Tyúkok ura – Nagy Romulus

Változik a kor. Éppen most van a fordulója. Az uralkodó, az értelmiség már nagyon unja a régit. Várja az új korszakot. Az elő- és az utó- küzd egymással valamikor, talán az ókori Rómában, vagy éppen napjaink Európájában. Kérdés persze, mit hoz a jövő? Nincs ok a derűlátásra. Legalábbis a nagyváradiak Nagy Romulus előadása szerint. Simon Judit kritikája.

Dürrenmatt az ókori Romába helyezte a cselekményt. A Nagy Romulust 1950-ben írta, a hidegháború kibontakozásának időszakában. Alig ért véget a második nagy háború, a világ még korántsem tért magához. Válsággal küszködik a világ, Európa próbál kilábalni a recesszióból, összetartani az uniót 2012-ben.
A színpadon minden lepusztult, a szereplők szedett-vedett öltözékben próbálják őrizni a látszatot, hogy még megmenthető a régi világ. Tudják pedig, hogy a változás ott toporog az ajtóban – a germánok jönnek, minden megváltozik. Romulus – nagynak nevezik, a történelem kicsinek gúnyolja – hagyja elpusztulni vérrel és vassal kiépített birodalmát. Tudja, az újat be kell engedni, de ügyelni kell, hogy valami értelmesebb érkezzen. A császár (Szélyes Ferenc) halni készül, birodalmával együtt. Behódolni Odoakernek (Kardos M. Róbert), de ez sem olyan egyszerű.
Az ellenség nem kívülről érkezik, az összeomlás belülről indul. A belügyminiszter (Tóth Tünde) és a hadügy vezetője (Firtos Edit) sokkal inkább magukat félti, mint az országot. A pénzek őre pedig rég kiürítette az államkasszát. Még a szakács (Csíky Ibolya) is hajlandó bármire, csak legyenek kövérek a tyúkok. Semmi sem működik, csak a bürokrácia. Achilles (Hajdu Géza) és Pyramus (Dobos Imre), a két öreg hivatalnok, szolgákként mímelik a cselekvést, noha már mindenről lemondtak.
A császár tudja, hogy mindenki menekül és viszi, ami még megmaradt, azzal is tisztában van, hogy közeli emberei, de asszonya is elárulja, mégis úgy tesz, mintha ezt észre sem venné. A tyúkjaival foglalkozik, akiket elődeiről, önmagáról és a hódító germán vezérről nevez el. Megeszi a tojásokat, úgy tűnik, csak ez érdekli. Nem akarja meghallgatni a lovasság prefektusát, tudja ő jól, seregei átálltak az ellenséghez, birodalma elpusztul.
„Romulus húsz esztendeig játssza a pojácát, és környezete nem jön rá, hogy módszer van ebben az értelmetlenségben. Elgondolkodtató körülmény. Jól figyeljünk oda, miféle ember az, akit én színpadra állítottam: elmés, könnyed, humánus, végső soron azonban kíméletlenül rideg és könyörtelen a cselekvésben, s attól sem riad vissza, hogy ugyanezt az elszántságot másoktól is megkövetelje; veszélyes fickó, aki halálra szánta magát; ez teszi borzasztóvá ezt a császári tyúktenyésztőt, ezt a bohócsipkában ágáló világbíráját” – írja Dürrenmatt a hőséről.
Bölcs bohóc – mondhatnánk, aki nem akar szembe menni a történelemmel. Művelt ember, aki érzékeli, változnia kell a világnak ahhoz, hogy életben maradjon. Felesége (Fodor Réka) tiltakozása ellenére eladja a „múltat”, kiárusítja elődei szobrait, a „műtárgyakat” viszi a kereskedő (Csatlós Lóránt), de lányát (Gajai Ágnes) nem engedi át Rupf nagyiparosnak, nadrág-gyárosnak (ifj. Kovács Levente), pedig ezzel megmenthetné birodalmát. De nem akarja megmenteni, fontosabb neki a lánya és annak szerelme, a fogságból visszatért patrícius (Páll Hunor). Szereti lányát, aki ugyancsak elhagyja. Romulus mindenkit megért.
