Fikció és valóság furcsa találkozása

2016. 10. 11. 21:41

„Folyamatosan azt akartam jelezni a kortárs mai nyelvvel, hogy ez a kétszáz éves történet igazából a jelenben játszódik” – fogalmaz Kitömött barbár című regénye kapcsán Péterfy Gergely író Szilágyi Aladár interjújának harmadik részében.

 

A beszélgetés korábbi részleteit Itt és Itt olvashatják.

 

Ami döbbenetesen drámaivá fokozza a regényt: a nagyműveltségű „udvari szerecsen”, Kazinczy barátja, Angelo Soliman sorsának bizarr és tragikus végkifejlete. Éppen azok a férfiak, akik elvégzik a meghökkentő „műveletet” (Angelo testének halála után, múzeumba helyezendő kiállítási tárggyá való kikészítését), ha nem is a barátai, de szűkebb körébe, a szabadkőművesek társaságába tartozó tudós anatómusok, orvosok voltak. Sikerült-e tisztáznod, hogy Angelo Soliman tudott-e előre az egészről? Létezett egy olyan változat, mely szerint ő maga ajánlotta volna fel a testét a kipreparálásra, avagy tényleg udvari, uralkodói utasításra történt, ami történt?

 

Ebben a történetben nagyon sok lehetőség van, én a regényben egy „regényesebb”, a történelmi valóságot nem átfedő verziót dolgoztam ki, mely szerint Soliman Kazinczyra hagyja a bőrét egy jogi aktus révén, egy szerződésben, s ezzel a saját története elbeszélésének a súlyát is, a saját léte értelmének a föltárását is a barátjára hagyományozza. Akivel azért kerülhettek olyan közeli rokonszenvbe egymással, mert mindketten idegenek voltak a saját közegükben, a saját világukban, és mindkettőjük számára az idegenség jelentette a legfőbb tapasztalatot. A témáról írt disszertációm párhuzamosan fut a regénnyel. Szándékosan nem csináltunk belőle könyvet, hadd maradjon egy virtuális verzió, ami a weboldalamon olvasható, illetve több változatban is létezik az interneten. Úgy gondoltam, a tényeket hagyjuk egy virtuális világban, a fikciót pedig hozzuk le a regény valóságának világába.

 

Később, miután megjelent a Kitömött barbár, és sikerkönyv lett, volt egy érdekes beszélgetésed egy muzeológussal, ami a múzeumok szerepét, átlényegült intézményiségét illeti, a közeli-távolabbi múlt vonatkozásában. Ennek olvastán eszembe jutott, hogy nemrég készítettem interjút Schein Gáborral, s az ő Bolondok Tornya című regényében is fontos szerepe van a múzeum motívumnak, a bécsi Narrenturnnak, ahol mindenféle szörnyszülötteket tesznek közszemlére…

 

Ó, az az egyik legcsodálatosabb helyszín, aki Bécsben jár, semmiképpen ne szalassza el meglátogatni. Ritkán, azt hiszem hetente kétszer nyitják meg a nagyközönség előtt. II. József idejében épült, a kor elmegyógyászati elveinek megfelelően, egy kör alakú torony, amelynek a celláiban tartották azokat, akiket a kor szemlélete elmebetegnek tekintett, és próbálták mindenféle hidegvizes gyógymóddal kezelni őket, s aztán, amikor a tudomány túlhaladt ezen az orvoslás-eszmén, akkor az épület adott helyet a bécsi közkórház patológiai gyűjteményének. Itt egészen elképesztő kirándulást lehet tenni az elmúlt századok orvosi preparátumai között, a kétfejű csecsemő, az anenkefalosz, a különféle nyavalyák, rákos daganatok, beteg szervek preparátumai között. Olyan perspektívát nyújt a múzeum-eszmére, mi az, amit egyáltalán megőrizni kívánt a tudomány az elmúlt 250-300 évben, mi az, amit az emberi nyomorúságból fel akart mutatni, és milyen eszmékkel próbálja megközelíteni az ember testi valóságát. Hogyan próbál közelíteni ahhoz a testhez, amelyről mind az antik filozófia, mind pedig a keresztény teológia vagy megfeledkezik, vagy a lélek kellemetlen, átmeneti állomásának, bűzlő szálláshelyének tekinti. Én többször is végigjártam ezt a tornyot, s ez is nagyon sokat adott ahhoz a szövegvilághoz, ahogy végül is ezt az Angelo-történetet és Kazinczy-történetet megírtam. Nagyon „testére” akartam írni, és nagyon bele akartam csempészni. Bele akartam vinni a regény anyagába a meghökkenésemet, illetve azt a fajta különös tapasztalatot, hogy miként is gondolunk mi, európaiak, a testre?

