem tudjuk, mi a következő hang”

A Zug, illetve a JamZug létrejöttéről Csoma Nórával készített interjúnket itt olvashatják.

 

A Zug.zone Kolozsvár egyik kulturális központja, a Váróterem Projekt társulat otthona. A társulat előadásain kívül természetesen vannak saját rendezvényeik is, amellett, hogy nyitottak bármilyen más zenei, filmes és színházi esemény befogadására. Ilyen saját rendezvény a JamZug is, egy olyan nyílt zenei workshop, amely az improvizáción alapszik, és ahol a zenészek egymást provokálják és inspirálják. Emellett a JamZug egy közösség, amelynek tagja lehet bárki, bátran lehet jelentkezni. Az esemény koncepciója, hogy zenészek összeülnek, és közösen improvizálnak. A közös játékhoz bárki csatlakozhat, ha úgy érzi, ki tudja egészíteni, hozzá tud adni valamit a zenéhez.

 

Akkor működik jól, ha mindenki figyel

Korán érkeztünk a Zugba, még rendezgetik a kábeleket, hangolják a hangszereket, így kint maradunk az udvaron beszélgetni egy kicsit. Sorra érkeznek a zenészek, érdeklődők, a hangulat kezd családiassá válni, valamilyen úton-módon mindenki ismer mindenkit. A társaság kisebb-nagyobb, de gyakran változó csoportokban beszélget, míg el nem kezdődött a jamelés.

Hallgatva a zenészeket, az első dolog, ami feltűnik, hogy mekkora az összhang a színpadon, mennyire koncentrálnak egymásra. Érződik, ahogy kommunikálnak egymással, úgy, hogy közben szót se szólnak, nem gesztikulálnak, mégis tökéletesen megértik egymást. Váncsa Levente zenészt kérdeztem arról, hogyan működik ez a kommunikáció a színpadon. Egyszerű, amit mond: „hallgatunk és nézünk egymásra.”

Levente 2014 óta rendszeresen játszik a JamZugokon, fő hangszere a gitár, emellett dobol és énekel is. Szerinte a JamZug akkor lesz igazán jó, ha ez a kommunikáció, összhang jól működik. „Attól függ, jó lesz vagy sem, mennyire tudunk egymáshoz alkalmazkodni, egymásnak az energiaszintjeit, pillanatnyi temperamentumát mennyire tudjuk átvenni, befolyásolni. Metakommunikáció.” Ez nemcsak a testbeszédben mutatkozik meg, hanem a zenén keresztül is, különböző bejátszásokkal, váltásokkal jeleznek egymásnak. „Érezzük a periódusokat. Ha valaki egy periódus végén új témát akar hozni, akkor felnéz, szemkontaktust teremt a többiekkel, jelzi, hogy itt most valami egyéb következik. Erre figyelni kell. Akkor működik jól a dolog, ha mindenki figyel, és együtt megszületik a következő lépésben az, aminek meg kell születnie. Nyilván nem tudjuk, hogy mi születik meg, de valami új.”

Ez az egymásra hangolódás nem mindig egyszerű. Többféle stílust képviselő zenész áll a színpadon egy időben, vannak domináns egyéniségek, van, aki monoton, egy-két akkordos, hosszan ismétlődő dolgokat játszik, van, aki nagy energiával, gyorsan változó, kreatív dolgokkal próbálkozik. Emiatt nagy odafigyelést igényel az improvizálás. „Folyamatos jelenlétet igényel, ami nevel is, hogy a jelenben élj, figyelemre, alázatosságra. Fontos része a dolognak, hogy ha valaki elkezd egy új témát, vagy egy új szólót, kitalált valamit, amit be akar hozni a zenébe, akkor hagyjuk neki. Ne nyomjuk el egymást, fontos az egymás iránti tisztelet.” Az improvizáció emberségre és érzékenységre is nevel.

Megkérdeztem, miért jár évek óta a JamZugra, miért áll ennyire közel a szívéhez az improvizáció. Számára a kulcsfontosságú elem, hogy sose lehet tudni előre, milyen lesz. „Nem tudjuk, mi a következő hang, mi lesz a következő ütemben. Sejtjük, de nem tudjuk pontosan. Spontán improvizált zene. Valami új születik mindig, valami, ami még nem volt soha.”

