Merre tovább, magyar felsőoktatás?

Diagnózis mellett több gyógyírt vázolt fel kolozsvári előadásában a romániai magyar felsőoktatásról DR. TONK MÁRTON, a Sapientia EMTE Természettudományi és Művészeti Karának dékánja. A magyar közösséget érintő kihívásokról és az alternatív stratégiákról adott képet Kustán Magyari Attila összegezte.

Az előadás címében szereplő Bolyai Egyetem nem az 1959-ben megszüntetett intézményt, nem is a jelenlegi Babeº–Bolyai Tudományegyetem kettévágását sugallja, hanem a romániai magyar közösség által igényelt állami finanszírozású, teljes spektrumú anyanyelvű intézmény szimbólumaként szolgál, – fejtette ki Tonk az első percekben.
A romániai magyar nyelvű felsőoktatás többnyire hasonló gondokkal és kihívásokkal küzd, mint amelyeket az európai, vagy a világon bárhol működő intézményeknél tapasztalhatunk. Ma már a felsőoktatás eltömegesedésével szembesülünk, amit egyetemi oktatók nemes egyszerűséggel úgy szoktak megfogalmazni, hogy kötéltáncot járnak a minőség és a mennyiség között, olykor sikerrel, máskor sikertelenül. Banalitás mára az is, – folytatta Tonk, hogy a felsőoktatási intézmények mára a piac szereplőiként jegyezhetők, többek között éppen az említett eltömegesedés következményeként.
Szembesülni kell azzal is, hogy az egykori érettségi szint áttevődött a mai alapképzési szintre, azaz ahogyan korábban az emberek többsége a középiskolai éveit fejezte be mindössze, úgy ma egyetemi diplomát szereznek. Három évvel ezelőtt egy felmérésből kiderült, hogy a kolozsvári, mesterképzős diákok az alapképzés által közvetített ismereteket elsősorban, mint általános műveltséghez tartozó tudást jelölték meg, több mint hetven százalékuk szerint pedig az alapképzés nem készíti fel őket bizonyos piaci elvárásokra.

Egyetemi számmisztika Fogy a magyar, míg a magyar egyetemeken, szakokon szereplő diákok száma viszont inkább stagnál. Tonk Márton azt a hat intézményt vizsgálta meg, amelyek a felsőoktatásunk gerincét adják: a Babeº–Bolyai, a Sapientia, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem, a Partiumi Keresztény Egyetem, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem, valamint a Protestáns Teológiai Intézet adatait. A magyarországi egyetemek kihelyezett képzésein tanuló diákokat nem számítva a 2009-2010-es tanévben a hat magyar intézmény 11701 diákot számlált, ez a következő évben 11608-ra, egy évvel később 11355-re csökkent, míg idén, a kihelyezett szakokkal együtt 11535, nélkülük 10920 beiratkozó fiatalról tudunk.
Az adatok szerint drasztikus csökkenésről tehát nem beszélhetünk, Tonk Márton szerint a demográfiai hullámvölgy egyelőre elkerülte a felsőoktatást, vélhetően azért, mert a felsőoktatás eltömegesedésével egyre jellemzőbb a további képzésekre való beiratkozás. Amikor százas nagyságrendű csökkenést tapasztalunk az elmúlt évek adatait tekintve, arra is gondolhatunk, fejtette ki, hogy a „kamera-ügyről” lehet szó, azaz a legutóbbi két érettségi vizsgán a szigorított ellenőrzés miatt kapott gyenge eredmények hozományáról.
A zavaró az, – tette hozzá, hogy ha az érettségire jelentkezők számát tekintve egy konstans nyolcezres tömegről beszélhetünk, a különböző számításokkal pedig megállapítjuk, hogy évente körülbelül 2000–2500 frissen diplomázott diák iratkozik be magyar nyelvű képzésekre, akkor jól kirajzolódik a két szám közti különbség. Statisztikák szerint a sikeresen érettségizők közül 25-30 százalék iratkozik be magyar egyetemekre, további egynegyedük pedig román nyelvű képzéseket választ. Utóbbiak többnyire olyan területekre, amelyeket nem tanulhatnak anyanyelvükön: legyen szó agrár, erdészeti, műszaki, vagy éppen bizonyos művészeti képzésekről. A maradék ötven százalék nem végez felsőfokú tanulmányokat, ez az arány többnyire megfelel az európai országok statisztikájának.
Problémát inkább a lemorzsolódás okozhat. Európai szinten az a tendencia látszik, hogy minél nagyobb arányban kerülnek be a fiatalok a felsőoktatásba, annál többen hagyják ott az intézményt. Németországban például csak minden harmadik fiatal kerül egyetemre, a hallgatói lemorzsolódás pedig itt a legkisebb, míg Romániában ez az arány a diákok akár 40 százalékát is érinti.
Érdekes az a vizsgálat is, amely a magyar lakosság arányához viszonyítja a felsőoktatásban szereplő magyar hallgatók részarányát: a 6,5 százalékos kisebbségünk körülbelül 5 százalékot jelenít meg a romániai egyetemeken. Ez az arány még elkeserítőbb, hogyha a magyarországi statisztikákat vesszük szemügyre, hiszen míg a romániai magyarok körében 100 főre 0,3 egyetemista jut, addig Magyarországon 100 fő esetén egy hallgatót regisztrálhatnak.