 

Igen, a „test”-nek a későbbiekben igen fontos szerepe lesz…

 

Ez válik a regény központi metaforájává, nagyon sokfelé irányul.

 

A történet bizarr tragikumán túl, mi volt az, ami motiválta, hogy pont a 18. század végének, 19. század elejének a világával ilyen behatóan, átfogóan foglalkozzál?

 

A 18. század, a „Fény Százada” az egyik legkedvesebb kirándulóhelyem. Mindaz, amiben most élünk, az a kulturális állapot, amelyben most vagyunk, az akkor és ott dőlt el. Ott vált Európa egy szekuláris, a feudalizmust lerázni próbáló világgá, és itt jelentek meg azok a dolgok, amelyek a mostani jelenünket döntően meghatározzák. Annak, ami ott kezdődött el, a jelen a közvetlen folytatása.

Ha az ember a 18. századot tanulmányozza, saját létének az okai között kutat.

Ez olyan, mint megismerkedni a saját családtörténetünkkel. Nagyon közeli és nagyon intim, ráadásul sok tabusítás is takarja ezt a kort, és pont Angelo meg Ferenc története bőségesen tartalmaz ezekből a tabukból, éppen ezekre is bazíroztam ezt a történetet.

 

Azt hiszem, ennél is többről van szó, hiszen tudatosan dolgoztál, nem csak az van benne, ami tovább fejlődött, tovább torzult a jelenig, hanem sok párhuzam is van a történetben a jelenre nézvést…

 

Igen, ez az, ami a legfurcsább dolog, merthogy én jóval az egész „migránsválság” előtt, a „színes”, a „fekete”, a nem a mi kultúránkból származó emberek tömeges megjelenése, illetve az ezzel a problémával való 21. századi szembesülés előtt kezdtem foglalkozni. Miközben írtam, kezdett ez a dolog megtörténni, és valósággá válni. Ez egy nagyon furcsa találkozása a fikciónak és a valóságnak. Most „evidencia”, hogy ez a könyv van, ha nem tört volna ki a szíriai háború, ha nem következett volna be a migráns válság, akkor ez a könyv sokkal kevésbé beszélne a jelenről, a jelennek.

 

A történtek adtak egy különleges dimenziót hozzá.

 

Egy különleges és sajátságos dimenziót, de bizonyisten mondom, én nem a migráns válság apropóján írtam meg a regényt, hiszen amikor elkezdtem, nyoma se volt a krízisnek. Akár azt is lehetne gondolni, hogy lám, egy szemfüles író ügyesen meglovagolja ezt a problematikát, de ez azután keletkezett, miután én megírtam a könyvemet.

Péterfy Gergely és Kőrössi P. József a Kitömött barbár nagyváradi bemutatóján   Fotók: Tasnádi-Sáhy Péter

 

Ebben a regényedben is több elbeszélővel dolgozol, bár látszólag a legtöbb szöveget Kazinczyné szájába adod. Miért?

 

Itt kezdődik a dolognak a játéka. Mert

Kazinczyné elbeszéli azt, amit elbeszélt neki Ferenc, és Ferenc elbeszéli azt, amit elbeszélt neki Angelo.

A szöveg felszínén mindezek Kazinczyné monológjába olvadnak bele, de hát ez a „chinese box”-szerkezet, avagy egy matrjoska, régi irodalmi játék. Mátyás királyunk kedvenc regénye volt Héliodorosz Aitiopikája, mely Sorsüldözött szerelmesek címmel jelent meg magyar fordításban. Ez egy hellenisztikus regény, amely a francia rokokóra és a 18. századra nagy hatással volt. A reneszánsztól kezdve népszerű regény volt, aztán a 19. századra elfelejtődött. Ma már csak egy művelődéstörténeti kuriózum. Én ott szerettem bele ebbe a fajta szerkezetbe, hogy egy elbeszélő elbeszéli azt, amit egy elbeszélő elbeszél neki arról, amit valaki elbeszél. Egy ilyen kínai varázsdoboz-szerkezet. Sokat olvastam a Sorsüldözött szerelmeseket, és mindig szerettem volna egy ilyen könyvet írni.

 

Végeredményben „kényelmesebb” lett volna, de sterilebb a gondolatiság s az összetettség szempontjából, ha egyetlen, „mindent tudó elbeszélő” szerepelt volna a könyvben, aki mindent simán elmesél?

