Viharos terhesség, avagy a terhesség vihara

A vihar (Örkény István Színház), és A 42. hét (Pintér Béla és társulata) két előadás, melyek között látszólag semmilyen kapcsolat sincs, hacsak nem annyi, hogy kollégánk két egymást követő este nézte meg őket. Két össze nem illő színházi élmény Pestről Tasnádi-Sáhy Péter szemszögéből.

Fotók: Gordon Eszter (A vihar), Mészáros Csaba (A 42.hét)

Fővárosi gyerek létemre is egyre kevesebb dolgot tudok említeni, ami miatt érdemes Budapestre menni: a nagyobb terek – négyes metró, illetve egyéb, talán soha véget nem érő fejlesztések okán – feltúrva, az aluljárókból kiűzött hajléktalanok letáboroztak az árkádok alatt, 350 forint egy nyamvadt buszjegy, a benzin drága, parkolás szintúgy, biciklizni hideg van, a város szorgos népe pedig, lehet épp a fenti okokból kifolyólag, javarészt rosszkedvű. Ennek ellenére az ember időről időre, még ha nem is akad dolga arrafelé, kedvet érez, hogy álruhában felkéredzkedjen egy menetrend szerinti békemenet-buszra, vagy ha a nertársak éppen eléggé támogatva érzik magukat, kisebb vagyonnal dotálja a Magyar Államvasutakat. Ennek oka azon kézenfekvő tényben rejlik, hogy a bűnös város az egy estére eső magyar nyelvű kultúrprogramok számában még mindig durván veri az összes bel- és külhoni megyeszékhelyet. A fenti állítás különösen igaz, ha az ember a színházi programra koncentrál: az egy vagy maximum két színház heti néhány előadásos kínálatához szokott gyomor már az étlap láttán emésztésserkentő után kiált. Három napos (két éjszakás) kis pesti kiruccanásom alatt én is komoly bajban lettem volna, ha nem jól kimódolt preferenciákkal érkezem, de éppen az előző lapszámunkban méltatott temesvári Parasztopera okán, Pintér Béla munkásságára voltam kihegyezve. Elsőre úgy tűnt, hogy ügyesen be is tölti a táncrendemet, mivel mindkét napon volt ajánlata: február 19-én, kedden, A soha vissza nem térő-t, másnap pedig A 42. hét című előadást játszották, viszont előbbire csak egy húszfős várólistán átkönyökölve magam lett volna némi esélyem bejutni, így a Szkéné színház helyett más lehetőség után kellett néznem. Először – feltehetően lappangó mazochista hajlamoktól vezérelve – eljátszottam egy durva Újszínházas vállalás gondolatával, de végül úgy döntöttem, maradok az élvezeteknél, és régi kedvenceim, a Katona József Színház és az Örkény kínálatát kezdtem böngészni, mivel nemzetis jegyhez csak másodkézből, több tízezer forintért lehet hozzájutni. A Katona már az izgalmasan átalakított portál okán is (fiatalos kultúrbisztró került a szocreál aula helyére) jó döntés lett volna, de végül mégis az Örkény mellett törtem cserepet, mivel A vihar –Gállfi Lászlóval Prospero szerepében – kihagyhatatlannak tűnt.

