Báthory Zsigmondtól Báthory Zsigmondig

Az MTA Történettudományi Intézetének főmunkatársa, Oborni Teréz visszajáró előadója a nagyváradi Szacsvay Akadémiának. Szilágyi Aladár ezúttal elsősorban a kor ellentmondásos, drámai sorsú fejedelméről, Báthory Zsigmondról faggatta Erdély históriájának jeles szakértőjét.

Áttekinteni is sok, hogy a 16. század végén és a századfordulón két évtized alatt ki mindenki, hányszor váltotta egymás az Erdélyi Fejedelemség élén. Báthory Zsigmond négyszer ült a trónra. Ebben a történelmi körülmények is közrejátszottak, de – gondolom – a saját személyisége, tulajdonságai is befolyásolták gyakran szeszélyesnek tűnő döntéseit…

Ehhez a zaklatott politikai korszakhoz jól illett a fejedelem tényleg nagyon zavart személyisége. Aki egyrészről számos csodálatos tulajdonsággal rendelkezett, négy-öt nyelven beszélt, virginálon és más húros hangszereken is kitűnően játszott, az olasz reneszánsz kultúrának nagy rajongója és ismerője volt. Az Itáliából származó, különböző foglalkozású személyek nagy hangsúlyt kaptak az ő udvarában. Ennek a megítélése is vegyes volt, hiszen kortársa, Szamosközy István történetíró azt írta, „ez az itáliai csőcselék” vitte sok-sok olyan döntésre, ami megkérdőjelezhető volt. Azt is írják a történeti források, hogy neveltetéséből fakadóan felsőbbrendűnek képzelte magát, úgy vélte, szinte mindent megengedett magának. Éppen a zaklatottsága, a döntésképtelensége is hozzájárult ahhoz, hogy olyan sokszor lemondott és visszatért. De ez csak egyik része a történéseknek, amelyek szorosan összefüggenek a korszak politikai játszmáival, a nemzetközi politikai helyzettel, Erdély ebben játszott szerepével.

Nagyjából az ő többször megismétlődő uralkodása, lemondása szinte egybeesik a 15 éves háborúval. Olyan volt ez a kor, mint egy kaleidoszkóp, ahányszor a történelem forgatagai megrázták, átrendeződtek a viszonyok. Ebben a háborúban nemcsak Ausztria, nemcsak Erdély, hanem a két román fejedelemség is benne volt. Felvázolná ennek a másfél évtizedig tartó háborúskodásnak a lényegét?

Az erdélyi fejedelmi udvarban, amikor megindult a 15 éves háború, két párt állt egymással szemben: a békepárt, vagy a törökösök pártja, akik azon az állásponton voltak – élükön Báthory Boldizsárral –, hogy nem kell ujjat húzni a törökökkel, hiszen az oszmán birodalom jóvoltából nyugodtan élhetünk itt, Erdélyben. A másik, a háborús párt vagy a Habsburgok felé húzó párt – élén Bocskay Istvánnal, a fejedelem nagybátyjával –, viszont azon az állásponton volt, hogy most elérkezett az az idő, amikor szövetséget kell kötni Rudolf császárral és királlyal, egyesült erővel kiűzni az oszmán birodalmat Magyarország és Erdély területéről.

Nemde, Erdély a legfontosabb mellékszíntere lett a háborúnak?

