Közel-kelet: békétlenek és béketeremtők

Az őszi ENSZ Közgyűlésen palesztin vélemények szerint túlságosan békülékeny hangot ütött meg Mahmúd Abbász elnök a zsidó állam irányában, azt hangoztatva, hogy kilenc hónapon belül betonbiztos béke-megállapodást kötnének az izraeli féllel. A csöppet sem egyszerű helyzet megértésére Ady András elemzése tesz kísérletet.

A palesztin elnök tényleg kézzelfogható közelségbe hozta az államiság kérdésének megoldást, amelyet intifádák, telepes-betelepítések sora, háborúk egymásutánja fertőzött felül, s amelyre Izrael megalapítása óta a világ megosztva reagál, hol jól, hol rosszul, de sikertelenül. A beszéd nem érte el a hatását, hisz Abbász, ha visszafogottan, továbbra is nakbának (katasztrófának) nevezte Izrael állam létezését a palesztinai földrajzi térségben, s továbbra is a béke és egymás elismerése fő akadályaként nevezte izraeli telepespolitikát. Ennek palesztin szempontból ellenállásra bujtó hatása van. Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök pedig csak Iránra koncentrált beszédében, a palesztin „közeledést” szinte észre sem vette, illetve szokásosan reagált: „majd, ha minden biztonsági követelményünknek és Izrael elismerésének eleget tesznek, készek leszünk mi is a kompromisszumra”. Így az abbászi beszédnek, s a kitűzött határidőnek startból nulla közeli értéke volt. Gyanúm szerint csak a szintén problematikus iráni-amerikai kérdéskörhöz, ennek mostani, ENSZ-béli enyhülő hangvételéhez igazodott. Továbbá ahhoz, hogy az Obama adminisztráció újabb erőteljes, a két fél békítésére irányuló diplomáciai egyeztetés-sorozat kellős közepén van, amit illik legalább retorikailag díjaznia a tárgyalóképes palesztin képviseletnek.

Ki volt az első? John Kerry, a legújabb tárgyaláshullám beindításának atyja, aki a régiós ellenségek és Amerika között ingázik, Abbászt tartja palesztin részről a béke valós letéteményesének. De ki mást is lehetne ideszámítani, tán a hamászos Khaled Meshaalt, vagy Musza Abu Marzukot? Ismét az történt, ami minden konfliktus során: az észérveknek beállított lózungok alól előbukkant az érzelmi motiváció, s ez már mindenről szól, csak nem az izraeli állam palesztin, illetve tágabb körben arab elismertségéről és biztonságáról. Sem egy de facto létező Palesztina térképészek, politikusok és a lakosság által is felismerhető határainak, ha nem is megrajzolásáról, de legalább a skiccek előkészítéséről. Ez itt a buktató, minden konfliktus alapja a saját föld, a saját víz, a saját ország és nemzet megléte, annak megvédése. Ami egy másik csoport föld-, víz-, országlás és nemzetlét-jogába gázol. Visszaszolgáltatási jogokról is szól, hisz ami elvétetett, az a konfliktus oldása során visszaadandó, vagy kompenzálandó. Ennek végrehajtási módja azonban úgy mutat, hogy a felek közül mindkettő mosolyogva nyugtázza: szinte lehetetlen, újabb konfliktus melegágya. Ismerős az elvett palesztin területek visszaadási, illetve pótlási igénye, a palesztin lakosság hiábavaló igyekezete, hogy egykori lakóterületeire visszajusson. Mindehhez adódik az örök nézetkülönbség afölött, kié is volt eredendően a föld, ki volt ott előbb, hosszabb ideig, és hogy békével vagy harccal jutott oda. Ehhez hozzárendelődik egy történelemszemlélet, amely a prók és kontrák zűrzavarában elveszti minden tudományos aduját, s egyszerű legitimitás-illegitimitás vitává satnyul. Újabb érzelmi motivációvá alakul a logikai érvrendszer, amely ellehetetleníti a felek kibékülését. Elegendőek ezek a palesztin-zsidó alapkonfliktushoz akkor is, ha ehhez nem adódik hozzá a környező arab államoknak a valódi megoldással nyíltabb vagy burkoltabb szembehelyezkedése? Bőven.

