Úrhatnám látszatok védelmében

2016. 01. 30. 14:07

A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház legutóbbi bemutatóján Moliére Úrhatnám polgár című vígjátékát láthatta a nagyérdemű, Sardar Tagirovsky rendezésében. Fám Erika kritikája.

 

Jourdain úr és Jourdainné: Pálffy Tibor és Gajzágó Zsuzsa    Fotó: Barabás Zsolt

 

A moliére-i téma aktualitása egyértemű, hiszen számtalan olyan lehetőségünk van ma, amely megkönnyíti, hogy olyan képet faragjunk magunkról, amelyről azt gondoljuk, hogy elsősorban másoknak, a másiknak tetszik, miközben hisszük, hogy ezáltal megfelelhetünk bizonyos elvárásoknak illetve úgy gondoljuk, hogy  inkább elfogadnak, tisztelnek, szeretnek bennünket.

Tagirovsky úgy vitte színpadra az Úrhatnám polgárt, hogy a kortárs élethelyzetünkhöz igazította a szöveget, lefaragva, illetve kiegészítve azt, Sényi Fanni színpadra alkalmazásával, miközben a társulat majd mindenik tagjához illesztette a már meglévő szerepet. Gyakran egyértelművé válhat az előadás alatt a néző számára, hogy a színészeknek nem minden helyzetben kellett a szerephez igazodnia, alkalmazkodnia, hanem a szerepeket írták át, gyúrták  át a színészek személyiségének megfelelően és az is átsugárzik egyes jeleneteken, hogy kollaboratív munka eredményét látjuk, ahol a rendezői önkény nem mindig kapott domináns szerepet.

A vígjáték műfaji attributumait, jellegzetességeit próbálta megőrizni a rendező, bár az előadás alaphangulatát nem annyira a humor, mint inkább a zene határozza meg. Az ironikus hangvétel mindvégig uralja a színészi játékot, a zenei betétekben ez sokszor felerősödik és kifigurázássá minősül át. Úgy a rendezői építkezésben, mint a színészi játékban

meghatározó az önirónia jelenléte is,

hiszen nem egy önfeledt, pusztán a megnevettetés  célját szolgáló produkciót látunk, hanem egy olyan önreflexív kísérletet, ahol folyamatosan visszatér a kétely és a bizonytalanság, amelyek nem engedik, hogy Jourdain urat mókás, vicces figurának lássuk, hanem akire inkább szánalmas, a saját korlátaitól szabadulni alig tudó, megfelelési kényszerek csapdájába, hálójába keveredett áldozatként tekinthetünk.

Nem mindennapos zenei környezete van a sepsiszentgyörgyiek előadásának, hiszen akár önálló produkcióként is megállná a helyét, ha csak a zenés, énekes jeleneteket fűznénk egybe. Természetesen ehhez az is hozzájárul, hogy külön zeneszerző jegyzi a hangzásvilágot, illetve nem elhanyagolható, hogy a társulat jó részének zenei képzettsége is van. Ráadásul könnyedén szólaltatnak meg hangszereket és van gyakorlatuk nemcsak az egyéni, hanem a kollektív zenélés területén is, lásd a színészekből verbuválódott Tesztoszteron Zenei Alakulat sikeres fellépéseit.

A szilveszterkor bemutatott előadás egyik próbaképe

 

