Ütközések minden szinten

2016. 11. 14. 22:22

Önmeghatározás – bevallottan ez az a szándék, ami a Nagyvárad Táncegyüttest az Ütközések című produkció elkészítésére sarkallta. Fontos mérföldkő, hiszen azt jelzi, az útkeresés szakasza lezárult, a társulat elindulhat az érés, a beteljesedés útján. Tasnádi-Sáhy Péter írása.

 

ÜTKÖZÉSEK – rendező: Dimény Levente, dramaturg: Szalay Tamás, díszlet és jelmez: Cristina Breteanu, zene: Cári Tibor, koreográfia: Andreea Belu, Brugós Sándor-Csaba, Dimény Levente, Györfi Csaba, Juhász Zsolt, László Csaba, Kerekes Dalma, Tőkés Imola, Baczó Tünde.

 

„Rendszerint sokkal több összefüggés, nyelvi játék, mélység és sekélység található a szövegben, mint amennyit az író beletett (…) Jobb korokban ezt elfogadták közvetlen Isten-bizonyítéknak” – írja Esterházy Péter az irodalomról, de a tétel, az adott művészeti ághoz igazítva, nagyjából minden korrekt műalkotással kapcsolatban megállja a helyét, mint ahogy érvényes a nagyváradi táncosok Ütközések című produkciójára is.

Jóllehet mind a kilenc, lazán egybefűzött etűd mélyén a táncosok, évek alatt kiérlelt premisszák mentén fogalmazott ars poeticája kavarog, de ez elég energiát hordoz ahhoz, hogy maga körül egyén és társadalom, férfi és nő, kor és hagyomány, vágyak és elvárások komoly feszültségekkel terhes csillagpárjait mozgassa, amik csak ritkán, és komoly kompromisszumok mentén juthatnak pillanatnyi nyugvópontra.
Az okokat prózaian fogalmazva, lehántva az Ütközéskben is fellehető rengeteg összecsengést, illetve paradoxont: minden eddiginél összetettebbé vált a világ, és egyre kevesebb benne a kapaszkodó. A hagyomány erejét mindig is a kizárólagossága adta, az, hogy tökéletes bizonyossággal mondhatott valamit a világról, nem lehet úgy tenni, mintha ez még mindig így lenne, hiszen akaratunkon kívül is sok igazság verseng kegyeinkért, ennek tagadása vakság, képmutatás. Hogy az alapproblémához mondjak egy izzadtságszagú jópofát: az okostelefon egyszer úgyis kihullik a székelyharisnyából.
A hagyomány hanyatlása, a megkérdőjelezhetetlen világkép hiánya, mint az előadás is szépen kibontja, nem csak egy 21. században érvényes öndefiníciót kereső néptánc(os gyökerekből kinőtt) együttest állít komoly kihívások elé, hanem teljes mélységében áthatja az életünket, és a „minden relatív” a hétköznapokban kevésbé tűnik nagy áttörésnek, mint a tudományban anno.
Megoldás nincsen, csak helyes hozzáállás, amit – bátran ki merem jelenteni – a Nagyvárad Táncegyüttes kifejezetten jól érez: bonyolult viszonyok között is meg lehet próbálni arccal a fény felé fordulni.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!