Együtt, külön, sehogy Remélem, érzékelhető a borúlátásom a probléma záros történelmi időn belül való teljes megoldása iránt, hiszen itt érzelmi, vallási viszonyulások olyan masszív jelenlétéről van szó, hogy az észérveknek alig van esélyük. Mert miről is van szó a színfalak mögött? Egy egységes zsidó államról, amely a Jordánon túlról a tengerig érne, magába foglalva Gázát, esetleg Libanon részeit, amely teljes körű zsidó többségen és teljes palesztin minoritáson alapul? Nem, pontosabban már nem. Régi terv ez, s bár a szívekben még létező, nincs meg hozzá az izraeli többség és Libanon sem szétszedhető már. Lehet egy egységes Palesztin állam is a cél, legalábbis ennek a vágya merül fel időről-időre mind az arab környezetben, mind a palesztin vezetőkben, legyen az a Fatah, vagy a Hamász. Ennek a buktatója, hogy létéhez meg kellene állítani azt a folyamatot, amely mindig is az izraeliek életvonala volt, hogy a zsidóknak a világ bármely sarkából lehet, sőt kell imigrálniuk Izraelbe, így lesz létjogosultsága az államnak. Ez az arab-palesztin elképzelés egy izraeli szekuláris demokráciát képzeleg, a baj csak ott van, hogy érte meg kellene szabadulni a cionizmustól, pontosabban a cionistáktól. Hogyan? Drasztikusan, ha kell, ez azonban pont a szekuláris demokráciát köpi arcul. A Hamász a zsidókat másodosztályú lakosoknak tartaná. Ha ez nem járható, bár sokat emlegetett út, akkor valószínű, hogy a kétnációjú állam a megoldás. Mindenesetre haladóbb elképzelés, mint az előzőek, ám az amerikai és európai nyomás nem elegendő az arab államok meggyőzésére, hogy egy palesztin, illetve izraeli kantonokból, régiókból, akár megyékből álló közös állam elvileg működőképes lenne. Marad tehát a két külön állam létesítése, a terv, amely ma is a politikai teríték főétkét képezi, s ma is mindkét fél torkán akad. A terv, amelynek 1922-es churchilli alapja van, miszerint a zsidóknak helyet kell adni Palesztinában, ám nem annak egész területén. A terv, amely megbukott az 1947-es 181-es ENSZ közgyűlési határozat formájában is, amely mégiscsak létrehozta Izraelt. Az már történelmi kuriózum, hogy ennek a struktúrának volt egy olyan vadhajtása is, miszerint a Ciszjordán és a Gáza-adminisztráció nagyfokú autonómiát élvezett volna, de a palesztinoknak nem lett volna külképviseleti joguk és önálló államiságra sem törekedhettek. Lehettek volna Jordánia vagy Egyiptom állampolgárai.

Ideiglenes államforma A végleges megoldást halogatja az, hogy a békére törekvő tervek nem föltétlenül az államalapítást jelentők. Ha nem egy évek óta fortyogó közel-keletről beszélnénk, ha nem egy Irán, Gáza, Szíria, hezbollahos Libanon és Egyiptom körüli feszültségek által meghatározott képződményről, amely mostanra egy nehezen kiismerhető forgásirányú és sebességű, nem is teljesen egységes tengellyé alakult, egy, a gépezetet szétveréssel fenyegető, stabilitáshoz gyenge, de széteséshez erős Egyiptommal és Szíriával a háttérben, adnék esélyt a békére, akár a kétállamiságra. Ebben az általános széthúzásban és új helykeresésben esélyt csak egy ideiglenes palesztin államformában látok, amely nyugvópontra helyezné a harcos egymásra acsarkodást. Halkan mondom: esélyt adna valamely stabilabb államképződmény, a palesztinok szempontjából egy nagybetűs Palesztina, a zsidók szempontjából egy elismert és békén hagyott Izrael érdekében folyatott státus-megegyezés előkészítésére. Addig azonban mi lesz? Marad az 1976 előtti területekre való visszavonulásos elképzelés, az 1993-as Oslói Egyezmény, a 2003-as Genfi Egyezmény, illetve az Annapoliszi Konferencia kvartettjének „útiterve”, amelyek most sem működnek, mert egyik oldalnak sem érdeke, hogy működjenek. Az amerikaiakat persze leszámítom, őket kismillió motiváció hajtja, s éppen ez a kismillió variáns zavarja az eredmény elérésében.