Így van, fontos szövetségese lett Rudolfnak Báthory Zsigmond. Titkos vagy nem titkos reményei között volt ezeknek a politikusoknak az is, hogy az elszakított részeket egyesítsék a magyar király fennhatósága alatt. A háborús párt győzött, Bocskay rendkívül nagy hatással volt Báthory döntéseire, ennek folyományaként nemcsak hogy kivégezték a békepártiakat, hanem be is kapcsolódtak a háborúba. Báthory Zsigmond 1595-ben szövetséget kötött Rudolffal. El is indult az első, európai jelentőségű sikert hozó, havasalföldi hadjárat, amelyben Báthory szövetségese volt Mihály havasalföldi vajda és ªtefan Rãzvan moldvai vajda is, de úgy, hogy a két román fejedelemség vajdája már korábban felmondta hűségét az oszmán birodalom felé, és Báthory Zsigmondnak tettek hűségesküt, az ő uralma alá helyezték magukat, aki fel is vette uralkodói címei közé a Moldva és Havasalföld fejedelme címet. Így indul ez a hadjárat 1595 őszén, leghíresebb ütközete a gyurgyevói csata volt, amelynek hőse – vitathatatlan – a körülbelül húszezer főt kitevő székely haderő volt, amely megnyerte az ütközetet. Ez sikertörténetnek indult, később azonban megváltozott a helyzet. Ugyancsak 1595-ben a két szövetséges közötti kapcsolat megerősítése céljából hozták össze a Habsburg Mária Krisztierna főhercegnővel kötendő házasságot. Ennek a frigynek Bocskai volt a fő kreátora. Õ vezette a díszes küldöttséget, Grazba utazott a hercegkisasszonyért. Ott egy előzetes esküvőt is lebonyolítottak, ahol Bocskai játszotta a vőlegény szerepét. Ez afféle dinasztikus házasságot jelentett. Zsigmond szerepét megerősítette volna Európa felé, ha sikerül, a Habsburgok részéről pedig bevett szokás volt országaikat, tartományaikat házasságkötéssel gyarapítani. Ám a házasság sikertelen volt, korabeli kifejezéssel: nem „konzumálódott”…

Egy drámaíró számára is izgalmas téma volna a kettőjük viszonya, hiszen két érzékeny, művelt emberről van szó, akik – ha jól tudom – felelősséggel vállalták a rájuk kiosztott szerepet, Mária Kisztierna részéről nem kis áldozat volt, hogy ebbe a zűrzavaros, szomorú országba eljött… Belé lehet-e ennek a tragikus kapcsolatnak a részleteibe, mélységébe látni?

Valóban tragikus kapcsolat volt, Zsigmond politikai sorsát ez a szomorú véget ért házasság még jobban megrontotta. Erről Benda Kálmán Erdély végzetes asszonya című kis művében rendkívül sok részletet közölt, azokból a levelekből, melyeket Mária Krisztierna írt édesanyjának Grazba. A házasságnak és a két ember kapcsolatának számos intim részletét tudjuk meg ezekből a levelekből. Hogy miért jött el Krisztierna feleségként Erdélybe? Egyrészt a Habsburg család férfi és nőtagjait is úgy nevelték, hogy mindenek fölött álló a dinasztia érdeke. Amit az édesapja, Károly főherceg és a császár parancsol, egy Habsburg lánynak azt kell tennie. Valójában félt az utazástól és az egész házasságtól. A több hétig tartó utazás során mindvégig lázas beteg volt. Betegségét nem tudom másként magyarázni, minthogy annyira félt attól, ami rá várt, s a történet bebizonyította, hogy joggal. Az esküvő végül is pompás körülmények között Gyulafehérvárott zajlott le, 1595 augusztusában. A követi levelek szerint nem titok, hogy végül is valamilyen természetbeli fogyatkozás, „naturae defectus” lehetett az oka annak, hogy a házasságot nem sikerült konzumálni. Krisztierna egy alkalommal ezt írta az édesanyjának: „Õ (Zsigmond) ma bejött hozzám, és így szólt: mondani valója lenne számomra. Nem tudja, mi történt vele, hogy az Isten bünteti-e, vagy gonosz emberek átka fogott rajta? Mert azelőtt ő is olyan volt, mint a többi férfi, de most többé már nem. Megkérdeztem tőle, hogy már korábban is észlelte-e ezt magán, mire azt felelte, hogy nem. Csak a lakodalom előtt három nappal fogott gyanút, de akkor nem gondolta a dolgot komolynak, remélte, hogy elmúlik, többször is bement a templomba, és könyörgött, hogy múljék el róla. Ha tudta volna, hogy nem múlik el, nem engedte volna, hogy megeskessenek bennünket.” Számos levélrészlet bizonyítja, hogy Zsigmond mennyire gyötrődött ebben a helyzetben. Háromszor mondott le Erdélyről, és háromszor tért vissza, majd negyedszerre végleg távozott. Visszatérései egyikének időszaka alatt volt, hogy megint a feleségéhez fordult, és megpróbált sajátos kapcsolatot létesíteni vele. Azt mondta, uralkodjanak együtt Erdély fölött, éljenek úgy, mint testvér a testvérrel. De ez csak egy néhány hétig tartó pszichés állapot lehetett, aztán megint visszazuhant a letargiába, és újra el akart menni az országból. Papi rendbe akart állni, Rudolf megígérte, hogy ezt kijárja neki, aztán mégsem így történt. Végül is a császár kegyelemkenyerén élt, egy csehországi kisvárosban halt meg nyomorultul.