 

Szeretnék is egyszer olyan „mindenttudós” elbeszélést írni, de már soha nem fogjuk tudni a mindent tudó elbeszélőket úgy mozgatni, ahogy azt egy Tolsztoj vagy egy Dosztojevszkij megtehette. Ami korántsem azt jelenti, hogy az egy naiv, perspektívátlan elbeszélési mód lett volna a maga idejében. De ezt a fajta univerzális látást ma nem tudjuk már a magunkévá tenni. Persze, csalok egy kicsit ebben a könyvben, hiszen Török Sophie-ban sokszor el van bujtatva egy mindent tudó elbeszélő.

 

Uram bocsá’, csak nem loptad bele az ő szövegeibe a saját gondolataidat, véleményedet?

 

Olykor-olykor azért rajtakapható a szerző, emiatt elég erősen „hinni kell a könyvben” ahhoz, hogy elfogadjuk: ez vagy az, Török Sophie elméjében fogalmazódott meg.

 

Egy pillanatig hadd térjünk vissza az előzőekre. Több szituációban fennáll a kontraszt a tömeg és az individuum, az önmagát öntudatosan művelő, építő, cizelláló, magas szellemiségű individuum között.

 

Ez a regény szempontjából dramaturgiailag hálás, lesarkított szituáció, amely lehetővé teszi, hogy az erővonalak jobban kidomborodjanak, és hogy a cselekmény kapjon egy olyan lendületet, amitől a gyanútlan olvasó tovább-tovább lapoz, mert egyszerűen kíváncsi lesz, hogy mi történik. És mindenképpen

fontosnak tartottam, hogy olyan dramaturgiai szálat tegyek a könyvbe, ami egy naiv olvasatot is lehetővé tesz.

De az az alaptörténet, ami egyrészt történeti valóság is, tehát hogy Kazinczyhoz hogyan viszonyul a környezete, Angelóhoz hogyan viszonyul a környezete, mindez jó alkalmat kínált arra, hogy bemutassam azt a kelet-európai értelmiségi sorsmintázatot, ami sokunk számára ismerős. Hogy itt mindig nagyon-nagyon előre szaladó és nagyon nagy tervekkel reformokba vágyó értelmiség vall kudarcot, egy, a múlton változtatni nem akaró népességgel szemben. Az a fajta tragédiája a kelet-európai értelmiségnek, amely az orosz értelmiség, a lengyel, a cseh, vagy akár a román értelmiség számára igen jól ismert helyzet, és oly sok regény foglalkozik vele. Azt itt egy kicsit eposzi méretekben, egy kicsit széjjelebb tolva a konfliktusok fesztávját, regényesebben kihangsúlyozva ezt az ellentétet, a nagyon babonás és nagyon infantilizált parasztság világa áll szemben a kastélyok zongorázó, hegedülő, franciául, németül olvasó világával. Ez egy nagyon mély kelet-európai tapasztalat. Nabokov visszaemlékezéseit olvasom, és ott is ugyanezt pillantom meg, hogy van a kastélyok világa, és körben van a viskók világa.

 

Ami újból és újból megismétlődik, más-más körülmények között, más-más viszonylatban: a mindenkori hatalom és a parlagiság „szövetkezése”, az, hogy milyen gyakran „keresi” a hatalom a szövetkezést a parlagisággal.

 

Igen, ez egy aktuálpolitikai olvasatot is lehetővé tesz, és annak az értelmiségi konfliktusnak a 18. századi díszletek közötti elmesélése, amely sokkal inkább a jelenkor tapasztalata.

 

Különben, amikor megkaptad az Aegon-díjat, akkori laudátorod, a nemrég elhunyt Szegedi Maszák Mihály rá is kérdezett, s a kérdése – állítás: „Lehet, hogy Péterfy Gergely nemcsak a magyar jakobinusok korszakára gondolt, amikor megírta e kiváló korismeretre valló, nagy nyelvi leleménnyel megírt regényét?”

 

Én sem akartam megkerülni ezt a kérdést, tehát van a regényben egy olyan szándék, hogy a jelen problémáiról valljon elevenen, beleszóljon vagy éles kérdéseket vessen föl, amelyek a jelen kérdései. Ez a könyv úgy történelmi regény, hogy egy régi történetet mond el, a ma szemszögéből. És ezért választottam azt, hogy nem archaizáló nyelven beszél, hanem mai irodalmi köznyelvet használ, mert nem is akartam abban az illúzióban ringatni az olvasót, hogy ez egy régmúltba zárt esemény lenne, hanem folyamatosan azt akartam jelezni a kortárs mai nyelvvel, hogy ez a kétszáz éves történet igazából a jelenben játszódik.

(Folytatjuk)



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!