A török akta nem ad acta

Szinte állandósult a belpolitikai válság Törökországban, ahol a miniszterelnök egyre elkeseredettebb küzdelmet folytat hatalma megtartása érdekében,legújabban saját rendőrségével gyűlt meg Erdogan baja. Ady

Év elején illik valamiféle rendezett emléktárral nekilátni az újabb 365 napnak, hogy a közelmúltra alapozva lehessen előzetes lejegyeznivalója az embernek. Törökországot illetően a múlt év végéig meg voltam győződve róla, hogy elegendő kiindulópont lesz az előrejelzésekhez a májusi forrongás hullám, amely látszólag az ankarai Gezi-park felszámolása ellen, valójában egy mind hatalommániásabb miniszterelnökkel és az egyeduralmát féltő Igazság és Fejlődés Pártjával (AKP) való szembefordulást jelentette. Ez is bőven elég lett volna annak a Törökországnak, amely a választó szintjén kedvetlenebbül, de küzd az EU-ba jutásért, ám a Recep Tayyip Erdogan kormányfő által diktált összevissza ütemekre időnként mintha szándékos külpolitikai önsorsrontásba táncolná magát.
Aztán berobbant az egyszerű rendőrségi ügynek tűnő akció, amelynek során korrupciós vádakkal illettek három fiatalembert, akik mellesleg a környezetvédelmi, a belügyi és a városfejlesztési miniszterek gyermekei, s a politikumból kilépő apukák segítségére sietett az AKP mindenható ura, átlátszó szerecsenmosdatási szándékkal. Közben vizsgálati fogságba került a holdudvar is, jól pozícionált állami hivatalnokok, vállalkozók, egy fővárosi kerületi önkormányzat vezetője. Az ügy mélyén továbbra is ketyeg egy időzített bomba: az állami bank (Halkbank) állítólagos „gázt és olajat aranyért” üzletei Teheránnal, amivel megkerülték az Irán elleni szankciókat, így kérdésessé vált, hogy a török bankszektor mennyire szűri az akár terrortámadásokra is fordítható pénzmosásokat.

Ráncfelvarrás a múmián Az ügy kormánykrízissé alakult, amikor mindenféle igazságszolgáltatási procedúra mellőzésével az AKP, azaz Erdogan eldöntötte, hogy aki vezető politikusként pártja embere, az feddhetetlen volt, van és lesz, így a vádaknak nincs alapjuk, a kivizsgálásnak sem, magának a bíróságnak vagy a vádemelő-vizsgálati szerveknek nincs szakmai létjogosultságuk. A kormányfő emberei nekiestek a rendőrségnek is: egyetlen napon képesek voltak több mint háromszáz rendőrtisztet meneszteni. Meg volt erre az okuk, a folyamat döntő részeként a rendőrség Erdogan közelbe jutott, neki is van fia, ő is vállalkozó. Erdogan megingott és vele inogtak kormány(pártj)ának sorai, magáról a párttagságról sok képviselő mondott le, a kabinet összetétele állandóan módosult, mintegy védekezésül az utca, a választók, az ellenzék korrupcióellenes és politikumellenes fellépésére. Az ellenzék szerint ez csak ráncfelvarrás egy múmián. A morális politizálás szempontjából makulátlannak tetszelgő AKP homlokáról továbbra is pattogzik a szűzies púder, kérdés, meddig bírja még az ismétlődő, általa generált és általa rosszul kezelt kilengéseket. A klasszikus választási forgatókönyv szerint márciusban új polgármestere lesz Isztambulnak (helyhatósági választások), s ennek kimenetele hatással lehet az augusztusi elnökválasztásra. Egy párhuzam: emlékeznek még, mennyire félt Putyin elnök a Navalnij-effektustól a moszkvai polgármesterségért folytatott kiélezett tavalyi küzdelem idején? Meglehet, hogy Isztambul és az ottani belediye baskani státus nem jelent annyira egyértelmű ugródeszkát az elnökség felé, mint a moszkvai önkormányzat nacsalnyiksága, de egy AKP-mentes formáció ezen a szinten mindig „veszélyes” lesz. Még valami: vajon lesz türelmük kivárni e két vokssorozat potenciálisan reformer hatását a választóknak, avagy a távoli européerség és halványuló nyugati stílusú liberális demokrácia modellje nem bizonyul pacifizáló hatásúnak? Esetleg hasonló helyzet alakul ki, mint Ukrajnában, ahol az EU hatása nem egységesítően hat, hanem megosztóan: kelet-, illetve nyugat-ellenes értelemben?

Iszlám és iszlám hasadása A hasonlat nem teljesen fedi a török igazságot, amely nem pénzhiányról, illetve gazdasági mélyrepülésről szól (bár a líra, a 2013-as krízisek hatására zuhangatott), de hasonlít az ukrán helyzetre abban az egyre inkább kialakuló generálundorban, amely a kormány(párt) ellen, általában a politikum ellen fordul. Tényleg remélem, hogy a polgárok a választások útján elért változások lehetőségét választják. Nem mintha nem bíznék a démosz erejében, avagy adott esetben az ellenzékbe szorult Köztársasági Néppárt, vagy a Nemzeti Mozgalom Pártja újraszervező képességében, ám egy cseppet sem tudok már bízni abban a hataloméhségben, amely az erdogani struktúrát jelenti, s amely a Gezi-park esetében már megmutatta gátlástalanságát. Amennyiben az ukrán esetben maga a skízis (EU, FÁK-hatások, illetve ipari kelet, européer nyugat között) a kulcsszó, úgy a május óta állandósult törökországi krízishelyzetben is mozgatóelem a szakadás, csak megfoghatatlanabb, s így mélyebb a szakadék:

Törökország az állami iszlamizmus és a valós iszlám hit és értékrend mentén hasad táborokra.

