Tégelyekbe zárt történelem

GYÉRESI ÁRPÁD professzor által szerkesztett emlékkötetet mutattak be Marosvásárhelyen az elmúlt héten: a helyi gyógyszerészképzés hat és fél évtizedének szemtanúi nem csak egy iparág történetéről vallanak, valódi társadalomtörténetet kínálnak. A könyvbemutató előtt a kötet szerkesztőjével Parászka Boróka beszélgetett.

„Sokszor mondtam, legyenek figyelmesek, három halott gyermek van a kórbonctanon” – a tragédia bejelentése, ha pontosan rekonstruáljuk az eseményeket, 1956-ban történt. Hankó tanár úr szembesítette harmadéves tanítványait a visszafordíthatatlannal a marosvásárhelyi gyógyszerészeti intézetben, hogy megértsék a szakma felelősségét, miután a szászrégeni kórház alkalmazottai összekeverték a desztillált vizet az oxigénes vízzel (rosszul voltak felcímkézve az üvegek). A pontatlanság és a szakmai felkészületlenség szedte az áldozatait. Hankó tanár úrnak több elrettentő mondata is volt, amelyet feljegyzett az utókor, például „halott páciens annyi, mint bebörtönzött gyógyszerész”. Nehéz rekonstruálni, hogy hogyan születhettek ezek a mondatok, és egyáltalán miért is volt ezekre szükség. Tény, hogy a hazai gyógyszerészképzés valahonnan innen, ezektől a félelmektől, az ilyen esetektől indult a második világháború után, 1948-ban. Hova és hogyan fejlődött? Mi mindent jelent ma az erdélyi tudományos életben központi szerepet betöltő intézmény?

Egymásról egymásnak Vaskos kiadvány köszönti a 65 éves évfordulót és segíti a visszatekintést, megértést: Gyéresi Árpád professzor tanártársai, tanítványai visszaemlékezéseiből állított össze emlékkötetet Azok a szép diákévek. Gyógyszerészek emlékeznek címmel. Mindenféle található a könyv lapjain: személyes vallomások, kicsengetési kártyák, ünnepi beszédek, tanszéki bulik, dokumentumok (alapító okiratok, leckekönyv-kivonatok) és kirándulások megannyi reprodukció. Megismerkedhetünk az intézetalapító tanárok (Hankó Zoltán, Eperjessy Anna, Kiss Árpád, Jablonkay István, Horváth Attila, Obál Ferenc, Kopp Elemér, Mártonfi László), valamint az egyetemi dékánok (Balogh László, Kovács Endre, Kiss Árpád, Rácz Gábor, Ádám Lajos, Csedő Károly, Tőkés Béla) szakmai-pedagógusi-emberi portréjával.
Szakszerűségek és szakszerűtlenségek, nagyszerűségek és kisszerűségek egyaránt felbukkannak. (A fent idézett tragédiát, valamint az erre épített pedagógiát Zavada Emil, az 1953-as évfolyam tagja örökíti meg.) Fél éves gyűjtés, levelezés, rendszerezés eredménye a kötet – mondja Gyéresi professzor – aki felkutatta, emlékezésre bírta az Erdély-szerte élő, valamint külföldre elszármazott gyógyszerészeket. Sokan csatlakoztak és publikálták emlékeiket: ez az egyetem úgy működik évtizedek óta, hogy ma is van mondanivalója tanárainak-diákjainak, egymásról egymásnak, és mindenkinek, akikkel munkájuk révén nap mint nap kapcsolatba állnak. A szakmai összefogás példaértékű: a kiadás költségeit a Bioeel gyógyszerészeti cég támogatta, a kiadást a FarmaMedia Kiadó vállalta magára.

Volt értelme a továbbnak Több ez, mint egy egyetemi közösség almanachja. Helytörténet, kortörténet, társadalomtörténet bontakozik ki azok számára, akik kellő figyelemmel haladnak lapról-lapra. „Csaba Királyfi Gyorsfegyvernemi Hadapród Iskola” – ez szerepelt az 1941-1942-es tanévben a mai egyetem homlokzatán az egyik visszaemlékezés szerint (fotó). Hét évvel később már nem a gyorsfegyvernemeket lehetett ugyanitt elsajátítani itt – éles történelmi kanyar – 1948-ban indult a gyógyszerészképzés. Mi minden történt a közbeeső hét év alatt? Mi lett azokkal, akik hadapródságra és gyorsfegyvernemekre vágytak (vagy nem vágytak), és aztán mégis a gyógyszeres tégelyek között találtak helyet maguknak? A fontos válaszok közül néhány itt van ebben a kötetben. Azokban a történetekben, amelyekből kiderül: a háború után „diákregruták” járták a Székelyföldet, és biztatták a fiatalokat, a családokat, hogy van értelme tovább tanulni, van értelme a háború után a továbbnak. Házikenyérrel, szalmazsákokkal, oldal szalonnával indultak immár nem Csaba királyfi útján a fiatalok, hogy eljussanak Marosvásárhelyre, ahol negyven-ötven fős csoportokban húzták meg magukat a nyitott közintézményekben, vettek részt heteken át tartó egyetemi felkészítőkön. Ez az az idő, amikor még-már nincsenek tankönyvek, középiskolából hozott tudás sincs. Mert vagy a frontról, fogságból, vagy az otthoni munka mellől érkeznek a tanulni vágyók. Mindent előröl kellett kezdeni, a kémia és fizika alapismereteket is itt, néhány hét alatt kell pótolni a pótolhatót. A semmiből (a veszteségekből) való építkezés ideje ez, a sikeres felvételizők jogot kaptak arra, hogy a koronkai téglagyárban gyártsák vizsgák után a téglát (ebből épült a kollégium), a tömegszállás bútorzata a lovardából érkezett. A professzoroknak sem jutott csak úgy alanyi jogon, tudományos fokozati alapon hely. Kopf professzor például – derül ki ebből a kötetből – huzamos ideig a zuhanyzóban hált, onnan járt be órát tartani.

