Ránk dőlhet a régi város

Aligha van Szatmárnémetiben olyan építész, aki annyira jól ismerné a várost, mint Günthner Tibor, aki 1981 óta dolgozik a városért. Akkor is, amikor tervezőként hajol a rajzasztal fölé, akkor is, amikor a tervezőintézetet igazgatta, amikor a helyi önkormányzat urbanisztikai bizottságát vezette, vagy szenátorként dolgozott. Sike Lajos interjúja.

Ma kevesen tudják, hogy a rendszerváltás utáni években valóságos csapástól mentették meg a helyi magyarságot. Emlékszem, milyen parázs viták nyomán sikerült az önkormányzatban elvetni azt a bizonyos Észak–Dél Tengely tervet, amit még a régi rendszerben alig burkolt etnikai céllal dolgoztak ki!

Valóban, mindjárt az elején kemény leckét kaptunk abból, hogy jogaink és érdekeink megvédéséért a demokráciában is keményen meg kell küzdeni. Az Észak–Dél Tengely nem kevesebbet célzott, mint azt, hogy a sűrűbb területbeépítés okán letarolja Szatmárnémeti legnagyobb kertváros részét, Németit, hogy a tágas családi házak helyén tömbháznegyedeket építsen, megsokszorozva a városrész lakosságát. Bár a terv valóban a régi rendszerben készült, a többségi városatyák sokáig kiálltak megvalósítása mellett. Jóllehet indoklásukban leginkább a település érdekére hivatkoztak, például, hogy a kész tervet nem szabad elvetni, mert az új sokba kerülhet, kilógott a lóláb: a város legjelentősebb magyar többségű részét akarták szétverni. Csak nehezen, sok szakmai vita után sikerült elvetni. Ma már mindenki látja, ez volt a helyes megoldás. Nem csupán azért, mert a városvezetés nem gázolt bele az emberek életébe, nem verte szét kis vagyonukat, s nem számolt fel több száz kistermelőt, de azért is, mert az a sok jó ízű zöldség és gyümölcs, amit a németiek kertjében ma is termesztenek, hiányozna a piacokról. Németivel együtt megmentettük Szatmár régi városszerkezetét. Bizonyos csoportérdekekért nem szabdaltuk fel ilyen-olyan utakkal, s az átmenő forgalmat jórészt eltereltük, kiszorítottuk a történelmi városmagból. Igaz, a körgyűrű messze nem teljes, de a hatalmas nyerges-vontatók már évek óta nem rezegtetik, mállasztják a régi városfalakat.

A szakmai érvek hangsúlyozásával a nehéz „vátrás években” is tudtak érdeket védeni. Például az ipari park létrehozásával, amivel elkerülhette a város, hogy a beépült területek közé új gyárak, környezetszennyező üzemek épüljenek.

Ez sem ment könnyen, mert a többségi lobbi erősebb volt. A foglalkoztatás növelésének szükségletével könnyebben odaítélt olyan területeket is, ahová inkább óvodát, iskolát, sportpályát, játszóteret, parkot kellett volna építeni. Amikor a szavazók jóvoltából az RMDSZ kezébe került a városvezetés, már a legtöbb esetben csakugyan a szakmai érvek győztek. Az ország egyik legnagyobb ipari parkjának létrehozása a város déli peremén véget vetett az új ipari egységek ide-oda való beékelődésének. Számomra külön elégtétel, hogy annyi más mellett az ipari parkot is az általam vezetett intézet tervezte. S ne felejtsem megemlíteni, hogy a megye második legnagyobb városát, Nagykárolyt is sikerült megvédenünk azoktól a túlkapásoktól és melléfogásoktól, amelyek az átmeneti időben fölösleges bontásokkal és terület-átszabásokkal, több szép régi erdélyi várost tönkretettek.

Az miként lehetséges, hogy a megyeközpontnak a kor követelményeihez igazított új városrendezési terve még most sincs?

Gyakorlatilag abból a tervből dolgozik a város, amelyet a mi intézetünk 1999-ben készített. Az új igényekhez toldják-foldják, módosítják a különböző részleteket, mint varga a használt csizmát. Érvényes jogi szabályozó szerint tízévenként meg kell újítani a városterveket, ezt az időt rég túlléptük. Korábban a városvezetés egy bukaresti céget bízott meg az elkészítésével. Nem ismerem a hosszú késés okait, de azt tudom, hogy a bukaresti tervezők messze nem ismerhetik úgy Szatmárnémeti sajátosságait, mint az itteni szakemberek. Márpedig felülről, repülőgépről szemlélve egy város nem úgy néz ki, mint ahogy az utcáján járó ember látja. Nagykároly nemrég szatmári szakemberekre bízta saját új városrendezési tervét. Meglátjuk, melyik lesz előbb kész, és melyik veszi jobban figyelembe a helyi értékeket és érdekeket.

A hiányosságokat kijátszó vállalkozók jócskán hozzájárultak az elmúlt években kirobbant botrányokhoz. Utalok a kertvárosi részekben emelt, a szomszédokat beárnyékoló többszintes épületek elleni akciókra, valamint Szatmárnémeti egyik legbecsesebb műemléke, a szecessziós Pannónia (Dacia) szállónak az eredetitől eltérő „javítása,” majd a felújítás váratlan leállítása kiváltotta nyilvános tiltakozásokra. Ám a gazdátlanság miatt nem csak Pannóniát veszélyezteti az összeomlás, hanem további negyven-ötven értékes régi épületet!

