A hosszú háború történetei

Borbély SzilárdNincstelenek – Már elment a Mesijás? című, a Kalligramm Kiadónál az idén megjelent, hamar a sikerlisták élére került könyvéről Parászka Boróka kérdezte az olvasót egy elzárt szatmári kisfaluba vezető szerzőt.

Kinek, kiknek a története ez a könyv? Kik ezek a nincstelenek?

Ez egy nem túl jó történet, amely az életünk fontos részéről szól. Hosszú ideig nem akartam mindarról, ami ebben a könyvben van, sem beszélni, sem írni. Néhány évtizeddel az események után jutottam arra a következtetésre, hogy a történtek rendben voltak, mert a dolgok úgy mentek akkoriban. És amikor erre a felismerésre jutottam, akkor írtam le.

Miért voltak dilemmáid azzal kapcsolatban, hogy kell-e írni ezekről az évtizedekről, a hatvanas évek vidéki Magyarországáról?

Bonyolult ez. Ez a könyv arról a faluról szól, ahol az első kilenc évemet töltöttem, és amiről akkoriban sok jó emléket őriztem. Amikor azonban eljöttünk onnan, sok fájdalommal jöttünk el, és ezekről nem akartam beszélni. Nagyobb részét az ilyesminek az ember lefedi, törli, mert traumát jelentenek. Amikor egyetemre kerültem, egy másik világba, akkor értelmetlen lett volna beszélni ezekről, mert szégyenteljes dolognak számított. A mélyről jövő ember származása nem olyan dolog, amit kitesz a kirakatba. Később azért nem lehetett erről írni, mert évtizedekig nem volt erre fül, nem volt ember, aki ilyesmit akart volna hallani. Kelet-Magyarország legkeletibb csücskében éltünk gyerekkoromban, a román és az akkor szovjet, ma ukrán határ övezetében. A határszakasz húsz kilométeres körzetében. Ez egy igazi zug, „végvidék”. A Trianon után húzott határ következtében minden berekesztődött ide, az utak nem vezettek sehova. Más magyarországi vidékekhez képest nagyon archaikusnak számított ez a tájegység. Most már nem, mert kiegyenlítődtek a viszonyok: a faluközösségek szétestek. Akkor azonban még a közeli kisvároshoz képest is időben távoli világban éltünk. Helyzetünket nehezítette, hogy nem voltunk ennek a világnak a része, gyűlöltek bennünket a helyiek.

Hogy kerültetek ebbe a faluba?

A család ágas-bogas volt. Az apám és a nagyapám oda született, a dédapám viszont még nem, betelepítettek, eredetileg román származásúak voltak. Anyai ágon ruténok voltunk. Volt egy olyan falusi pletyka is, hogy apám nem is nagyapám fia, hanem a helyi zsidónak a fattya. Minden összebonyolódott, a különböző életmódok keveredtek. Az apai család paraszti volt, az anyai ág kispolgári, katona-kereskedő életmódot hozott, de volt juhász is a felmenőim között. Õk egy szabadabb életmódot képviseltek. Ott volt még az ötvenes-hatvanas évek világa, amelyekben ezek a pályák nem voltak folytathatóak, új, szocialista életformák után kellett kutatni, kialakítani.

Ez egy vállaltan személyes mű, mennyi a fikció benne? Miért volt tétje annak, hogy valóban a saját történetedet dolgozd fel?

Nagy százalékban megtörtént mindaz, amiről ez a könyv szól. Nem úgy, ahogy az le van írva. Ahogy elmondunk valamit, az mássá válik. Kilencven százalék lehet benne a valóság, de akkor is száz százalék lesz a konstrukció. Ennek az a tétje, hogy itt elvarratlan szálak vannak. Igazából egy másik könyvet írtam, a Kafka fia című regényt, amely Kafka és az apja közötti viszonyt szálazta. Ezt viszont nem tudtam befejezni, és rájöttem, azért nem, mert én sem vagyok tisztában a saját apámhoz, anyámhoz fűződő viszonyommal.

Furcsa, amit mondasz, mert olvasva a Nincsteleneket, inkább anya-fiú regényként bomlik ki. Ez különös, mert a magyar irodalomban az apa-regényeknek van hagyományuk.

