Tévében vannak, vízió nélkül

Ami az utóbbi bő három hónap alatt történt, az a médiakormányzás tipikus esete. A miniszterelnök, a kabinet tagjai, a koalíció vezetői több időt töltöttek el a különböző televíziós stúdiók díszleteiben, mint saját íróasztalaik előtt. Szűcs László vezércikke.

Túl van működése első száz napján a Ponta-kormány, legalábbis a második, amely választások útján jutott a hatalomhoz. Nem pedig az első, amely a PDL szétforgácsolódásának, részben a vásárhelyi orvosi egyetem körüli politikai viharok nyomán váltotta a nagy reményekkel munkához látó, távlatokban gondolkodó, de csak néhány hétig működő Ungureanu-kabinetet.
December végén azt gondolhatta a romániai szavazópolgár, hogy a kényelmes többséggel, kétharmados parlamenti játéktérrel rendelkező koalíció gőzerővel lát munkához. Alig látjuk majd a kormányfőt és minisztereit, akik éjt nappallá téve dolgoznak, hogy nem kevés választási ígéretüket valóra váltsák. S nem mellékesen kijavítsák a hibákat, amelyeket az előző kormányok – Pontáék és Crin Antonescuék kritikáinak megfelelően – korábban elkövettek. Még az is a kezükre játszhatott, hogy a választások előtt volt fél évük arra, hogy az ország állapotaival megismerkedhessenek. Tehát a választás után ama száz napra nem azért volt szükségük, hogy képbe kerüljenek.
Nem is kerültek képbe, annál inkább képernyőre. Ami az utóbbi bő három hónap alatt történt, az a médiakormányzás tipikus esete. A miniszterelnök, a kabinet tagjai, a koalíció vezetői több időt töltöttek el a különböző televíziós stúdiók díszleteiben, mint saját íróasztalaik előtt. A hangsúly az első hetekben az ellenzék, pontosabban az ellenzék informális vezetőjének számító köztársasági elnök elleni fellépésen volt, egy ideig egy újabb felfüggesztési procedúra lehetősége is ott lebegett. Ám miközben az államfő a további politikai gyengülés helyett újra megerősödni látszik, a koalíció két pártja, azok társelnökei inkább egymáson kerestek fogást, a hatalmi harc az utóbbi napokban ott tartott, hogy a médiában elkezdték számolgatni a lehetséges kormányzási alternatívákat, ki kivel alkothat a parlament két házában új többséget. Ha visszagondolunk a Tãriceanu kormány éveire, akár olyan következtetést is levonhatunk, hogy a legújabb kori Romániában az állam működőképessége fordított arányban áll a kormány parlamenti többségével. Hiszen a liberálisok korábbi országlása, együtt az RMDSZ-szel sokkal inkább működőképes volt, „hála annak”, hogy egy idő után semmiféle többséggel nem rendelkeztek a törvényhozásban.
Ma nincsenek válaszok, nincsenek megoldási javaslatok az ország nagy kérdéseire. Ötletelés szintjén beszélhetünk gazdaságpolitikáról, egy működésképtelen térképvázlaton kívül nem tudni, mi lesz az eredménye a közigazgatási régiók kialakításának; az alkotmánnyal kapcsolatban jobbára azt tudni, mit nem akar a többség. Fogalmuk sincs, mit tegyenek a foglalkoztatás bővítéséért, mi legyen az észak-erdélyi autósztrádával. Ennél fontosabb ügyeik vannak: Antonescu aggodalma, hogy mi lészen államfői ambícióival, illetve Pontáék hezitálása, hogy mikor és hogyan vágjanak bele abba a kalandba, hogy a liberálisokat vakvágányra futtatva vezessék tovább az országot. Azon nem kell aggódniuk, hogy ezt csekély többséggel és magyar részvétellel kénytelenek vállalni. Hiszen a példa azt mutatja, a dolog működőképes. Igaz, akkoriban nem volt divat magyar zászlót égetni, magyar sportoló mezét taposni. Attól félek, a megmérgezett közhangulatot megtisztítani nehezebb, mint autósztrádát építeni. És ez ránk, magyarokra éppen úgy érvényes.

Szűcs László