Szokatlan színpadmeghosszabítással egészítette ki a díszletet Bartha József, egy kifutóval, amelyet jól ki is használnak az előadás alatt, így jóval személyesebb lesz a darab, nézőközelibb. Az amúgy minimalista díszlet csak funkcionálisan változik a három órás előadás alatt, a háttérben mint egy képkeretben jelennek meg sajátos beállításban szereplők és tárgyak, számos alkotást idézve a művészettörténet különböző állomáshelyeiről, Leonardo Utolsó vacsoráját vagy az olasz reneszánsz csendéleteit illetve alakábrázolását juttatva eszünkbe. A kifutó egyszerre divatbemutató színtere, de a görkorcsolya, gördeszka, a bicikli, illetve a targonca pályája is, kicsit móló, ahova a színészek kötnek ki, mintegy fordított sorrendben, a szárazról horgonyoznak le a végeken, azon a határon, ahol véget ér a színpad és elkezdődik az a világ, amelyért a színpad és a színész van, belelógatják lábukat a „nézők-tengerébe”. Tagirovsky Moliere-értelmezésébe nemcsak az egyén megfelelni-akarása fér bele, hanem a színészi dícsvágy, sikervágy, a taps utáni vágy, az elismerés, a siker bűvölete is górcső alá kerül. Ugyanakkor kritikája is ez a színházi torzulások, megalkuvások, kompromisszumok sokféleségének, céltévesztésének. Pálffy Tibor (Jourdain úr) olyan úrhatnám polgárt mintáz, aki tudja, hogy miféle betegsége van, ismeri a kórt, amelytől szabadulni képtelen, a látszatokat keresi, a külcsín bűvöletében él, szándékosan, mert nincs más választása, mert nem tud jobbat, tudja, hogy az egész hamis.

Nem egy önfeledt Jourdain urat látunk, hanem egy gondterhelt embert,

aki egyetlen lehetőségének tartja azt, amit csinál, hiszen a pénze megengedi, hogy legalább annak a látaszatát keltse, ami ő maga nem tud lenni és ez védelmet nyújt neki. S ha kilépne ebből szerepből, akkor megsemmisülne, ezért nem tudja abbahagyni. Pálffy játékában sok önkritika, önirónia rejtőzik, villoni fölénnyel és dölyffel látja és mutatja magát. Nem a menekvő kisember ő, aki sunyít és lapít jelmezei mögött, hanem az az ember, aki tudja, hogy másként nem tehet, mert kutyaszorítóban van, olyan közegbe került, olyan életteret választott magának, ahol ha önmaga lenne azért éppen úgy kinevetnék, mintha eljátszaná – még ha rosszul is – a szerepet, amelyet választott.

Jellemző Tagirovsky rendezéseire, hogy próbál minél gyakrabban kapcsolatot teremteni a közönséggel, a Meggyeskertben például konyakkal kínálták a nézőket, most aranyzsinórt kapott mindenki, aki bement a terembe és ezzel meg is alapozta a csillogás, a látszatok uralta világ szimbólumát: az aranyat. Még ha hamis is, az arany mégiscsak arany. Ennek a hamis csillogásnak az értéktelenségét, tünékenységét, mulandóságát nagyon jól jelzi az előadás harmadik felében használt csillámpor-aranypor, amivel a színpadon mindenkit bemázolnak, jut bőven a padlóra is, majd mindent beborít és lemoshatatlanul, leporolhatatlanul ráragad mindenre, mint egy gyógyíthatatlan kórság. A közönséggel való kapcsolatkeresés része az is, hogy időnként a színészek lejönnek a nézőtérre és helyenként próbálnak röviden szóba elegyedni egyes nézőkkel, több-kevesebb sikerrel, ezek figyelemreméltő próbálkozások a nézőtér-színpad nehezen oldható határának az elmozdításában.

Előtérben Ruscsák Péter és Benedek Ágnes

 

Az Úrhatnám polgár hosszú előadás, túl hosszú. Az egyes jelenetek szép, koherens egységet alkotnak, azonban valahogy nagyon kínosan, nehézkesen gördülő, cammogó negyedórák fűzik össze az élvezhető részeket, mintha az előadás időtartama hamarabb meg lett volna állapítva, mint amit az előadás hozni akar magával, így a bohókás, fiatalos jelenetek, viccesnek álcázott betétek önmagukat ürítik ki, mert nem tudnak kapcsolódni és nem alakul ki egy egységes egész. Ennek ellenére az előadás nagyon fiatalos, nemcsak a sok fiatal színész jelenléte által, hanem a gyakran jelenlévő lendület megadja az alaphangot, talán ha szorosabbra fonta volna a rendező az események szálát és szűkített volna a rádiókabaréba illő szövegcentrikus részeken, akkor sokat segített volna az előadás élményszerűségének növelésében.

