Az ÍriszHáz nem eladó!

Míg a hátrányos helyzetű kiskorúakat sűrűn szőtt szociális háló védi Romániában, a 18. születésnappal beköszönt az ínség, megszűnik a legtöbb támogatás, kilátástalanná válik a rászoruló fiatalok élete. A sepsiszentgyörgyi ÍriszHáz ezt az űrt hivatott betölteni: nem csak egybegyűjti, hanem foglalkoztatja a szellemi és fizikai fogyatékkal élőket. Kustán Magyari Attila riportja.

Az ÍriszHázat 2002-ben, a Sepsiszentgyörgyön is megalakuló Diakónia Keresztyén Alapítvány támogatásával hozták létre azzal a céllal, hogy egyrészt az idős és beteg, másrészt a fogyatékos embereket karolják fel. Az utóbbiak kapcsán megállapították, hogy amint kikerülnek a gyermekjogvédelmi, az oktatási rendszerből, magukra maradnak, jobb esetben szüleikre támaszkodhatnak. Az ÍriszHáz ezen igyekszik segíteni, az idei költségvetés azonban megcsappant, a román állam ugyanis visszavett az adakozói lendületből. Hogy mennyire veszélyeztetik a több forrásból élő intézményt, arról igazgatójával, Makkai Péter lelkésszel beszélgettünk.

Nem nyújtanak védő kart Miután az 1989-es fordulat után az egész világ szembesült a romániai fogyatékos gyerekek szörnyű helyzetével, nemzetközi segítséggel kiépítették azt a szociális hálót, amely a mai napig jól működő és hatalmas rendszer – utal a helyzetre Makkai, aki azonban fájlalja, hogy a felnőttnek számító emberek már nem kapják meg a szükséges támogatást. – A tizennyolcadik év betöltése után még egy ideig tologatják a papírjaikat, utána azonban elengedik a kezüket, és vagy otthon ülnek ezek az emberek, vagy a pszichiátriára utalják őket, ahol semmi keresnivalójuk nem volna.

Ezek sajnos nem egyedi esetek. Kovászna megyében 3800 testi és szellemi fogyatékkal élő ember él, akik valamilyen minimális támogatásban részesülnek, de nincs intézmény, amely segítené őket.

Az ÍriszHáz nappali foglalkoztatója éppen ezért jött létre: közösséget biztosítanak azoknak, akik vágynak rá, és arra nevelik őket, hogy minél önállóbbak lehessenek. Jelenleg harmincöt emberre tudnak odafigyelni, ennél többet sem a büdzsé, sem az alkalmazott hat munkatárs nem bírna el. A munka persze megoszlik, a fogyatékkal élők meg tudnak fogni egy seprűt, rendet tudnak tenni, és főznek is, az önállóságra nevelés tehát már itt megkezdődik. Emellett kreatív műhelyeket tartanak fenn, ahol mindenféle apró kézműves tevékenység zajlik, az elkészült darabokat egy helyi üzletlánc segítségével értékesítik.

Belépni a munka világába A nappali foglalkoztatott státusból idővel át lehet lépni a munkakönyves életbe is. Mivel az ÍriszHáz nonprofit civil tevékenységén túllép egy gazdasági vállalkozás, itt már nem csak a fogyatékkal élők, hanem a munkát vezetők is jobban kell állják a sarat. Az állam ugyanis nem támogatja ezeket a vállalkozásokat, így a béreket ki kell termelniük akkor is, ha egy fogyatékos ember nem tud úgy teljesíteni, mint egy egészséges.
A lehetőségek tárháza egyre bővebb és színesebb: saját kertészettel, ruhaválogató műhellyel bírnak, saját karbantartó csapatuk is van. Ez utóbbi különböző intézményekkel kötött szerződést, a gyermekjogvédelmisek által működtetett családi házakat például ők festik ki, a kovásznai kórház körüli teendőket is ők vállalják, de vállalatokkal is kötnek szerződést, ha arra van szükség.
Működtetnek saját üzletet is, ahol szintén fogyatékkal élők szolgálnak ki, emellett ruhaválogatóban is lehet dolgozni, ahol negyven-ötven féle öltözéket különítenek el, és adnak el a turkálóknak. Hamarosan útjára indul a szalvéta- és vécépapírgyártás, ez a munka két embernek biztosíthatja a mindennapit.
Bár biokertészetnek hivatalosan nem nevezhetjük, a legizgalmasabb vállalkozásuk a „biológiailag tiszta” jelzőt kiérdemli. Ez két éve működik, egy kőröspataki kecskefarmból melegházat építettek ki, csirkefarmot is működtetnek, malacokat tenyésztenek, szállást biztosítanak vendégeknek, ha arra volna szükség.
Egy temesvári mintát ültettek át Kőröspatakra: egy-egy család, akivel szerződést kötnek, egy ágyást bérelhet ki, így előre tudhatja, hogy az adott évben, heti rendszerességgel mennyi friss zöldség jut a kamrájába.