Megérti a keletrómai császárt is (Dimény Levente), aki ugyan elmenekül, de hagyományait, kunyerálási szokásokait kénytelen magával cipelni. Segítségért érkezik, segítőkésznek mutatkozik, de saját érdekében kihasznál minden lehetőséget. Bizánc túléli a római birodalmat. Csatlósai, akik őrei is egyben, remekül mulatnak Romulus és birodalma bukásán.
A császár Odoakert is megérti, s a germán is együtt érez vele. Számos közös vonása akad a két férfinak. Mindketten tyúktenyésztők, egyformán tudják: a gazdaság fontosabb, mint a politika, a világnak változnia kell, de a változásról már különbözően vélekednek.
A germán vezér fehér köpenyben, katonák kíséretében érkezik. Tisztaság, rend a lelke mindennek. A szabadság csupa kosz és rendetlenség. A múltat nyugdíjba küldi, de megtartja: ragyogó villát, pénzt bocsát rendelkezésére, valamikor talán jó lesz valamire ez a bölcs pojáca.
A Nyugat-római Birodalom bukásával múlt el az ókor, és kezdődött a sötét középkor.
Szabó K. István rendező előadása, noha mulatságos, nem szívderítő. Olyan világot mutat meg, amelyben az emberek nem csak méltóságukat, de nemüket is elveszítették. A két miniszter funkciójuk tudatában korántsem nő, a két öreg házmesterné öltözete is erre utal. Kiveszett a férfiasság és a nőiesség – mondja az előadás, és ha körülnézünk, muszáj egyetértenünk.
Ez nevetséges, de drámai is egyben, hiszen az identitás kérdése is felmerül. Mindezekről azonban lehet nem is érdemes beszélni, amikor kizökkent az idő, melyet talán csak a szerelem képes visszaterelni a medrébe. (A férfi a mutatónélküli órából lép ki, hogy karjába vegye szerelmét.) Az egységes és tisztán felépített, több síkú előadás kérdések sorozatát veti fel, és szokásához híven a nézők feladata megtalálni a válaszokat. Kétségtelen: Szabó K. nem sok jót jósol a jövőre nézve a Nagy Romulus-szal. Mi történik Európában, ha szétesik az Unió? Lehetséges, hogy a rendetlen demokrácia helyébe ismét a rendet szavatoló parancsuralom léphet? Mi az értelmiség feladata itt és most, a változó világban? Maradni és megvédeni azt, ami van, vagy menekülni azzal, ami megmaradt? A múlt, a jelen és a jövő vívja csatáit, és nem biztos, hogy a jövő emberibb, mint az előzőek.
A magam szempontjából az a jó előadás, amely csak felveti, nem megválaszolja a kérdéseket, mert partnernek, játszótársnak tekintenek az alkotók.
A kérdések olyan világban, színpadi térben fogalmazódnak meg, amely az elhagyatottságot, a kiüresedést sugallja. Florina Bellinda Vasilatos nagyszerű díszletei és jelmezei jelzésértékűek mind a történés, mint a jellemek, mind az előadás problematikája szempontjából.
Horváth Károly karakteres zenéje az előadás szerves része, hangsúlyozza a kérdéseket, pontozza a jeleneteket, kiemel, vagy éppen elrejti az előadás egyes szintjeit.
A színészi játék, amint egészében az előadás, a dráma és a komédia mezsgyéjén mozog, mindegyik szereplő biztonsággal és hiteleséggel játssza partitúráját. A jó teljesítmények közül is kiemelkedik Szélyes Ferenc eszköztelen játéka, Romulusa sokkal inkább bölcs, mint jó ember. Kardos M. Róbert Odoakerje simulékony, udvariasságában kegyetlen. Szélyes és Kardos kettőse az előadás csúcspontja.
Szabó K. István Nagy Romulusát a szerző, Dürrenmatt szavai jellemzik a legjobban: „Súlyos komédia, bár látszatra könnyű”.

Nagyváradi Szigligeti Társulat

Friedrich Dürrenmatt: A Nagy Romulus

(tragi)komédia

Fordította: Fáy Árpád
Rendező: Szabó K. István
Zeneszerző: Horváth Károly
Díszlet, jelmez: Florina Belinda Vasilatos