Sosem a miért, hanem a hogyan Shakespeare feltehetően utolsó drámáját még tavaly májusban mutatták be a János királyt is jegyző Bagossy László rendezésében a Madách Imre téri színpadon, melyhez, a kínálkozó számos lehetőség közül, Nádasdy Ádám remek szófordulatokkal teletűzdelt fordítását hívták segítségül. Frissesség ide, üdítő szleng-bonbonok oda, a sztori persze a régi: Prospero, Milánó száműzött hercege egyedül neveli lányát, Mirandát, egy varázslatos lények lakta szigeten, mígnem egy – tán éppen általa előidézett – vihar a szigetre sodorja hajdani tőrbecsalóit, elsősorban trónbitorló öccsét, Antoniot és cinkostársát Alonsot, Nápoly királyát. Velük van még Ferdinand, nápolyi királyfi (Mirandával a szerelmi szálat biztosítandó), Sebastian, Alonso öccse (intrikusnak), Gonzalo, öreg tanácsos valamint Stephano és Trinculo, hogy Calibannal, Prospero vadember szolgálóval együtt a dévaj vicceket hozzák. Végül, de nem utolsó sorban, ne feledkezzünk meg Arielről, a légies szellemről sem, aki nélkül a történet nehezen haladna előre. A cselekmény főbb elemeit a dráma ismerete nélkül is ki lehetne következtetni: a gazfickók ármánykodnak, de végül megbűnhődnek (Prospero működésének köszönhetően), a szerelmesek pedig egymásra találnak. De hát nem hiába énekelte Cseh Tamás, hogy „e kies hazában mutass nekem, egy oly nagy ravaszt, mint Shakespeare William”, a jó öreg avoni hattyú esetében sosem a miért, hanem a hogyan a fontos. A vihar szempontjából eme hogyan origója – bármely adaptáció esetében – annak eldöntése, hogy tulajdonképpen mi is Prospero szigete. Bagossy messze nem hagy kétséget afelől, hogy ő melyik, egyébként az idők folyamán többször felbukkant értelmezés mellett teszi le a voksát. Első pillanattól az utolsóig (egy rövid jelenettől eltekintve) a csupasz színpadon zajlanak az események, először az ügyelő és a súgó jelennek meg a színen, végig ott is maradnak, az előadás szerves részét képezik, a sziget csodáit, kisebb szellemek szerepében, a műszaki személyzet idézi elő, a Pogány Judit játszotta Arielnek is ők kölcsönöznek légiességet leplezetlenül (vagy önmagukat le-leleplezve), ismert színházi eszközökkel. Tehát Bagossy értelmezésében a sziget nem más, mint maga a színház. Méghozzá az a nagyon is élő színház, melyben a szituációk egyetlen mércéje az, hogy működnek-e, viszont mindegyiküknek súlya, a színpadon kívüli valóságra gyakorolt hatása van. Ez a színház egyszerre felvállaltan művi, saját csodáit öniróniával feltáró, és élet-halál kérdés is egyben. És persze mindezek mellett, bár ez áttételesen már magára az előadásra is igaz, őrülten aktuális, főleg az által, ahogy a szereplők közti bonyolult viszonyrendszert megmutatja. Ha a kályhától indulunk, Prospero ebben a sziget-színházban a rendező, tágabb értelemben maga a színházi gondolat. Számára a színpad otthonos terep, itt ő a korlátlan úr, a játékmester. Viszont nem szabad elfelejteni, hogy otthon, Milánóban ő volt a legyőzött, őt taszították ki a hatalomból, ő volt, akinek menekülnie kellett.
A fiatalok, Miranda (Törőcsik Franciska) és Ferdinand (Nagyhegyesi Zoltán) számára a színház remek tanító, mely életre nevel, gondolkodni tanít, feladatok elé állít, de aztán maguk kell éljék az életüket, az ő döntésük, hogy megmaradnak-e ennél a tiszta forrásnál vagy elszakadnak tőle. Caliban (Király Dániel), Prospero vad és torz szolgája, ha nincs más választása, meghajol előtte, de amint lehetősége van rá, összefog a hatalommal, pontosan annak, számára elérhető kiszolgálóival, és az elpusztítására tör. Stephano (Csuja Imre), a részeges borász és Trinculo (Epres Attila), az udvari bolond, tehát az élni akaró, se jó, se rossz kisember megjelenítői, pont, mint a való életben, a kulisszák között is csak saját hasznukat keresik, miközben tökéletesen ki vannak szolgáltatva az elemeknek. Természetesen, esendőségüknél fogva, ők jelentik a legfőbb humorforrást is.
Persze fenti viszonyokról az előadás nem tesz állításokat, csak az általa feltett kérdésekre, felteszem, sok néző fejében hasonló megoldás születhetett. A hatalom, politikum (jelen esetben hercegek, királyok és trónbitorlók) és a színház kapcsolatáról – gyanítom az alkotók szándékának megfelelően – még a jól feltett kérdéseket megválaszolva sem tudunk ilyen megnyugtatóan éles képet alkotni. Az biztos, hogy a hatalmasok, a színpadra feltéve, puszta játékszerek a színház kezében, minden gyengeségük, hibájuk messziről látszik a reflektorok fényében. Sőt, a színház még arra is képes, hogy hatalmukat megtörje, de mi történik aztán? Az előadást végigkíséri egy háromlábú szék, melyre különböző helyzetekben mindenki megpróbál ráülni, de leesik róla, végül Prospero, pálcáját – a hiányzó lábat – a helyére téve, ezen ülve mondja el záró monológját, mely szomorkás és bizonytalan. A játéknak vége, az egyensúly – a színpadon – helyreállt, de mi lesz azután? A mindent megoldó varázslat csak ott, a fekete falak között működik. Félő, hogy a megoldás Gonzalo (Darvas Ferenc zenész játssza), udvari tanácsos, az értelmiség megtestesítője kezében van, akit Prospero, a színházzá nemesült hatalom mindig is szeretett és tisztelt, viszont a trónus méltatlan bitorlói csak gúnyolnak.

