Berlin, nincs alku

Nyitott város. Barátságos város. Szórólapok, útikönyvek hirdetik kedves piktogramokkal, hogy milyen Berlin. Milyen jó. Szorongást és gyanakvást szülnek e mindenhol felbukkanó mondatok, ez a bátorítás, amivel ide várnak. Talán a kelet-európai paranoia miatt nehéz elhinni ezt a jóságot. Általában semmi és senki nem az, aminek mutatja magát. Talán az el nem űzhető történelmi félelem: a tetthely nem lehet sosem tiszta. Parászka Boróka riportja.

Berlinbe három vonat indul Budapestről, ahova átutazóként megérkezem: a Jan Jesenius, a Hungaria és a Metropol. Tizenkét órát tölt el a szerelvényen az utas, jól meg kell tehát választani, mire ül fel, hogyan közelít a „jó városba”, mert ennek a mozgó helynek is szelleme van, szellemet hordoz.
Jan Jesenius-Jeszenszky János vonat-névadó igazán közép-európai pályán haladt, a wittenbergi és a prágai egyetem rektoraként, Bethlen szövetségeseként erdélyi bizalomra érdemes. Vennék is rá a jegyet, némiképp óvatossá tesz a tény, hogy ő boncolt először nyilvánosan (házasságtörés miatt kivégzett) női holttestet. Közép-európai élettörténetéhez hozzátartozik kudarca is: sohasem sikerült, több kísérlet árán sem, levágott fejű ember fejét visszahelyeznie, és életre keltenie. Olyannyira mély kudarc ez, hogy saját fejét császári parancsra a hóhér, munkatárs és barát vágta le, tűzte ki prágai hídfőre 1621-ben, és Jesenius sem kelt életre aztán. Az orvosprofesszor feje egy évtizeden át díszelgett a prágai hídfőn mindenki okulására, a császárral szemben szövetkezni kockázatos. Ilyen barátságos történeteket visznek és hoznak nevükben errefelé, a tisztelet jeleként, ezek a közép-európai vonatok. Fel lehet-e ülni ilyen történelemre?
Végül nem bízom rá magam Jan Jeseniusra, távol tartom magam a rémségek emlékezetétől. Ha mindez az örökség nem lenne elég, a szerelvény, Jan Jesenius, ráadásul túl korán is indul: nem gyötröm magam a hajnali felkeléssel. A Hungaria barátságos délelőtti órán lendül neki, de későn érkezik. Van bennem némi kényelmetlenség érzet is, erdélyi utasként, Magyarországon csak átszállóként, a Hungárián bevonulni Berlinbe nem lenne túl jó. Tartom a távolságot Hungáriával.
Marad a Metropol a legnagyobb európai kulturális központba utazáshoz: este indul, másnap reggel, épp időben, munkakezdésre érkezik. Valódi arcát mutatja ilyenkor a város, belátni az irodaházak üvegablakain, állandó a mozgás, a munka. Az utcákon, a köztereken fiatalok-nyugdíjasok kerékpárral, kutyával, terepruhában, mintha egy városi pikniken járnánk. És mindenütt gyerekek. Óvodáskorúk (kabátjukon világító biztonsági egyenköpeny, rajta név, telefonszám, arra az esetre, ha elvesznének), kisiskolások, középiskolások. Város-iskola működik minden téren, műemléknél, nem lehet úgy belépni egy múzeumba, hogy ne lenne éppen ott egy iskolás csoport. Gyakorlott tanárok, gyakorlott diákok, mindenki tudja, hogy kell viselkedni, hogyan kell magyarázni, mire és hogy kell figyelni, a múzeumlátogatás itt, úgy látszik napi tananyag.

Szekrényen át a múltba A Hackescher Markton a Gedenkstätte Stille Helden (A Csöndes hősök emlékhelye) egy bérház, szobáiban a Harmadik Birodalomban bujkáló zsidók és bujtatóik élettörténete ismerhető meg. Az interaktív szobákban középiskolások használják a számítógépeket, digitális adathordozókat, csend van, figyelem: nem zavarom őket. A kiállítás hátsó, nem digitalizált felébe igyekszem. Itt működött Otto Weidt ellenálló kefekötő műhelye, ahol hivatalosan gyengén látó személyeket foglalkoztatott, titokban, a rejtett szobában, zsidókat bújtatott.
A műhelyen megállt az idő: ezen a téren semmit sem változtattak: ugyanaz a padló, ugyanaz a málló vakolat, ugyanaz a megkopott, nyomasztó színű falfestés, a falon újra és újra visszatérő, soha véget nem érő vonalak: hengerelt minta. A Metropolon errefelé Thomas Bernhardot olvasom, a Fagy szereplői is ilyen hengerelt minták között élnek, de inkább halnak: Otto Weidt műhelyében érthetővé válik, miért elviselhetetlen ez a hétköznapi, mindennapos végeláthatatlan ismétlődés. A kiállító térben nincsenek kiállítási tárgyak. Itt az atmoszféra a rettenetes műalkotás. Néhány munkapad, ismerős anyag és forma: hasonló padokban tanulhattam még én is néhány birodalommal és rendszerrel arrébb, a nyolcvanas években.