 

„Ugye, milyen király ez?”

A Leventével folytatott beszélgetés után visszamegyünk a terembe, ahol még mindig javában szól a zene. Úgy döntünk, a leghátsó sorból átülünk a legelsőbe, próbáljuk ki, közelebbről milyen hatással lesz ránk a produkció. Míg mi kint beszélgettünk, új hangszerek kerültek elő, új muzsikusok álltak fel a színpadra. Miután leülünk, látom, hallom, hogy az előző jam basszusgitárosa mikrofonnal a kezében épp élőben zenésíti meg saját verseit, és közben a fotós is leült a dobok mögé.

Levente azt is elmondta, hogy ajánlott a zenészeknek saját hangszert hozniuk, ez benne van a szabályzatban. A dobok, a billentyűs hangszer, illetve az alap hangosítás adott, de a többi hangszerről a fellépőknek kell gondoskodniuk.

A nézőtéren csend van, csak néha szólal meg valaki, halkan súg valamit a mellette ülőnek. Az előző jam zenészei ugyanúgy figyelnek, mint azok, akik semmit nem értenek a zenéhez. Magával ragadnak a dallamok, valamiért hátborzongatónak érzem azt, amit hallok. Majd azt veszem észre, a mellettem ülő barátom ülve táncol, jóformán csendben, magában bulizik ugyanazokra az ütemekre. Nem fér a fejembe, hogy váltja ki belőle ugyanaz a zene a buli érzését, miért nem érzi azt a félelmet, mint én. Ő is észreveszi, hogy nézem, miközben táncol, és vígan kérdi: „Ugye, milyen király ez?” Én meg csak bámulok, hogy lehet király, ami számomra inkább borzongató.

A mellettem ülő lány mikrofont ragad, énekelni akar. Ideges, hisz ez az első alkalom, hogy tagja lesz a jamnek. Először a hangosító veszi észre kezében a mikrofont, állít valamit a keverőpulton, és jelzi neki, bármikor énekelhet, él a mikrofon. A zenészek is észlelik, valami új fog kezdődni ők is résen vannak, várják az énekes belépését. A lány énekelni kezd, a többiek pedig követik.

 

Olvasni a „belső kottát”

A jamet követő szünetben Bartha Orsolyát (fotó) is megkérdeztem, miért érezte úgy, hogy életében először ő is improvizálni akar a többiekkel.

- A zene mindig is főszerepet játszott az életemben. Kiskoromban zongorázni, majd énekelni tanultam, de soha nem voltam a szabályok híve, emlékszem, sosem szerettem kotta után játszani, az improvizálás volt a legizgalmasabb. A JamZug az a hely, ahol ez a fajta szenvedély a zene iránt a legközelebb kerülhet hozzám. Amikor a sok hasonló érdeklődésű ember zenei szabadságot alkot, és te ennek a „műnek” a része lehetsz, az több mint felemelő, vagy megtisztelő. Olyan otthon zamatú” - válaszolja. Arra kérem, boncolgassa ő is, milyen érzés ebben a spontán zenében benne lenni. - Születnek olyan percek is, amikor a harmóniák összessége annyira tud azonosulni az ember lelkiállapotával, a belső le nem olvasott titkos „kottájával”, érzed, hogy felnyitja a szemed. Volt egy ilyen pillanatom, amikor még jobban része akartam lenni ennek a csoda-valónak. És mikor a „kottád” szeretve érzi magát, új hangokat tár fel eléd, és már nincs választásod, le kell olvasd. Így mikrofont ragadtam és félelem nélkül engedtem, hogy belső énekem formát öltsön.

Miközben beszélgetünk egy zenész odasétál és megkérdi Orsitól: „Te voltál az, aki az előbb énekelt?” Ő szerényen bólogat, ám erre a muzsikus nagy vigyorral hozzáteszi: „Máris nagy rajongód vagyok.”

 

(Fotók: Zug Facebook oldala)



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!