Nemcsak a zene kap jelentős szerepet az előadásban, hanem a festészet is reprezentáns módon jelen van, részben a fent említett színpad-képszerkezet révén, másrészt egy újszerű intramediális kísérlet révén, amely csak érintőlegesen része a produkciónak, nevezetesen az előadás közepétől a nézőtéren felállított festőállvány mellett megjelenik egy képzőművész, aki az előadást mint ispirációs közeget használja egy festmény létrehozásához.

Minden előadás alatt születik egy képzőművészeti alkotás, egy olajfestmény.

A jelmezek hatásosan alátámasztják az előadás koncepcióját, neobarokk jellegük a csillogásra, a divathóbortra alapoznak, sok posztmodern elemmel. Jourdain úr felesége (Gajzágó Zsuzsa) nem ellenpontozza a főszereplő figuráját, konfliktusaik, vitáik, egyet-nem-értésük csak megerősíti a megfelelésvágyukat. A fiatalok szerelmi vivódásaikkal kicsit kilendítik a kényszeres tetszeni akarás mókuskerekét, azonban a hitelességük épp annyira instabil és kétes, mint a gróf és a grófnő, illetve a sok tanár magatartása, akik elsősorban a pénzért és a megélhetését teszik, amit tesznek.

Különös szereplője az előadásnak a vívómester. Jourdain úrhoz csak alkatában hasonló, nyurga fiatal férfi, aki a színpad bal oldalán végigállja az előadást, majdnem anyaszült meztelenül, egy alsónadrágban, rizsporral tetőtől-talpig bekenve. Az előadás végén lép be a színpadra és egy targoncára helyezi Jourdain urat, mintegy megmentve-megszégyenítve fölé kerekedik, hiszen minden kiderül,  hogy az egész csak egy hamis színjáték, hogy mindenki mindvégig tudta, nem igazi, hogy szerepeket, szerepekre halmozott mindenki. Ez a különös figura lehet akár Jourdain úr lelkiismerete, felettes énje vagy éppen a tudatallatija, de mindenképp a jobbik énje. Az előadás zárójelenete egy reneszánsz festményt idéző tableau vivant, amely kicsit caravaggiós, kicsit botticellis, olyan élőkép, amely összegzi az előadás üzenetét: életünk jó részét azzal töltjük, hogy a szép látszatokat ápolgatjuk, dédelgetjük, sokszor azonosulunk a kényszerből, önvédelemből felvett szerepeinkkel illetve mindent megteszünk annak érdekében, hogy olyannak lássanak mások bennünket, amilyenek lenni szeretnénk, miközben elfeledkezünk arról, hogy mi magunk is képesek vagyunk valós változásokra, átalakulásokra, csakhogy az sokkal nehezebb és kevésbé látványos, mint a maszk felvállalása.

 

 

Tamási Áron Sznház, Sepsiszentgyörgy

Molière: Úrhatnám polgár

 

Jourdain úr: Pálffy Tibor

Jourdainné: Gajzágó Zsuzsa

Luci: Benedek Ágnes

Nicole: Kovács Kati

Cléonte: Kónya-Ütő Bence

Covielle: Kolcsár József

Doriméne grófnő: Szalma Hajnalka

Dorante gróf: Ruscsák Péter

Tánctanár: Erdei Gábor

Zenetanár: Pál Ferenczi Gyöngyi

Filozófia-tanár: Nagy Alfréd

Vívómester: Derzsi Dezső

Szabómester: Szakács László

Udvari bohóc: Fekete Lovas Zsolt, Katona Dávid m.v., Simó Lakatos Barna m.v.

Színész: Diószegi Attila,  Debreczi Kálmán, D. Albu Annamária, P. Magyarosi Imola

Festőnő: Oláh Melinda-Janka

 

Rendező: Sardar Tagirovsky

Díszlettervező: Bartha József

Jelmeztervező: Bajkó Blanka Alíz

Szinpadra alkalmazta: Sényi Fanni

Zeneszerző: Bartók György

Koreográfus: Bezsán Noémi

A rendező munkatársa: László Beáta Lídia

Súgó: Dobra Mária Magdolna

Ügyelő: V. Bartha Edit



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!