Térjünk vissza Mária Krisztierna szerepére. Két alkalommal Zsigmond, egy ízben Rudolf megbízásából kellett elvállalnia néhány hétig, majd mindössze néhány napig a fejedelemség országlását. Lehet-e tudni, hogy rövid regnálása(i) idején tényleg a kezébe vette a hatalmat, vagy a tanácsosaira, első sorban Bocskaira bízta a döntéseket?

Nagyon kevés ideig volt Habsburg Mária Krisztierna Báthory Zsigmond helytartója Erdélyben. 1596. január végétől márciusig és 1597. január végétől szintén március elejéig. Rudolf helytartójaként is 1598 április végén-május elején mindössze két hétig regnálhatott. Ez idő idő alatt születtek dokumentumok, ma már forrásként használható rendelkezések és oklevelek, amelyek Mária Krisztierna nevében keltek. Olyan dokumentumot is olvastam, amelyben Zsigmond és Mária Krisztierna „principes Transilvaniae”, tehát Erdély fejedelmeiként nevezték magukat. A kormányzást nyilván segítséggel végezte, Bocskai lehetett a legfőbb tanácsadója és támasza, akivel bizalmas kapcsolatot alakított ki. Részben a grazi előesküvőnek köszönhetően, Erdélyben is ő lett a legfőbb bizalmasa. A férjével kapcsolatos problémákról is egyedül Bocskai tudott.

Báthory Zsigmond négy trónra lépése között volt még két Báthory intermezzo: egyik a Boldizsáré, másik az Andrásé. Boldizsár három hónapig kormányozta az országot, a visszatérő Zsigmond nem csak hogy letaszította a trónról általa oda tett unokaöccsét, hanem ki is végeztette őt. Ennyire éles ellentét támadt közöttük?

Az ellentétük lényege az volt, hogy Boldizsár mindvégig a törökös pártnak volt a vezéralakja, s ily módon a fejedelem ellenzékéhez tartozott. Ugyan történt egy teátrális kibékülés a két unokatestvér között, ez azonban Zsigmond bizalmát nem hozta meg Boldizsár irányába. A törökös párt tagjainak, Báthory Boldizsárnak, Kendy Sándornak és másoknak a kivégzése akkor történt, miután 1594. augusztus 29-én az országgyűlés kimondta, hogy elszakad az oszmán portától, és a Habsburg magyar királlyal való szövetségre adja magát. A másik Báthory: Báthory András fejedelem, aki 1599. márciusától novemberig uralkodott, papnak tanult, és Vilnában nevelkedett. Õ is ellenfele volt Báthory Zsigmondnak, addig, amíg haza nem hívta egy adott pillanatban, amikor megint távozni akart Erdélyből. Felajánlotta neki a fejedelmi trónt, sőt azt is, hogy a tőle elvált Mária Krisztiernát vegye el feleségül, amit az egyházi neveltetésű főúr visszautasított.

Említsünk meg egy fontos tényt: Andrást, a jobb sorsra érdemes, nem uralkodásra termett, reneszánsz műveltségű bíborost, az ellene fordult, Vitéz Mihályhoz csatlakozott székelyek ölték meg. A századforduló körüli időszak egyik legfontosabb mozzanata a Báthory Zsigmond, általában a Báthoryak és a székelység viszonya. Zsigmond adott pillanatban engedett a székelyeknek, aztán mindent visszavont…