Pártok és szempontok A folyamat akadályát bármikor képezhetik a tel-avivi belső politikai különbözőségek, a palesztin kérdést sosem betonbiztosra vehetően képviselő, vagy elvető koalíciók. Csak a nagyobbakat említem a 34 párt közül. A Netanjahu féle Likud eredetileg jobboldali és nacionalista párt, nagy ellenzője az Oszlói Egyezménynek és a PFSZ-szel való tárgyalásnak, ám amerikai nyomásra enyhített álláspontján és tárgyalásra hajlandó a két állam ügyében. Az Israel Beitenu jobboldali, szekularista, cionista képződményként definiálja magát, sokáig az izraeli-arab béke kerékkötője volt, míg Avigdor Lieberman előállt azon tervével, hogy egyes, főleg arab populáció által lakott területeket majd át lehetne adni a kialakuló Palesztinának. A Kadima eredetileg egyensúlyteremtő képződmény volt a jobb és baloldal között, végül sajátjaik támadják a 2006-os libanoni és a 2008-2009-es gázai háborúban tanúsított gyengeségéért, de Olmert szerint ők tettek a legtöbbet a békéért. Majd korrupciós vádak miatt Olmert lemondott, s a legyengített párt átszállt Tzipi Livnire, majd Saul Mofazra. Az ultraortodox Shas ingapárt a Likud és a Munkáspárt között. Az izraeli Munkáspárt a Likud megjelenéséig egyeduralkodó volt, s bár cionista beállítottságú, elvileg támogatja az elfoglalt területek némelyikéről a telepesek visszavonulását. Tzipi Livni új pártja a Hatnua továbbviszi a politikusnő cionista, liberális, szekuláris és demokrata vonalát, s a palesztinokkal való tárgyalással megbízott volt külügyes tapasztalatát is a két államiság kérdésében. A Habajit Hajehudi kisebb vallási képződmények gyűjtőpártja, egyben elkötelezettje a zsidó telepes politikának, s visszautasítja még a gondolatát is annak, hogy a casus bellit képező új telepek létesítését, a palesztin területen való építkezéseket leállítsák. Elképzelésük szerint Ciszjordánia kétharmadát annektálni kell, és az ott lakó palesztinoknak felajánlani, hogy legyenek izraeli állampolgárok, vagy menjenek élni a fennmaradó területekre. Az új, szekuláris-centrista Yesh Atid elutasítja Jeruzsálem felosztását, amelyet a zsidók is, a palesztinok is a maguk fővárosának tartnak, ám elképzelhetőnek tartja a ciszjordán területekről való visszavonulást úgy, hogy ott csak a legnagyobb zsidó települések maradjanak.

Összegzés: kinek érdeke a béke? Ha nem a Hamászra nézünk, látszólag mindenkinek. S kinek érdeke a de facto palesztin állam? Ha jobban belegondolnak, még az sem biztos, hogy a palesztinoknak. Ki dolgozik a kétállamiságon igazából? Amerika. Félgőzzel Európa, de nem a Közel-Kelet. Eredmény? Ha béke van a béketárgyalások miatt, az már majdnem minden. A két stabil, jószomszédi állam maga lenne a csoda birodalma.