Televíziós sztereotípiák

„Egy átlagos amerikai kamasz a tizenötödik születésnapjáig mintegy tizenháromezer gyilkosság szemtanúja a képernyőn. A bűnözés a tévében tízszer olyan gyakori, mint a valóságban. A televízióban szereplő figurák több mint fele áldozata valamilyen erőszakos bűncselekménynek.” Havas Henrik jegyzete.

Minden nap beszélek a Spanyolországban élő lányommal. Óriási találmány az „okostelefon”. Ha megkérdezem, hogy vannak a gyerekek, a lányom fordít egyet a készülékén, és már látom is Zsófit és Petit. Ottani idő szerint este nyolc és fél kilenc között szoktam hívni őket. Addigra végeznek a vacsorával, van idő a beszélgetésre. A kilenc éves Zsófi általában tévézik, a négy és fél éves Peti pedig azt a táblagépet nézi, amit tavaly tőlem kapott karácsonyra. Elhiszem, hogy a tévéző, táblagépező gyerekkel nincs sok gond. Papa, mama kifújhatja magát. A gond a mértéktelen televíziózással van. Tizenvalahány évvel ezelőtt a tanszékünk vendége volt Szegeden George Gerbner, a világhírű médiakutató. Nekünk a „Gyuri bácsi”. Õ és a munkatársai végezték a legátfogóbb televíziós elemzést. A hatvanas évek végétől videóra vettek és gondosan megvizsgáltak több ezer – főidőben sugárzott – tévéműsort, és a bennük felbukkanó figurákat. Máig emlékszem Gerbner néhány döbbenetes megállapítására. Egy átlagos amerikai kamasz a tizenötödik születésnapjáig mintegy tizenháromezer gyilkosság szemtanúja a képernyőn. A bűnözés a tévében tízszer olyan gyakori, mint a valóságban. A televízióban szereplő figurák több mint fele áldozata valamilyen erőszakos bűncselekménynek. Miközben a valóságban a lakosságnak kevesebb mint egy százaléka válik áldozattá. A felmérések szerint azok, akik naponta legalább négy órát néznek televíziót, azok a többieknél (akik kevesebbet néznek tévét) gyakrabban hangoztatnak rasszista nézeteket, s messze felülbecsülik az ügyvédek, sportolók és orvosok számát. Alacsonyabbnak gondolják a nők képességeit a férfiakénál. A valósnál nagyobb szerepet tulajdonítanak az erőszaknak. Az a meggyőződésük, hogy az idős emberek nagy többsége súlyosan beteg. Összegezve a fentieket, a megrögzött tévénézők agyában egy olyan világ képe él, amely fényévnyire van a valóságostól.
Ha már az unokákról jutott ez az egész az eszembe, pár éve olvastam egy döbbenetes hírt. New Yorkban három latin gyerek, – ha jól emlékszem, a szülők Puerto Ricóból vándoroltak be, – úgy határozott, hogy belógnak az állatkertbe. A három srác imádott tévézni, rendszeresen nézték azt a rajzfilmsorozatot, amelynek főszereplője egy jegesmedve bocs volt. Eldöntötték, hogy ők márpedig játszanak a jegesmedvékkel. Belógtak az állatkertbe, és valahogy eljutottak a jegesmedvékhez. A képernyőn oly’ barátságos, kedves állatok széttépték a gyerekeket.
Magyarországon katasztrofális állapotban van általában a média, de azon belül leginkább a televíziózás. Roppant összetett, bonyolult világban élünk. Saját tapasztalatainkra nem építhetünk, így aztán a televízióból, az újságokból, és mostanában már inkább az internetről tájékozódunk. A közszolgálati televízió híradói nyilvánvalóan manipuláltak, szélsőségesen kormánypártiak. És ezen meg sem kell lepődni. A kormányra kerülő pártok azt szeretnék, hogy a híradó egy olyan világot mutasson be, amelyet ők megálmodtak, illetve megígértek. Márpedig, ha az ígéretek nem váltak valóra, nincs mese, a híradó – parancsra – egy hamis, nem valóságos, úgynevezett pszeudo világot mutat be. Ehhez természetesen emberek is kellenek. Sokáig nem értettem, hogyan képes egy egyébként képzett szakember szolgának szegülni. Régi rádiós kollégám, aki az utóbbi években vezető kádere volt a Fidesznek, mosolyogva mondta: „Kurvára nehéz, és kifejezetten idegesítő ezt az alja munkát végezni, de ha a hat számjegyű fizetésemre gondolok, egyből megnyugszom.” Arra gondoltam, hogy idegileg még csak-csak lehet bírni, de az embernek gyomra is van.