A tárgyak őrzik és mondják legkitartóbban a történeteket.

A gyerekek kipróbálják, beleülnek a munkapadokba: kézhez áll, amihez hozzá kell szokjanak, amit meg kell értsenek.
A falon Otto Weidt, a kefekötő műhely munkatársai és menekültjeinek fotói. Családi képek, mosolygó munkahelyi közös fotók, álló és ülő sorral, rendbe tett frizurák, gondosan begombolt ingek, elsimított szoknyák. Férfiak, egymás vállára tett kézzel. Anyák, apák, közrevett gyerekek. A képekről nem olvasható le félelem, zaklatottság, csak valami fegyelmezett bizakodás. A békeidők látszatához való ragaszkodás, a túlélés reménye. A képek alatt a feliratból tudható csak, ki az, aki megmenekült, és ki az, aki nem. Az utolsó szobába nem vezet ajtó. Egy szekrénynek álcázott paravánon keresztül lehet belépni az ablaktalan, sötét térbe: valamikor, egy igazi szekrény mögött itt bújtak meg a bujkálók. A kamra teljesen üres, és sötét, egyetlen fénynyaláb világítja meg a tér közepét: a helyet, ahol voltak valamikor valakik. Csend van itt, csak egyenként lehet betekinteni, messzire tűnik a múzeumlátogató gyerekek beszélgetése, az utcazaj, a vissza nem zökkenő idő áll itt.
Nehéz visszafordulni, át a szerkény-paravánon, a hetven éve sötét és kopott szobák kusza mintázatán, a falakról mégis mosolygó emberek portréin, akikről kép alatti felirat közli: hiába mosolyogtak, bizakodtak. Csak az ablakokon beszűrődő fény bíztat a visszatérésre, és a bérház udvarból bemosolygó látvány. Hatalmas, fémből kalapált, emeletnyi béka integet be, a falakról vicces rajzok hirdetik, hogy művésztelep is működik itt, a múzeum mellett. A Marx graffiti mellett egy majom graffiti a falon, meg mindenféle szörnyek és lények. Berlin-mesekönyv. Anne Frank központ is működik itt, Anne Frankot falrajz is hirdeti, kusza hajkoronát kap az állandóan mosolygó kislány.

Emlékeken lépkedve Barátságos város tér vissza a rajzok láttán és közben a falakhoz érek, amelyek ugyanúgy állnak azóta is. Azóta: az „aznak” itt folyamatosan kibomló értelme, magyarázata, tartalma van. Akárhova lépek, feliratokat látok:

az utcakövek közé, aszfaltba ágyazva réz „kockaköveken”, stolperstein-okon olvasható, kinek az egykori lakhelyén járok, és az ott élőt hova hurcolták, mikor és hogyan halt el. Név, születés és halál helye-ideje. Még az is meg van jelölve, amit nem lehet megjelölni.

A Grosse Hamburger Srassén Christian Boltanski műalkotása a hiányt jelzi: az 1911-ben emelt épületegyüttes középső tagját 1945-ben lebombázták, a hiányzó épületben élők nevét a megmaradt falakra írták fel, mementóként. Középen, egykori otthonok helyét fák, növények nőtték be. Berlinben nagyon sok a zöld – mondják.
Néhány lépésre a háború alatt megsemmisített régi zsidó temető és a zsidó öregek otthonának helye, ahol a Gestapo gyűjtötte a deportálásra összeterelt embereket. A temetőben egyetlen emlékművet emeltek újra, Moses Mendelssohnét. A hiányzó sírok helyét borostyán növi be vastagon: vastag indák védik a felszántott földet, nem lehet a kúszó ágakon járni.
És az utca végén újabb emlékmű, a Koppenplatz játszótere mellett Carl Biedermann és Éva Butzmann 1996-os műalkotása. Valódinak látszó fém asztal, mellette egy álló és egy felborult szék a kopott, parkettnek tűnő talapzaton. Hallani, hogyan kopog ezen az elrohanó lépte, a sosem mozduló székek nyikorgása. Az elhagyott lakószoba ismerős enteriőr, minden utcasarkon lehetne nálunk is ilyent felállítani – mondom Erdélyből ide származott beszélgetőtársamnak. Csak sokkal több felborult szék heverne szerteszét – teszi hozzá, ismeri, érti az otthoni helyzetet.