Nem sajnálkozni kell Az ÍriszHázban teljes embert faragnak: zenefesztivált szerveznek, amely a fogyatékosok muzikális képességeit hivatott felmutatni, de festőművészeti kiállításra is évente invitálják a nyitott embereket.
Nyáron és télen táborokat szerveznek:

– Persze meglepődnek a síelők, amikor a pályán felbukkan a több tucat fogyatékos, de a társadalomnak meg kell tanulnia, hogy nem szabad őket elrejtenünk – magyarázza Makkai, aki az állam hozzáállását is rosszalja.

– A szociális politika még mindig arra épül, hogy sajnáljuk a fogyatékosokat, és akkor adunk nekik valamit. Márpedig nem sajnálkozni kell. A „handicap” szó a „cap in hand” szavakból épül fel, vagyis azt jelenti, hogy „kalap a kézben”. Ezt a szót már rég kiűzték az Európai Unióban, csak nálunk nem – ez is jelzésértékű.

Ezek után banizni kell… Egy fogyatékkal élő ellátása az ÍriszHázban havi 300-350 lejbe kerül, ha nem számítják bele az imént felsorolt rendezvényeket. Az állam ezt a költséget 165 lejjel támogatta mostanáig, a karácsony azonban friss híreket hozott: az összeget 70 lejre csökkentették.
A szervezet vezetése ekkor kongatta meg a vészharangot, Makkai azt is kijelentette, talán jobb volna mellőzni a szerződés aláírását. Ottjártunkkor ezt a felvetését megerősítette: – Az állam 65 ezer lejjel támogatott tavaly, mi pedig a fizetés utáni adókkal, az ÁFÁ-val stb. ennek közel a dupláját fizettük vissza. Magyarán: mi vagyunk a nonprofit szervezet, és az állam profitál belőlünk.
Mielőtt azt gondolnánk, hogy az állam mindenkivel szűkmarkú, Makkai egy papírt mutat fel, amelyiken az áll: egy nappali felnőtt foglalkoztató központ havi 1030 lejt kap tőlük, egy hónapra, egy ember után.
Az ÍriszHáz persze más forrásokkal is rendelkezik, így például az osztrák Diakónia Keresztyén Alapítvány 15-20 ezer euróval járul a munkájukhoz, de a megyei és városi tanács is segít. Partnereket nem nehéz találni, mert nem kérnek, hanem felajánlják a segítségüket. Nemrég például Demeter János volt megyei tanácselnök és Grubisics Levente rádiós vállalták el, hogy ötven vendég részére főznek, akik a vacsora árával támogatják a szervezetet. – Ha azt mondom, hogy a fogyatékkal élők nem nevezhetők „handicap”-nek, azaz kéregetőknek, akkor az ÍriszHáz filozófiájával is követem ezt a példát.

Hogyan tovább? Maguk az érintettek – akik ottjártunk idején a téli vakáció miatt nem jártak be a Házba, szintén tudnak arról, hogy milyen veszélybe sodródott az őket segítő szervezet.

Amikor a tavalyi év utolsó napjain közös imádságra hívták az ÍriszHázat támogatókat, a fogyatékkal élők is megjelentek, és levelet írtak az államhoz. Az írásban többek között az áll, csak a holttestükön keresztül vehetik el tőlük az intézményt, „de még akkor sem adjuk oda, hogyha fagy”, „az ÍriszHáz nem eladó”.

A szervezet egyelőre marad: mint azt január közepén megtudtuk, a létező források újraosztásával foglalkoznak, amit az intézményvezető elsősorban a saját bérezésének leállításával kezdett, és sajnálatos módon néhány munkahely megszüntetésével folytatott. A fogyatékkal élők azonban folytatják, amit eddig: dolgoznak, az év második hetében téli táborozáson vettek részt, és ha a tavaszi költségvetés után a megyei és városi tanács által ígért növekedett támogatás is megérkezik, remélhetően helyreállhat a régi rend is.