A kismamák pólust váltanak A művészetben az a csodálatos, többek között, hogy nehéz két olyan alkotást találni, melyek között nem fedezhető fel valamiféle kapcsolat, mivel minden esetben húzható egy néha kacskaringósabb, néha rövidebb vonal a két regiszter között, amit a befogadóban megszólaltatnak. Ebből kifolyólag ennél extrémebb esetekben sem okozhatna gondot, hogy az iromány ezen pontján átkössek a Pintér-darabra, de jelen esetben ez egy mondatban elintézhető. Az Örkény Színház előadása mértani pontossággal elemezte, miként is működik a színház, milyen kapcsolatot ápol a valósággal, Pintér Béla és társulata pedig, az ezen való hosszas elmélkedés nélkül mindezt, a működési mechanizmusok vizsgálata és főleg a csodák (bűvész trükkök) leleplezése nélkül műveli. Jelen esetben vidéki művelődési házakat idéző randa kék függöny előtt, négy székkel, egy szaunával és egy hol fehérbe, hol feketébe öltözött zenekarral. Ezeken kívül – tán egy hátizsáktól és egy üveg konyaktól eltekintve – így iziben több kellékről nem is tudnék beszámolni. Egyébként, ha valaki telefonál, a füle mellé teszi a kezét, oszt sanyi. Az igazi pofátlanság az egészben, hogy működik, méghozzá eszeveszett módon. Hogy miért, azt sejtésem szerint még a szakemberek is csak szimatolják, mondjon bárki bármit, úgyhogy én nem is próbálkoznék magyarázatokkal. Ha ez valamiféle doktori disszertáció lenne, biztos kéne szólni a néhol aránytalanul elnyújtott, néhol pedig néhány mondattal tökéletesen megrajzolt hideglelősen mai életképekből álló jelenetekről, hogy ezek miként is lehetnek képesek egységes dramaturgiát alkotni, de szerencsére ez csak egy szimpla színházi élménybeszámoló, még csak nem is kritika, úgyhogy a tudományoskodást hagyhatjuk is, inkább beszéljünk kicsit a sztoriról.
Adott egy nő, dr. Virágvári Imola, szülész-nőgyógyász, akinek első ránézésre egyetlen különlegessége, hogy Csákányi Eszter játssza. Van neki szürkehalántékú tanárember férje (Pintér Béla), aki bár marha unalmas fazon, de legalább jóravaló, meg kamasz lánya (Roszik Hella), aki bőrszerkós, piercinges és szemtelen, de ez azért még nem a világ vége manapság. A kis családdal egy átlagos reggelen ismerkedünk meg, közvetlenül karácsony előtt, ami csak annyiban különbözik a többitől, hogy Enikő, a tizenhét éves leányzó, felhívja villámismerkedésre, megint csak erősen klisés ötvenes biztonsági őr szerelmét – aki maga is három gyerek büszke apukája – és bejelenti, hogy vele szeretné tölteni az ünnepeket. Ez nagyjából az alaphelyzet, amiből kiindulva a tökéletesen átlagos, középosztálybeli családanyát végigkísérjük a totális magányhoz, az abszolút nullaponthoz vezető úton. Ha meg kéne fogalmaznom egy mondatban, hogy miről szól a darab, akkor üvöltő közhellyel kéne élnem: talán valamiféle körforgásról, minimum ciklikus állapotváltozások sorozatáról hadoválnék. Imolát a munkahelyén két kismama várja, két szélsőség: Ági (Enyedi Éva), az osztályvezető főorvos (Friedenthal Zoltán) felesége, aki szinte idegesítő lelkesedéssel várja a babát, valamint Lola (Stefanovics Angéla), az ünnepelt sorozatsztár Boci, a Füst Milán Művészszínház focis haverok által patronált leendő igazgatójának húga, aki szerelmi bánatában inkább szabadulna a magzattól. Két különböző hozzáállás az elkerülhetetlenül közelgő új élethez, egy születéshez, egy újabb nullponthoz. Persze a darab végére mindegyik kismama pólust vált: a boldog boldogtalanná lesz, a boldogtalan pedig boldoggá. Imola férje, Karcsi, infarktust kap, de a végén egy rendőr képében mintha ő is valamiképpen visszatérne. Karcsi halála is pólusváltásokat idéz elő: a lánya rátalál egy új egyensúlyra, lázadóból rózsaszínruhás templomi kórustag válik belőle, Imola viszont kibillen, szárnyal, aztán elbukik. A történetet, a sok szereplő, a sokszor párhuzamosan futtatott szálak miatt nehéz ennél pontosabban leírni, egy biztos: minden kezdődik valahol, átmegy néhány előjelváltáson, aztán véget ér, pontosabban visszatér önmagába, minimum egy új kezdethez. Ez így leírva banális, kritikus szemmel nézve jócskán zavaros is, de pont ebből fakad a titok. Merthogy meg mernék esküdni rá, hogy Pintér Béla és társulata valami ilyesmiről mesél majd két órán keresztül, miközben a közönség hol sír, hol visít a nevetéstől, a legtöbbször pedig fogalma sincs, hogy a kettő közül éppen melyikre lenne nagyobb késztetése.