1595-ben, mielőtt megindult a havasalföldi hadjárat, Báthory Zsigmond és a két szomszédos, vele szövetségben lévő vajda tízezer főnyi katonát tudott kiállítani, a császár csak kétszáz katonát tudott küldeni a Zsigmond seregébe. Valahonnan katonát kellett szerezni. Báthory Zsigmond ekkor – akár korábban, századokon keresztül a magyar királyok és erdélyi vajdák – az ország haderejének „aranytartalékához”, a székelyekhez fordult segítségért. Megígérte nekik, hogy az 1562-ben, János Zsigmond alatt elveszített székely szabadságjogokat visszaadja. A székelyek erre körbehordozták a véres kardot, körülbelül húszezer főnyi hadsereget szólítottak hadba, és végül ők nyerték meg a törökök elleni havasalföldi hadjáratot Zsigmond számára. Amikor azonban hazatértek, azt tapasztalták, hogy nem kapják vissza a korábbi szabadságjogaikat. Ugyanúgy jobbágysorba kényszerültek, mint azelőtt. Amikor ezért lázadással fenyegetőztek, 1596 elején következett be, ugyancsak Bocskai javaslatára a „székelyek véres farsangja”-ként ismert megtorlás, amikor a Székelyföldön karóba húztak embereket, mások orrát, fülét lemetélték, vagy véresre verték őket Zsigmond parancsára. Innentől datálódik a székelyek között a Báthoryak elleni gyűlölet, amelynek a levét Báthory András is kénytelen volt meginni, hisz amikor összetűzés következett be közte és a Rudolf császárt képviselő Vitéz Mihály között, a székelyek Mihály vajda mellé álltak, aki azzal kecsegtette őket, hogy a szabadságjogaikat visszaadja.

Ami Mihályt illeti, mennyire volt ő alávetettje Rudolf császárnak, illetve mennyire saját ambíciói vezették?

A két tényező találkozásáról volt szó, ugyanis úgy érkezett Erdélybe, mint Rudolf császár és király helytartója, itt azonban önállósította magát. Kedvet kapott az uralkodáshoz és a fejedelemséghez, úgy viselte magát, mint egy uralkodó. Beköltözött a gyulafehérvári fejedelmi palotába, a Báthoryak kincstárát a sajátjának tekintette, magára aggatta az ékszereket, és ezekben sétált a palotában. Ami ennél érdekesebb: Rudolf magyar király nevében hamis iratokat bocsátott ki, a többi között a székelyek számára egy hamisított adománylevelet, amelyben a jogaikat biztosítja. Valójában összekeveredtek a hatáskörök, tudniillik, ő mint Rudolf helytartója jogosult lett volna bizonyos intézkedésekre, de ezeken túlmenően a király nevében is rendelkezett. Megkezdte az erdélyi főurak birtokainak az elkobzását, Bocskait is fölszólította arra, hogy katonáival legyen a segítségére az elkobzásban. Bocskai ezt nem vállalta, de tanácstalan volt egy ideig, hiszen ő úgy tekintett a vajdára, mint Rudolf császár és király képviselőjére. Bocskay, aki ekkor még mindig a Habsburg-pártiságáról volt híres, maga sem tudta, hogyan viszonyuljon Mihály vajdához. Az is tény, hogy Mihály a fejedelmi tanácsból az erdélyi főurakat eltávolíttatta, és havasalföldi bojárokat hozott a helyükbe, velük próbálta meg kormányozni az országot, ami nem igazán vezetett sikerre.

Basta kimondottan császári utasításra végzett Mihállyal?

Igen, a császár parancsára. Girogio Basta Felső-Magyarország főkapitányaként érkezett Erdélybe, hogy rendet teremtsen az uralkodó nevében. A Mihály által elrendelt birtokfoglalások miatt olyan erős ellenállás keletkezett az erdélyi rendek részéről, hogy hatalmi bizonytalanság és zűrzavar alakult ki. És ekkor Basta generális császári megbízottként érkezett Erdélybe, „rendcsinálás” céljából. A kormányzótanács egyik tagja, Bartolomeus Pezzen generális azt írta, Erdélyben olyan nagy a szegénység, hogy még a legutolsó szerb vagy bolgár faluban is jobban élnek az emberek. Valóban, ezek az 1601-től 1604-ig, a Basta korszak végéig terjedő esztendők a legzavarosabb és legkegyetlenebb korszakát jelentették Erdély történelmének. Giorgio Basta önkényuralmi rendszert vezetett be.