A kérdés első részére azt válaszolhatom, hogy a gazdasági válság előtti nagy építkezési láz bennünket sem került el. Az olcsó hiteleket kihasználva, a várható haszon reményében minden kis telket, lyukat igyekeztek beépíteni. A városvezetésre mind nagyobb nyomás nehezedett, ezért egyre nehezebben tudta kézben tartani a dolgokat. S az aktualizált városrendezési terv hiányában, meg az ellenőrzés lazasága miatt nem ritkán többet vagy másként építettek, mint ami a jóváhagyott rajzokon szerepelt. Így lehetett egy emeletből kettő, kettőből három plusz tetőbeépítés, ami nem csak beárnyékolta, de leértékelte a szomszédos családi házakat. A szembenálló felek nem egyszer már-már tettlegességbe csapó konfliktusa nyomán némileg sikerült rendet teremteni, több építkezést leállítani. Õszintén szólva, részben a válságnak „köszönhető”, hogy ez a jelenség visszahúzódott. Százával látni a városban befejezetlen épületeket. Egész nagy beruházások is leálltak. Csupán az általam vezetett intézet öt olyan bevásárlóközpontot tervezett, amiből egy sem épült meg. A pénztelenség a műemléképületek leromlásában még jobban érződik. Jó, ha a lakosság ebbe nem nyugszik bele, különösen a tősgyökeres szatmáriak, akik érzelmileg is kötődnek olyan emblematikus épületekhez, mint a magyar szecesszió szép példjának számító Pannónia szálló. Egy villámcsődületen sokan az utcára vonultak, amikor új tulajdonosa elkezdett rajta módosítani, aztán a módosítást lebontotta, de a felújítással is leállt.

Miként lehetne a felújítást több évi szünet után mégis folytatni? A hírek szerint egy Amerikában megtollasodott helyi vállalkozó vásárolta meg. Tehát lehetne rá hatni valahogy…

Lehet, az érintetteknek nem fog tetszeni, amit mondok, de nekem is az a véleményem, hogy tekintettel az épület városesztétikai értékére, keményebb feltételeket kellett volna szabniuk a felújítási engedély kiadásánál. S már az elején szigorúbban ellenőrizni az ütemterv betartását. Akár bírságokkal is arra kényszeríteni, hogy időre fejezzék be. Nincs pénze? Nem érdekel, vegyen fel kölcsönt, vagy adjon el más ingatlant! Egy, a városképet meghatározó épület nem állhat romosan évtizedekig a főtéren. Az ügy azért is botrányos, mert közben más cégek eredményesen tataroztak régi épületeket. Ilyen a Pannóniával egy soron lévő Bódy-villa és a Dana szálló, vagy a túlsó sarkon álló Csizmadiaszín. Említhetném a katolikus egyház pasztorációs központját, amelyet példaszerűen tettek rendbe. A püspöki palotát sem állami vagy helyi közpénzekből tatarozták ilyen sikeresen. Az idén pályázati pénzekből megkezdődik a színház és az Iparosok otthona felújítása is. Közösségi célra használt épületekre könnyebb uniós, akár más pályázati úton pénzt szerezni, magántulajdonban lévőknél ez nem megy. Megoldás lenne, ha valamilyen kedvezménnyel, jól működő cégek vennék meg az építészetileg értékes épületeket, a benne lakóknak máshol biztosítanának otthont, aztán szépen felújítanák. Van erre példa, de kevés. Pedig nem látok más megoldást olyan, városképileg fontos épületek megmentésére, mint a Fehérház vagy a színházzal szemben lévő egykori Viktória szálló épülete. Talán lehetne több adókedvezményt adni, netán hosszú időre elengedni a bérleti díjat. A lakók, a város és a városvédő szervezetek is összefoghatnak egy szép épületért. Azon is érdemes elgondolkozni, hogy az eddig ismert, nem túl jelentős kedvezmények mellett milyen más ösztönzést kaphatnának a lakók.

Azt rebesgetik, hogy a nyáron nyugdíjba vonuló megyei főépítész helyére Önt jelölik. Ehhez nemcsak kellő szakértelemmel, de közigazgatási tapasztalattal is rendelkezik. Ha csakugyan megyei főépítész lesz, min változtatna?

Talán meglepő, amivel kezdem: jobban vigyáznék a közpénzek elköltésére, akkor több forrás jutna a százados építészeti értékek megóvására is. A közös fejlesztéseket kellene jobban összehangolni, mint amilyen a víz- és csatornahálózat megépítése. Például úgy, ahogy Halmi és Túrterebes összehangolta. De épp a napokban találkoztam más példákkal is. Az egyik, több települést összefogó, Nagykároly környéki községben három kisebb víztisztítót építenek, pedig egy valamivel nagyobb is elegendő volna. A három tisztító nem csak többe kerül, üzemeltetése is drágább.
Más beruházásoknál is tapasztalok olyan párhuzamosságokat, amelyek pénzt vonnak el. Sürgetném a kor kihívásaihoz igazított településrendezési tervek elkészítését, a meglévők aktualizálását. Nemcsak Szatmárnémeti, de a községek 70-80 százaléka is évek óta érvényes fejlesztési terv nélkül építkezik. Fontos, hogy a tervek véglegesítésébe bevonjuk a helyi lakosságot, amivel megelőzhetjük a melléfogásokat, az utólagos vitákat, pereket. Mindenkinek jogában áll tudni, hogy mi épül háza közelében, s az a valami nem zavarja-e majd az ő családjának az életét. Igenis beleszólása van abba, miként alakul a környezete.