Amennyiben az állami adminisztrációt átható korrupciós hálózatok mélyén gyaníthatóan AKP-többség lapul, úgy az ügyek feltárásában érdekelt kivizsgálók mögött a néha obskúrus Gülen-mozgalom sejlik. Az igazság az, hogy Erdogan miniszterelnök egyszerre alapozta hatalmát az ország regionális gazdasági felemelkedésére és a régióban példaként működő muszlim demokráciájára, valamire, amire nem csak Amerika és Európa, de az arab világ, a Közel-Kelet is felnézett. Az állandósult krízishelyzettel épp Erdogan húzta ki a mainstreamből a török gazdaságot és a regionális muszlim stabilizáló tényezők közül a vallási türelmet, valószínűsítve, hogy az a török történelemre alapozó hitbéli nagysághoz való visszatérés, amelyet az állam mutat, álarc, tartalom nélküli forma, hatalomban tartó eszköz. Az erdoganizmust ellenzők szerint, az igazi török modellű muszlim egyensúlyt Amerikában kell keresni, a pennsylvaniai Saylorsburgban lakó Fethullah Gülennél, ő lenne a hit kissé konzervatív, de a modernségtől sem elzárkózó, moderált és mediáló atyja. Az AKP 2002-es hatalomra kerüléséig (és még utána is jócskán) mindkét, most egymásnak feszülő félnek volt közös ellensége: a katonai szekularizmus, avagy a kemalizmus modern formája. Fethullah Gülen tudós, költő 1999-ben emigrált Amerikába, ám otthon, 2000-ben állam- és kormányellenes szervezkedésért elítélték, Tayyip Erdogan pedig hónapokat ült börtönben „gyújtó” erejű vallási sorok szavalásáért. Az viszont tény, hogy az Igazság és Fejlődés Pártja rengeteget köszönhetett a güleni Hizmet (Szolgálat) mozgalom egész Törökországra és a világon több mint száz ország magán-iskolahálózatában jelenlévő, mozgósító hatalmának, 3-6 milliónyi követőjének. Úgy tűnik, az egykori, puccsgyanús katonai vezetéssel nagyjából leszámolt azErdogan-kormány, elég, ha csak a 2013-ban bebörtönzött több száz, minden fegyvernemet képviselő katonatisztre gondolunk, így felszínre kerülhetett a lappangó ellentét a két hatalmi pólus között. Megjegyzendő, hogy a kettejük viszonyának romlására már 2010-ben, a Mavi Marmara török segélyhajó incidense révén lehetett tippelni, együttesen kellett volna képviselni a török álláspontot. Ehelyett Erdogan nekiment az izraelieknek, Gülen viszont élesen bírálta az erdogani hübriszgyanús lépést. A világibb hatalom szerint az elmúlt évtizedben az igazságszolgáltatásba és a rendfenntartó erők felső vezetésébe beépült gülenisták állnak a kormány korrupciós befeketítése mögött, így érthető az a gyengítésre, felszámolásra irányuló akció, amit a Hizmet-iskolák, s a Gülen-médiabirodalom ellen indított, nem beszélve a rendőrség és az igazságszolgáltatás vezető szintjein beindított tisztogatásról.

Ideje lenne a búcsúnak A törökországi iszlamizmus USA-ban élő képviselője sem marad tétlen, mozgásba hozta az államapparátusba, törvénykezésbe beépült sejtjeit, támadott, illetve védekezett, látszik ez a jogháborús fejleményekből is. Egyik részről a kormány olyan törvényeket igyekezett hozni, melyekkel megtiltja az igazságszolgáltatásnak, hogy az állam beleegyezése nélkül vizsgálatokat folytasson (továbbá az oknyomozó médiának, hogy a rendőrség archívumait használhassa!), másrészről az igazságszolgáltatás és az ellenzéki pártok gátolnák ezt az igyekezetet, amely a kormányzatot a jogi számonkérhetőség fölé emelné. A két fél szinte „vallásháborús” szintre vitte az egykori mezaliansz mocskos válását, de ennél a kreált veszélynél jóval nagyobb, hogy mindkét oldalról támadás alatt áll a demokratikus államkép, és az européer mázzal leöntött állami intézményrendszer. A szálak a török iskolarendszeren, a güleni magánintézményeken át a mindenki számára egyenlő kvalitásúnak elvárt hazai oktatásba vágnak, a párt-, avagy klerikális fogak médiacsoportosulásokba haraptak, tollakat törtek. Támadás alatt áll a már-már impotens hadsereg, amely Törökországot a közel-keleti régióban komoly tényezővé tette. A flotta sodródik, a szárazföldi erők árnyékban, közben szétzilált a sosem szeplőtlen igazságszolgáltatás, mint a belső egyensúly letéteményese. Továbbra is nemzetközi jogsértések, valamint globális államközi egyezmények deformálásának gyanúja lebeg az állami húzóerő, a pénzszektor felett, az ide-oda csapódó ipar mással foglalkozik, mint egészséges pénzcsinálással.

Erdogan miniszterelnök eljátszhatná hosszú szerepe utolsó jelenetét: kiléphetne a színházi kellékké silányuló államvezetés mögül, meghajolhatna és leléphetne...hiszem, hogy egy jó dráma nem kell mindenáron tragédiába torkolljon.