Nodus professzor A hadapródiskola kora után voltak idők, amikor az lehetett gyógyszerész, aki fel tudott készülni marxizmus-leninizmusból, vagy az, aki kellően kiismerte magát a szocreál irodalom témái-szerzői között. Ehhez a korszakhoz, vagy korszakokhoz (a hadapród iskola utódintézményében oktatott marxizmus-leninizmus órákhoz, a kötelező pártgyűléseken való felszólalásokhoz) tartozott, hogy a legkedvesebb időtöltése a gyógyszerész-hallgatóknak a közös virágos-mezőjárás, növénygyűjtés és meghatározás volt. A szakmai kirándulásokat szervező Jablonkay professzor így vált a diákélet egyik fontos szervezőjévé. Nodusnak hívták egymás közt a hallgatók, mert ő volt az, aki gyakorta felhívta a figyelmüket a növények szárán megjelenő csomókra, hibákra. Az egykori mezőjárások beértek Marosvásárhelyen, a gyógynövénykutatás vált az egyik sikeres tudományterületté – derül ki a visszaemlékezésekből, pályaképekből és Gyéresi professzor beszámolójából.

Pályák és kényszerek „Az utóbbi években az is felmerült, hogy a gyógyszerészet, mint szakma eltűnik, vagy teljesen átalakul, pedig nagy érték, ha valaki el tud készíteni egy rázókeveréket” – figyelmeztet a kötet szerkesztője. Sokféle szakmai ambíció érlelődhetett Marosvásárhelyen, volt akinek gyerekkori álma a fehér köpeny és a kevercs-készítés, volt aki eleve kutatónak készült, a legtöbben azonban máig ható kényszerpályán találták magukat. A kötetbe szedett beszámolók visszatérő témái a korai osztályharcos évek után (amikor megszabták, ki juthat be felvételi nélkül, kinek kell jobb érdemjegyet adni az érdemeltnél) a kihelyezés-történetek. „Jó is volt ez, meg nem is” – írja az egyik emlékező, a mindenki számára adott munkahelyekről, és a kevesek számára megfelelő munkakörülményekről. Ment a harc évtizedeken át a végzősök között az érdemjegyek (valamint kapcsolatok) szerinti állásválasztás során. Volt, aki csak arra vágyott, hogy Erdélybe kerüljön, volt, aki inkább lemondott a hivatásáról évekre, csakhogy a családja mellett maradhasson, és volt, aki nyakába vette az országot, vállalta a távoliságot, idegenséget. Beilleszkedett, aztán hazatért, vagy végleg ott maradt, ahova helyezték, kényszerből választott új otthonában.
Míg a hetvenes-nyolcvanas évek ezeknek a „kihelyezéseknek” a jegyében zajlottak, addig a rendszerváltás után a magángyógyszerészetek ideje jön el. A privatizációs-kultúrát is pontosan lehet követni ebből a kötetből, látható, ki milyen felkészültséggel, vagy éppen felkészületlenséggel, kényszerből vagy reményből vág bele a gyógyszertár-nyitásba, válik vállalkozóvá. Megismerkedhetünk többszörös csőd-tapasztalattal Marosvásárhelyen, vagy azzal, hogyan épül ki Nagykárolyban és a Szatmár megyei kisváros környékén egy egész gyógyszerészeti hálózat. Hat és fél évtized alatt az is bebizonyosodik, hogy a gyógyszerészet dinasztikus hivatás, szülőről gyermekre száll ez a szakma. Ki tudja, miért? Talán a gyógyszerforgalmazás infrastruktúrája miatt? Vagy a gyógyszertár alapítás-fenntartás költségei miatt? Vagy azért, mert túl a vagyoni kérdéseken, ennek a hivatásnak is megvan a maga átörökíthető varázsa?