Zsehránszky díjazottjai

Zsehrászky István követte nyomon az idei Gyergyószentmiklósi Nemzetiségi Színházi Kollokvium előadásait, ám ezúttal nem ezek klasszikus értékelését végezte el, nem kritikákat ír, hanem a különböző kategóriákban kiosztotta a maga 2013-as díjait.

A gyergyószentmiklósi Nemzetiségi Színházi Kollokvium mostani kiadásán, amelyik a tizedik volt, jubileumi – nem adtak díjakat. Megtörték a hagyományt. A Kollokvium 1978-ban, a kommunista rendszer nehéz éveiben úgy indult, s mindenféle ideológiai és nem ideológiai szűrők ellenére is képes volt arra, hogy elismeréssel jutalmazza a valódi művészi teljesítményt, most viszont ez kimaradt a műsorból. A szervezők anyagi okokra hivatkoztak, mintha hajdan a Kollokvium díjaiból meggazdagodott volna valaki.
A művészeti díjaknál nem a pénzben kifejezhető érték számít, hanem az odafigyelés, a visszaigazolása annak, hogy kiemelkedő teljesítményről van szó. Miként a virágnak a napfényre, úgy a színésznek szüksége van az elismerésre – ezért találták fel a tapsot, ezért találták fel a díjakat is. Különben színész is, társulat is elsatnyul – ha megvonják tőle a munkájáért, a teljesítményéért járó elismerést. Ezt nem szabad többé megtenni a Kollokviumon!
Hogy valamelyest javítsunk a helyzeten, jóvátegyük, amit elhibáztak, megpróbálok a magam nevében, egyszemélyes zsűriként díjakat adni. Feljogosít erre, hogy a Kollokvium több előző kiadásán a zsűri tagja voltam, konyítok valamit a díjazáshoz.
Először a legjobb előadást kellene kiválasztani. Ez esetben viszonylag könnyű helyzetben vagyok, mert a sepsiszentgyörgyiek Bánk bánja lófővel vezet, a többi csak a nyomában járhat, ha egyáltalán van értelme az ilyesminek. A Bocsárdi László által rendezett Bánk bánminden kétséget kizáróan bebizonyítja azt, hogy Katona József műve megfelel a klasszikus művészi értékkel szembeni legfőbb kívánalomnak: aktuális volt, amikor megírták; aktuális azóta is, minden időben: tegnap, ma és holnap – egyaránt. A Bánk bán jó előadása, méltó megszólaltatása minden időben megmutatja azt, hogy egy nemzet hogyan pusztítja önmagát, hogyan teszi tönkre a jövőjét az állandó köldöknézéssel, a soha véget nem érő kisszerű belső konfliktusokkal; azzal, hogy állandóan kicsinyes, szűk látókörű vezetőket választ magának vagy vonz magához, egyáltalán mindig ilyeneket rendelhet neki a sors. Nem akarja már meglátni egyszer az önmagában lévő hibát, ami mindig a vesztesek táborába sodorja. Ne folytassuk! BocsárdiBánk bánjában benne vannak a következő Trianonok is. Bánk bán, akit nagy hősnek hittünk, ha egy kicsit jobban megnézzük, menthetetlenül példázza azt, hogy kisszerűek vagyunk. Tiborc igazáért nem, de sértett önérzetünkért gyilkolni tudunk, minden körülmények között. És lehet, ez a vesztünk. Többek között.
A kritikus szemmel végzett önvizsgálat jelentkezett a Kollokvium több előadásán is. Elsősorban a Bányákra gondolok – a Bányavirágra és a Bányavakságra –, a marosvásárhelyi Yorick Stúdió előadásaira, amelyeket a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának a színészeivel hozott létre. Ezek is, akárcsak a sepsiszentgyörgyi Bánk bán sok sikert arattak más fesztiválokon, színházi találkozókon – tehát könnyen túlélik, hogy most nem kaptak díjat. Fő értékük az, hogy szellemi és emberi nyomorúságunkra figyelmeztetnek. Arra, hogy a fejlődéstől elzárt, magukba fülledt vidékek lakosai miként őrzik a hagyományt, vagyis miként pusztítják önmagukat: isznak, olcsó szellemeskedéssel töltik az időt, álcázzák elesettségüket. Isznak és tönkreteszik jobbra érdemes társaik életét is; isznak s felkötik magukat. És még ez a jobbik eset! – állapíthatjuk meg, szomorúan. Mert akad egy-két ügyeskedő is halálra ítélt vidékeinken, de Isten mentsen meg tőlük! Mert ők azok, akik kivágatják az erdeinket és ők azok, akik spekulációikkal eladják – kihúzzák! – talpunk alól a földet. Gyilkolni sem restellnek, ha megszorítják őket. Õket láthattuk Székely Csaba darabjaiban. Hasonló figurákkal, sorsokkal találkozunk a gyergyói és a székelyudvarhelyi társulatok által bemutatott jelenkori orosz darabokban is, a Szovjetunió halálát követő, illetve azzal párhuzamos, nagy emberi szétesésben. Előbb a gyergyóiak Murlin Murló előadását láthattuk, Nyikolaj Koljada darabját, majd a Székelyudvarhelyi Tomcsa Sándor Színház Fekete tejét, Vaszlij Szigarjev darabját – mindkettőt Barabás Árpád színész rendezte. Ezekből meggyőződhettünk arról, hogy tőlünk keletebbre is sikerrel folyik a hagyományőrzés. Az önpusztító egyhelyben topogás, a kisszerű spekulánsoknak, a testi-lelki nyomor haszonélvezőinek léha tobzódása, erőszakoskodása. S az orosz íróknál megjelenik a kétségbeesett kiútkeresés közben – talán utolsó menedékként – az Isten, a mindenható atya, legalábbis az önzetlen jóság földünkről/földjükről kiveszett képe. Csakhogy ezt a menedéket is ki kellene érdemelni, ezért is kellene tenni valamit. De az önemésztők erre sem képesek. Mások talán még igen.