Nem az a kérdés, hogy mi van az Anyával, vagy az Apával, hanem az, hogy milyen ez a világ, ami a mi életünk volt. Mi történt velünk? – ez foglalkoztatott. Az Apa is jelen van, csak a tényekhez ragaszkodva, oly módon volt velünk, ahogy tudott. Mint egy falusi parasztember, kit magába szippantott a szocialista nagyüzem, aki ezért sosem volt otthon, hanem valahol messze dolgozott. Miután kirúgták, mert mindenünnen kirúgták, még messzebb került. Két évig így éltünk külön. Azt is mondhatnám, hogy a hiánya volt jelen. Igen, ezért az anyáról szól inkább.

Aki állandóan jelen van, a maga túlterhelt, agyonhajszolt, hiszterizált módján, az az anya. Kőrösi Zoltán Magyarka című regénye ugyanebben a korszakban játszódik, annak is magára maradt nő a főszereplője. Korjellemző lenne, hogy így megváltoztak az emberi viszonyok?

Igen, ez a hatvanas-hetvenes évek Magyarországa. Az én nemzedékemnek – Kőrösi is ugyanaz a generáció, – a szülei a háború alatt nőttek fel, traumatizált gyerekkoruk volt. Ez a háború igazából nem ért véget, a frontok tovább vonultak ugyan, de a háborús viszonyok megmaradtak. A szüleim generációja ugyanazokat az anyai mintákat viszi tovább, amit nagyanyáinktól kaptak. Az én nagyanyám úgy nevelt fel nyolc gyereket, hogy a férje Jutason volt, majd a Kaukázusban töltött el öt évet. Az ötvenes-hatvanas években társadalmi háború folyt.

Abban az értelemben is folytatódott a háború, hogy sok konfliktus lezáratlan maradt. Az például, hogy mi történt ebben a kis faluban a zsidókkal, hogy mit lehet kezdeni Kelet-Magyarországon a román származással. Mennyire lehetett az ilyesmit áttekinteni, rendbe tenni?

Nehezen, mert mindezek kusza dolgok voltak. Ahogy megpróbáltam leírni az emlékeimet, amelyek nem az enyémek, hanem családi emlékek, akkor vált egyértelművé, milyen nehéz követni, mi az, ami a család belső titka volt, és mi az, amiről nyilvánosan beszéltünk, ami tudott és ami elhallgatott volt. A kétszínűség rendjében működött az egész falu. Volt olyasmi, amit számon tartottak, de soha nem beszéltek róla. Mert mindenütt ott voltak a láthatatlan és áthághatatlan határok. Sok-sok tabu. Nem lehet már ezt szétfejteni, a hallgatás és tabutörténetek szőtték át a mindennapjainkat. Családon belül is furcsa beszélgetések voltak, utalások ügyekre, amiket nem lehetett nyíltan szóba hozni, de mindenki tudja.

A mai olvasó számára ez a problémahalmaz mennyire érthető? Magyarországon hogy érthető a sokféleség drámája?

Ezt nem tudjuk megítélni. De az sejthető, hogy mindaz, ami velünk történt, nem lehetett egyedülálló. Annak ellenére, hogy Magyarországon Trianon után jobbára egy nyelvű, egy kultúrájú közösségek élnek, azért az eredettörténetek családon belül hagyományozódnak. Ki nem beszélhető titokként, de azért ott vannak az eredetvonalak, amelyek meghosszabbíthatók. Ott van a német eredetű nagypapa, a szlovák vagy román nagymama. Ma Magyarországon szinte senki nem mondhatja el, hogy több generáción keresztül „igazi” magyar. Mindenütt vannak összetett képletek, csak erről sokáig nem lehetett beszélni.

Szenvtelen, kegyetlen távolságból írsz ezekről a saját történetekről.

