Valakik a valaholban

Fogalmam sincs, ki fordította Nick Hornby Hosszú út lefelé című művét magyarra, amely nyomán született a Fenn a mélyben című előadás. Mert nincs feltüntetve sem a plakáton, sem az ismertető anyagban, holott nem mindegy, ki ültette át nyelvünkre. Jó lenne viszont, ha csak ez lenne a baj a temesváriak előadásával. A nagy baj az, hogy a produkciót alig lehet színházi előadásnak nevezni. Simon Judit kritikája.

Az ismertetőből kiderül, hogy Hornby az egyik legsikeresebb és legtermékenyebb kortárs angol író, dráma- és forgatókönyvíró, könyvei jó részét megfilmesítették Amerikában, és hogy a Hosszú út lefelé (A long way down) című fekete vígjátéka 2005-ben jelent meg. Feltételezem: angolul.
A már említett ismertető elmeséli a történetet: a „Hosszú út lefelé (A long way Down) című fekete vígjátéka nyomán született előadás, a Fent a mélyben megőrizve a regény alapszituációit, a négy főszereplő figuráját igyekszik továbbgondolni, olyan témák mentén, mint a depresszió, a magány és az öngyilkosság. Az előadás a négy főszereplő, Martin, a lecsúszott műsorvezető, Maureen, a beteg gyermekét egyedül nevelő anya, JJ, a zenészi ambíciókkal megvert fiatal fiú és Jess, a 18 éves lázadó tinédzser szemszögéből mutatja be az eseményeket, melyek egy szilveszter éjszakai véletlen találkozással kezdődnek, és mindnyájuk életét gyökeresen megváltoztatják.

A felmerülő témák ellenére a kialakuló helyzetek és a karakterek emberi kicsinyessége olyan komikus helyzeteket teremt, mely által valódi emberi mélységet kap az előadás.

A Fent a mélyben szereplői nem tragikus hősök, nem is tudnának azok lenni. Történetük egy kor társadalmának és embereinek kritikája, miközben egyetlen percig sem kételkedünk problémáik vagy személyiségük valódiságában és létjogosultságában.
Szilveszter éjszakáján négy idegen élete örökre megváltozik. Épp akkor, amikor már mindannyian eldöntötték, hogy végleg kiszállnak.”
Előrebocsátom: nem olvastam a regényt, sem az eredeti darabot, úgyhogy csak arról írók, ami ennek nyomán keletkezett a temesvári színház stúdiótermében. Kiindulásnak a fenti szöveget használom.

Még minden rendben A stúdióteremben úgy érzem magam, mintha egy magas háztetőről néznék le a városra – mindegy melyikre – bezárva a térbe. Még jó, hogy nem vagyok klausztrofóbiás – gondolom. A játszó tér mélyén a tetőt szegélyező, a zuhanástól védő falelem, mellette lehetetlen testhelyzetben gubbaszt Bandi András Zsolt, aki Martint, a lecsúszott műsorvezetőt játssza, de ezt ekkor még nem tudom. Hátulról besiet Tarr Mónika – alig ismerem meg, remek a maszkja –, aki Maureent személyesíti meg, majd berobban Lőrincz Zita, szerepe szerint Jess, végül Kiss Attila érkezik, róla azonnal kiderül, hogy pizzafutár, mert kezében a doboz, amúgy JJ-nek nevezi magát.
Nos, ez a négy ember az öngyilkosságban zavarja meg egymást, mert ugye ez magányos műfaj, nem kollektív foglalatosság.
Négy elrontott élet, kilátást nem lelő, utat nem találó figura elkezd beszélgetni egymással, miután felfalták a pizzát. Jóllakott ember már nem is akar annyira meghalni, mint az éhes. Tévedés ne essék, ezek az emberek nem éhezők, nem anyagi helyzetük miatt akarnának – vagy legalábbis tesznek úgy, mintha akarnának – a mélybe ugrani.