Eszköztelenül csodálatos Ha a legjobb előadás díját csak annak adhatjuk, aki már sokszor megkapta azt, a főszerepben nyújtott legjobb női alakítás díját nyugodtan odaítélhetjük, anélkül, hogy másokat ismételnénk vele. Elsősorban Fábián Enikő jöhet szóba, aki a Nagyváradi Szigligeti Színház előadásán, A fiúban rendkívüli alakítást nyújtott. Szóba jöhetne még Máthé Annamária, a Murlin Murló címszereplője, illetve Benkő Fóri Zenkő, a váróteremben szülő nő a Fekete tejből. Fábián Enikő az érett színésznő rendkívüli, nagy művészi tapasztalatával, rendkívüli érzékenységével, a partnereivel való kapcsolat minden árnyalatnyi finomságának az érzékeltetésével, szinte eszköztelen, mégis csodálatos színpadi jelenlétével tűnt ki, hitelesítette azt a helyzetet, amelyben az ötven év fölötti nő megpróbálja kijátszani talán utolsó kártyáját, amivel örömet már nem szerez, inkább szerencsétlenséget okoz. A Máthé Annamária által alakított kisvárosi nő ki van szolgáltatva a megrekedt vidéken élő férfiak kéjvágyának, közönségességének, durvaságának, cinizmusának – ami nemcsak a vagánykodó kétkezi munkás sajátossága, hanem az elesettségét kifinomultan álcázó értelmiségi férfié is; mindegyiküknél a nővel szembeni erőszak az utolsó szó. A többre érdemesség és a kiszolgáltatottság kiváló rajzát nyújtja a Figura Stúdió színésznője, aki úgy hiszi, az általa alakított nőt egy jóságos, nagy szakállú öregember – talán a Jóisten? – még kivezetheti ebből a pokolból, és vele kézen fogva távozik. Tehát még reménykedik. A Fekete tej botcsinálta fiatal anyája pedig egy közönséges, nagyszájú, fővárosi prostituáltból lett életadó, aki szintén megjárja előttünk a lélek útját. A szülés levezetéséhez ugyanis nincs orvos vagy egészségügyi személyzet az istentől–embertől elhagyott mostani orosz kisvárosban, hanem egy ötgyermekes anya lesz a bába. Az, aki saját gyermekei mellé még befogadott öt kallódó gyermeket, tehát hivatásos jólélekké vált. Így valósítja meg önmagát. És az új anya, aki ha nem talált volna segítőtársra, a váróteremben hozta volna világra gyermekét, kifejezetten vonzódik ehhez a nőhöz. A nagyszájú, közönséges teremtés szülés után szakítani akar eddigi életével, valami olyat szeretne művelni ő is, mint az a különös, időnként Istennel társalkodó kisvárosi nő. A csodálatos az, hogy Benkő Fóri Zenkőnek elhihetjük: ez a változás valóban megtörtént.