Sokféle minta van arra, hogyan lehet erről beszélni. Dönteni kellett a személyesség és a személytelenség mértékéről, de az írás akkor is ítéleteket kódol, ha nem akar. Ott voltak az ítélkezés és a szimpátia késztetései, és a legnagyobb munka az volt, hogy kövessem a pontosságot. Hogy ezek az ítéletek, szimpátiák, mégse csússzanak bele. Az, aki beszél, aki én voltam, nem volt jó, nem volt kedves, sem szimpatikus. Ugyanolyan kegyetlen és megnyomorított gyerek volt, mint a szülei, és nagyszülei, akik eltapostak mindent, ami mozgott. Csak azért, mert el kell taposni a bogarat, a kisállatot, mindent. Senkit nem menteni föl, nem irodalmiasítani – ez volt a feladat számomra. A másik nagy kihívás az időhöz való viszony. Én a trauma miatt csak foltokban emlékszem a gyerekkoromra és ezek összecsúsznak. Három-négy-öt-hat év csúszik össze, s ezt úgy próbáltam elmesélni, hogy legyen ott, aki akkor beszélt, de azt a naivitást nem akartam fenntartani, hogy az az én beszél.

Miért fontos a saját felelősség? Ezeket az embereket elcsatolták, elhurcolták, besorozták, kulákosították – persze, hogy olyanok lettek, amilyenek.

Az irodalom hajlamos a felmentésre, elosztja a rokon- és ellenszenveket. Erre a kilenc évre én úgy tudok emlékezni, mint arra az időszakra, amikor boldog voltam, és amikor kegyetlenül boldogtalan is. Ezek az emberek rossz mintákat hoztak, ez igaz, de nem kontrollálták magukat.

A hatvanas évek problémái ma is megoldatlanak.

Furcsa, hogy ugyan eltűnt a hatvanas évek paraszti világa, lassan már a nyomai is eltűntek, a gondok azonban maradtak. Arra jutottam, hogy ez az iszonyatos örökség valahonnan a középkorból, a feudalizmusból jön. Amikor ezeket az embereket iszonyatosan büntették, ütötték-verték. Ez az örökség pedig nem tűnik el. Hol van már a jobbágyság? Az erőszakkultúra viszont ma is él. Itt él velünk.

Mi az oka ennek a folytonosságnak?

Mindig finomodik az erőszak. De az csak illúzió volt, ami 89-90 körül áthatott bennünket, hogy a szabadság, a demokrácia, a jogok a társadalmi viselkedést, gondolkodást is humanizálják. Ez nem következett be. A vidék Magyarországa rettenetes körülmények között él, pedig már nincs a paraszti világ sehol. A lelkekben nem változnak a dolgok. Megmaradt a reménytelen darabosság. Közép-Európa inkább Kelet-Európa. A 89 előtti világ egy tét nélküli világ volt, nem voltak éles társadalmi feszültségek. Amikor ezek a feszültségek visszatértek 89 után, akkor kiderült, hogy visszatérnek a túlélés régi mentalitásai. Kelet-Közép-Európa mentalitásaiban nincs benne az együttműködésnek, a szolidaritásnak ama technikái, amelyeket Nyugat-Európában, ha túl kell élni, fel tudnak használni. Nálunk, ha nagyok a feszültségek, akkor atomizálódik a közösség, mindenki ellen háborúzik. Ez az utóbbi években, a válsággal párhuzamosan, felerősödött. Nem tudtam leírni ebbe a könyvbe, mert magam is csak éreztem ezt, hogy a falu világába a földdel, a föld öröklésével, a szerzéssel kapcsolatos régi játszmákat hogyan játszották tovább. A hatvanas években pedig már megtörtént a teljes kollektivizálás, de a téesz földjeiről mégis tudták, hogy kié, és játszották egymással tovább a „kisemmizési” játszmákat. Az ilyen játszmákat senki sem külső kényszerből játszotta, mindenki ismerte a szabályokat és betartotta. Hasonlóan ahhoz, hogy az öreg emberek temetésén sírni nem szabad, az a gyerekekbe is beleégett. Ha valaki leesett a lábáról – ahogy mondták –, és már nem tudott dolgozni, akkor már nem csak a rokonok várták, hogy legyen „illedelmes” és haljon meg gyorsan, mert nem ért rá senki vele foglalkozni, hanem ő maga is tudta, hogy két héten belül el kell menni. És ezek az emberek tudták, hogyan kell két hét alatt meghalni.