Egyszerűen, őszintén, nyersen Kora délután van már, mire a rövid Grosse Hamburger Srassén végigsétálunk. Mögöttünk a játszótér, a hiányzó ház és temető, a graffitik, a vasbéka meg az ablaktalan szoba. Óvatosan kerülgetem a stolperstein-okat, és figyelem, hogyan tesznek az elmenők, babakocsit toló fiatal nők, mellettük szaladó gyerekek. Nem tudok rálépni a nevekre, a fémbe öntött évszámokba, időkbe.

Egyszerre vesz körül a családias derű és a nem létező falakból is szivárgó rettenet. Nem tudom, hogyan lehet élni ebben a barátkozó városban.

Hogyan lehet például haladni az egyre sorjázó emlék-kockák között, mikor fárad-szokik bele az ember abba, hogy a neveket betűzze. Minden lépéssel visszaránt az időörvény, újra és újra választ kell adni arra, hogyan és miért lehetséges az, hogy én most itt vagyok, és megtehetem, hogy tovább lépjek.
Helyettem választ a KW – kortárs művészeti központ kiállítása ad: Christoph Schlingensief retrospektív kiállítás látható itt január közepéig. A német kultúra egyszerre tisztelt és kitagadott, könyörtelen és gyermeki figurája, a filmes-operarendező-képzőművész-televíziós akcióművész mutat példát. A KW előtt hatalmas konténer takarja el a homlokzatot, a négy éve elhunyt Schlingensief egyik munkája, rajta felirat: Ausländer raus. (Ki az idegenekkel!) Kerülgetni kell a kelet-európaiként is jól ismert szürke dobozt, hogy be lehessen jutni a nyugat-európai központba, gyakorolni kell a kirekesztettséget. Bent szédítő világ nyílik: plasztikus beavatás a régi világok romjain épített új világba. Az alagsorban a Schlingensief által megálmodott, Burkina Faso-ba tervezett „opera falu” mása. Fából-hulladékból-háncsból összetákolt forgószínpad, piktogramokra, videó bejátszásokra egyszerűsített, az európaitól távol eső civilizáció számára közvetített, parodizált, leírt és magyarázott wagneri (német, európai) univerzum. Schlingensief utolsó munkáinak egyike.
Lehet a saját kultúráról ennyire nyersen, ennyire egyszerűen, ennyire őszintén beszélni. A gyász, a gúny, az irónia és a tragédia együtt áll a játékban. Semmi kompromisszum, semmi finomítás, lábjegyzet, magyarázat, tiszteletkör. Az „opera falu” (épül ez a program ma is, van ilyen játéktér odaát, a másik kontinensen, Schlingensief halála után is). A KW alagsorába újraépített makett fölötti emeleteken különböző videó-installációk, szemelvények az életműből. A legtöbben a mosolygós, derűs hangú fiatal férfi, az alkotó mondja, mutatja, vezényli, alakítja a magáét. A kortárs kulturális központ hétköznap is tele van huszonévesekkel, földön ülve-feküdve fülükön fejhallgatóval hallgatják a különböző installációkat. Mintha egy népesebb házibulin lennék. Nem is férek hozzá a terminálokhoz, végül az egy órás film kivetítőjénél, a Chance 2000 vászna előtt találok helyet magamnak. Az 1998-as alkotás egy óra példabeszéd a demokrácia álságosságáról, a politikai és polgári hazugságokról, benne cirkuszi mutatványok, utcai performanszok, bevásárlóközponti provokációk (szegény asszony vásárolhat-e luxus rúzst?), valamint Helmut Kohl üdülőjének elárasztására tett kísérletével, amelyben hatmillió német munkanélkülit hívnak közös fürdőzésre. Nyers, direkt képek, egyértelmű szöveg és helyzetek. Nincs semmi elrejtve, nincs semmi, amiről ne tudna, vagy ne beszélne ez a tárlat. Meg a konténer az utcán. És maga az utca. A tér. A város.

Képregények a kastélyban Két stolperstein között könnyű léptekkel haladok. És mindenhol megállok, elolvasom a neveket, az évszámokat. Mire átvágok a városon, ideiglenes otthonomba, a Wannsee partján fekvő kastélyban berendezett irodalmi központba, úrrá lesz rajtam a fáradt felszabadulás. A Literarisches Colloquiumban kiállításra készülnek: Tardi, hirdeti a homlokzaton hatalmas, vörös vászonra nyomtatott felirat. A kastély falain Jacques Tardi képregényeinek kinagyított részletei. Egy éve annak, hogy a francia pacifista alkotó visszautasította a legmagasabb állami kitüntetést, a Becsületrendet. „Szabad ember vagyok, nem szolgálok semmilyen hatalmat” – szólt az üzenet és a magyarázat. Most vele emlékeznek itt: első világháborús történeteivel, hőssé rajzolt antihőseivel köszöntötték a 2014-es évfordulót a Wannsee partján. Nem messze onnan, ahol a 1942-ben a zsidókérdés végső megoldásáról született döntés.