Úgy volt magyar, hogy rólunk szólt A férfi főszerepben nyújtott legjobb alakításért járó díj odaítélésekor sem kívánok a divatnak hódolni. Vagyis, hogyha a Bánk bán a legjobb előadás, akkor kötelező módon a Bánkot alakító színészé, Mátray Lászlóé legyen a nagydíj. Mátray László alakítása egy kiváló csavar, alkatrész, tökéletesen működő részegység – és ez a jó benne! Viszont, ha a Bocsárdi rendezte előadásra gondolok, mindig az egész áll előttem, ez az általam korábban látott Bánk bánoktól olyan nagyon elütő, mindenben eltérő előadás, és nem pedig egy szereplő. Ha viszont egyedülálló színészi teljesítmény után kutatok, Bogdán Zsolt Dsida-alakítása és ugyancsak Bogdán Zsolt Molière-alakítása szökik szemembe: mindkét esetben a maga különösségében, a maga egyedülálló megjelenésében hozott egy-egy rendkívüli személyiséget. Bogdán Zsoltot hallva és látva másképp hatott a költő szava: őszintén, tisztán, hátsó gondolatok nélkül, és közvetlenül hozzánk szólt. Ezért volt döbbenetes, lélegzetelállítóan igaz Bogdán Zsolttól a Psalmus hungaricus; mert nem nyálazta be ezt a szent szöveget, nem hamisította meg azt semmilyen szűkkeblű, nagyhangú és semmitmondó nacionalizmus. Úgy volt magyar, hogy rólunk szólt. A Molière-alakítás pedig ugyancsak nem mindennapi őszintesége révén volt egyedülálló. Bogdán Zsolt vállalta a halálba sodort írót akkor is, amikor a királynak udvarolt, akkor is, amikor rendkívül gyarló ember volt: viszonyt kezdett a saját lányával, és elvette feleségül a saját lányát, bár sejthette volna, hogy kitől származik. Végül pedig, amikor szorulni kezdett a hurok, óriási patáliákat rendezett, így kompenzált, így próbálta elodázni a rendületlenül közeledő véget. Bogdán Zsolt alakításai mellett – de nem helyett! – díjra nevezhetőek Bányai Kelemen Barna alakításai is a Bányákban, különösképpen a székely falu polgármestere által hívott román rendőr a Bányavakságban. Csodálatosan hozta ennek a szereplőnek a maga konstruálta ravasz kettősségét. Ahhoz, hogy szóra bírja székelyföldi klienseit, megtanul magyarul; sőt elénekli velük akár a Kossuth-nótát is, aztán meg letartóztatja őket. És teszi mindezt a legtermészetesebb módon, sine ira et studio...

Nem mellékes szerepek A női mellékszerepben nyújtott legjobb alakításért járó díjat sem nehéz odaítélni, elsősorban a Bányákban játszó Nagy Dorottya lehet a várományosa. Ahogy ő nemes egyszerűséggel, a testtartásával, néhány találó gesztussal, szemvillanással elmond mindent a partneréről, a helyzetről, a maga helyéről ebben a világban, már-már a tökéletest súrolja. Szép alakításként jegyezhetjük még ide a Jakab Orsolyáét is, a székelyudvarhelyi előadáson látott különleges asszonyt, aki nem restell bajbajutott asszonytársa segítségére sietni; és ha akarjuk, ha nem, el kell hinnünk, hogy a szekularizált, érdekorientált, elközönségesedett és atomizálódott mai világunkban is lehetnek – vannak is! – szentek, mert miként az előadáson láttuk, és a mindennapi életben is láthatjuk, szükség van rájuk. Ha akarjuk, ha nem, ha hisszük, ha nem.
A férfi mellékszerepben nyújtott legjobb alakítás díján ketten osztozhatnak: Veress Albert, aki XIV. Lajost, a Napkirályt játssza a csíkszeredaiak előadásán, szemrebbenés nélkül fogadva a drámaíró udvarlását, sőt biztatja is őt, nyugalomra inti a fontoskodó érseket, megbünteti nagyszájúskodásáért a vallási fanatikust, hogy aztán maga küldje Molière-hez a kivégzőlegényt. De bennem mélyebb nyomot hagyott Hajdu Géza, egy másik mellékszerep alakítója. Õ az Apát játssza A fiúban, a váradiak előadásában, döbbenetes erővel hozza egy egész életében megalkuvó, senki és semmi mellett ki nem álló, örökké a maga kis pozícióját, kis húsosfazakát féltő, őrző és csak annak megtartása érdekében cselekvő senki ember végső – és mégiscsak méltatlan – tragédiáját. Különösen ez utóbbinak a felejthetetlen érzékeltetése érintett meg; annak az érzékeltetése, hogy a tehetetlenné váló ember sem elvetni való, bárki legyen is az. Csak egy díjjal lehet megköszönni ezt, ezért ítélném Hajdu Gézának.
A legjobb rendezésért járó díjat egy különleges színpadi alkotásért adnám. Gavriil Pinte olyan színpadi világot teremtett a Nagyszebeni Nemzeti Színház Német Tagozatának előadásán, amelyben egy tősgyökeres román mese – a Tinereþe fãrã bãtrâneþe ºi viaþã fãrã de moarte (Örök fiatalság és örök élet) eredeti német vagy európai meseként jelenik meg: olyan, mint egy tökéletesen működő gépezet. És tökéletesen is működik! Szép hazánkban hogy nem tanulják el ezt mások is Pintétől?! Ha eltanulnák, lehet másképp élnénk...

Ezek lennének a díjazottaim. Kénytelen voltam megemlíteni őket, mert díjak és díjazottak nélkül olyan a Kollokvium, mint a levágott fejű óriás.

Fotók: Jakab Lóránt