Terítéken a lehetőségek A romániai magyar felsőoktatásra jellemző problémákat diagnosztizálva Tonk Márton kísérletet tette arra, hogy egyéni meggyőződése mentén kialakult képleteket tárjon a közönség elé. Véleménye szerint az, hogy az elmúlt 23 esztendőben az önálló magyar egyetem kérdése állandó toposzként van jelen, arra a magyar sajtó is tanúként hívható, leszűrhető belőle az is, hogy a közösség miként közelítette meg a kérdést az elmúlt két évtizedben.
A rendszerváltáskor az egykori Bolyai Egyetem korábbi állapotában való visszaállításáról zajlottak viták, később létrejött egy magánegyetemi hálózat több intézmény alapításával, így az is felvetült, az államnak részt kellene vállalnia ezek finanszírozásában, legalább azon szakok esetén, amelyek más magyar tagozatokon nem léteznek.
Többször elhangzott egy teljesen új egyetem alapításának ötlete, ahogy az az elképzelés is, hogy minden magyar nyelvű képzést a Sapientia EMTE szárnyai alá kellene venni. Ennek az indítványnak azonban Tonk Márton szerint is kevés a realitása, elsősorban az anyagi korlátok miatt. A dékán megjegyezte, amikor ez a nézet napvilágot látott, Magyari Tivadar a BBTE magyar tagozatának egykori rektora vicces levelében jelezte is neki, hogy másnap költöznek át, csak éppen helyet biztosítsanak a számukra.

Akadálylista Az előadás során szó esett arról is, hogy a felsorolt alternatívák megvalósulását milyen jelenségek akadályozzák: Tonk elsősorban a politikai akaratot jelölte meg, illetve azt, hogy nincs konszenzus a BBTE oktatói körében sem arról, hogy önálló vagy a románnal közös intézményben kellene gondolkodni. A Marga-féle elképzelés multikulturális egyetemet vázolt fel, amit többnyire sikeresen meg is valósított, ám Tonk szerint érdemes volna megvizsgálni, mit jelentene a meghirdetett multikulturalitás eszméje a magyar tagozat nélkül. Ez az állapot véleménye szerint némi identitászavart is okoz, többnyire a román oktatók körében.
A Sapientia EMT román állam általi támogatása is egy lehetséges forgatókönyv, erre a törvény is biztosít lehetőséget, azonban kétes, hogy ezt a szerepet felvállalnák, hiszen további nyolcvan román tannyelvű intézmény mellett legfennebb kiemelhetnék a magyar egyetemet – arról nem szólva, hogy az ilyen törekvéseket maga Bãsescu elnök nevezte illúziónak.
Tonk Márton szerint a hat intézmény egy konzorciális szövetséget kellene létrehozzon, ha nem is romániai jogszabályok mentén, hanem saját kezdeményezésükre. Az említett egyetemek területileg is többé-kevésbé fedik a magyarok lakta régiókat, és arra is figyelmet fordíthatnának, hogy a képzések szintjén is elérjék ezt, azaz szövetségként nem egymás ellenében, hanem együttműködve dolgozhatnának. A román állam egy teljes képzési spektrumot finanszírozhatna, a szakokat pedig a konzorcium döntése alapján oszthatnák szét a magyar intézmények. Összegzése szerint kooperációra van szükség, amit 2010-ben már konkrét javaslatokkal útjára is indítottak rektori konferencia formájában, de hiába áll mindenki az ügy mellé, egy egyszeri kedélyes borozgatáson túl semmilyen kézzelfogható eredményre nem jutottak.