Kezdődnek a bajok Szóval ott a négy öngyilkosjelölt a tetőn, szilveszter éjszaka, mely időpontra szinte semmi sem utal, nem baj, elhisszük így is, és elkezdik mesélni az okot, amiért kilépnének az életükből. Négy jó színész, akik felépítették a maguk partitúráját. Okosan, aprólékosan, egy a színpadiságot nélkülöző szövegből.
Az ő egyéni munkájuk, játékuk itt nem elég a színházhoz, az előadáshoz. Egy rádiójátékhoz talán.
A fenti, hivatkozási szöveghez viszonyítva négyük közül Martin és Maureen elkeseredett – az okok különböznek, de nagyon – a 18 éves Jess lázad, de semmi oka a kesergésre, amint JJ-nek,l a zenei ambíciókkal megáldott pizzás fiúnak sincs. Az egyetlen, aki önhibáján kívül kerül az élet árnyékos oldalára, az Maureen, aki felnőtt fogyatékos gyermeke ápolásának szentelte az életét. Merthogy Martin azért került börtönbe, omlott össze karrierje és magánélete, mert – finoman fogalmazva – szexuális viszonyba került egy 15 éves lánnyal. Jesst elhagyta a fiúja, az amerikai JJ-nek pedig nem bontakozott ki a zenei karrierje Angliában. Mindegyik a maga baját véli a legsúlyosabbnak. Rendben, mindenkivel ez történik, de a dramaturgnak legalább kicsit figyelnie kellett volna arra is, hogy honnan jönnek, és hová tartanak ezek az emberek. Nem figyelt, ott állnak a tetőn és bocsánat a kifejezésért, rinyálnak.
Aztán elindulnak négyesben, mert együtt már rögtön szebb az élet, megkeresni az ádáz árulót, aki a buli közepén otthagyta Jesst.

A bajok fokozódnak A színészek átrendezik a színpadot, hogy valami diszkó legyen – nem lesz – Aszalos Géza, ezúttal, mint Chas arccal a falnak lapulva várja, hogy történjen valami. Színházilag semmi sem történik, nekem meg a gyerekkori bújócska játék jut eszembe, hogy biztos ő a hunyó. Még nem az, majd lesz egy másik jelenetben. Na végre, megszólítják, Aszalos is jó színész, hozza a fiatal srác figuráját, de őt sem szerette a dramaturg.
A négy ember indul tovább. Ezt jelzi a elsötétedett színpad, mialatt a színészek megint kicsit előrébb hozzák a faldarabokhoz hasonlító elemeket, hogy Martin lakásában legyünk, ahol Éder Enikő éppen sértett szeretőként sírdogál. Később a műsorvezető feleségét játssza, majd riportert és műsorvezetőt, mindegyiket jól. Aztán következik Maureen lakása, ahol Aszalos kerekes székben ül mozdulatlanul és teljesen fölöslegesen.

Minden jelenettel közelebb kerülnek a játszók a nézőkhöz, de ezzel még semmi sincs megoldva. Az emberekről ugyanis nem sokkal többet tudunk meg, mint amennyit elmondanak magukról.

Pedig ők szorgalmasan elmondják, hogy közösségé lettek és ezért könnyebb az életük, sőt, már látják is fényt az alagút végén, szóval majdnem happy end. Ráadásul celebek lesznek – mindenkinek jár 15 perc hírnév – és aztán szépen sorban leülnek elénk, és elmondják, hogy van jövő. Hosszan. Elhangzik ugyan egy kulcsmondat a végén a halál és az élet istenéről, de elsikkad, szerintem a rendező nem vette észre a jelentőségét.
A Kedves Emőke rendezte előadásból nem jön át a társadalomkritika, és bizony nagyon kételkedem „személyiségük valódiságában és létjogosultságában”.
Nekem ugyanis úgy tűnt, hogy a rendező kapott négy furcsa, depressziós, az öngyilkosság látványosságával a figyelmet magára felhívni akaró embert, akikkel nagyon nem tudta, mit kezdjen. Nem tudott előadást kovácsolni a monológokból, s az egyetlen jó látványt is tönkretette az elemek hurcolászásával. Hiányoztak a színpadi szituációk, a feszültség, üres fecsegés maradt volna az egész, ha a színészek nem találják ki a maguk figuráját. Magukra hagyatva játszottak. S ha nevettem, vagy éppen megdöbbentem, az csakis nekik köszönhető.
Az ismertető szerint a dramaturg és a rendező az alapmű négy figuráját akarta továbbgondolni. Szerencsés lett volna először átgondolni.
Ja, és ennél giccsesebb címet aligha lehetett volna kitalálni. Engem a kezdő fűzfapoéta nagyzolására emlékeztet. De ez az én bajom. A többi nem.