TESZTiválnapló

Május utolsó napjaiban két fontos kulturális eseményre figyelt a világ: a filmfesztiválra Cannes-ban, valamint az Eurorégiós Színházi Találkozóra Temesváron. Munkatársunk, Tasnádi-Sáhy Péter mérlegelés nélkül az utóbbit választotta, az ötödik TESZT történéseinek krónikája mellett az előkészítés kulcsfiguráit is megszólaltatva.

Május 19-én, a házigazdák és a budapesti Forte Társulat Peer Gynt produkciójának előbemutatójával indult a TESZT – a Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, jelezve, hogy idén sem feltétlenül a hagyományos színházi nyelveké lesz a főszerep, hanem – az eddigi törekvéseknek megfelelően – a mozgás, a zene és a beszélt nyelv elegyítését célul kitűző előadások, koncertek, koncert-előadások áradatában tobzódhatnak a fesztiválozók.
A második napon visszatérő vendégekkel találkozhatott a korábbi évek programját ismerő közönség: a Varga Heni – Döbrei Dénes rendező, táncos, koreográfus házaspár két francia zenésszel, Latifa la Forestier-vel és Rodolphe Bourotte-tal kiegészülve ez alkalommal az utazásról mesélt a HhouAka(A) Méhcsípés című előadásban, rájuk jellemző intimitással, a zörejekből zenét, a káoszból harmóniát teremteni képes finom mozdulatokkal. Tavalyi produkciójukhoz hasonlóan ismét megidézték Pilinszky szellemét, sőt hangját is, ez alkalommal a költő Trapéz és korlát című versét képekbe álmodva. Az este a Bélaműhely koncertjével folytatódott, akik eredetileg Kántor Kata Origo című munkáját lettek volna hivatottak ellátni zenével, ha a művésznő nem sérül le sajnálatos módon. Viszont bizton állíthatom, hogy a közönség így is mindenfajta hiányérzet nélkül távozhatott a fergeteges műsor után. Fellépésük első részében ipari hulladékokból, kimustrált használati tárgyakból, hordókból, csövekből, bicikli- és számítógép-alkatrészekből, teknőből, serpenyőkből és papírdobozokból készített, jellemzően ütős és fúvós hangszereiken mutatták be a magyar, cigány és zsidó folklórból merítő, török, arab és dél-amerikai ritmusokat is felhasználó, jobbára elektronikus hanghatású zenéjüket. Rövid szünet után a hallgatóság kipróbálhatta a gettómaribula, gigantocyplis, teknőkotó, biciklikormány tilinkó és hasonló érdekes nevekre hallgató hangkeltő eszközöket, majd a vállalkozó szelleműek úgynevezett karmesterverseny keretében a csapat tagjait szavak nélkül, kézzel-lábbal dirigálva megszólaltathatták saját zenéjüket, vagy legalábbis olykor igencsak vicces próbálkozásaik eredményét.

Hétfőn, szusszanásnyi szünetként, csak egyetlen előadás volt műsoron. A két veterán TESZTelő, Kapa és Pepe, azaz Mucsi Zoltán és Scherer Péter, a temesváriak által a Rosencrantz és Guildenstern halott UNITER-díjas előadásból jól ismert Katona Lászlóval kiegészülve, Harold Pinter A gondnok című darabjával érkezett. A színészek hozták a tőlük elvárt teljesítményt, de a közönségtalálkozón maguk is bevallották, még ők sem elégedettek maximálisan az eredménnyel. Viszont a Katona László vezette – a román édesipar remekéről elnevezett – Eugenia zenekar román, orosz, lengyel és balkáni alapokon nyugvó sírva vigadós punk zenéje maradéktalanul elnyomta a méltán nagy elvárásokkal érkezett nézők esetleg rosszabbacska szájízét.
A fesztivál harmadik napja komoly létkérdéseket feszegető előadásokat kínált. A Szabadkai Népszínház Magyar Társulata Bérces László rendező vezetésével vitte színre a kortárs drámairodalom pillanatnyilag egyik legtöbbet játszott darabját, A Gézagyereket. Az alkotók elsősorban Háy János istendrámájának szövegét és annak mondanivalóját tartották szem előtt, így a pontos történetmesélés érdekében sokszor kiléptek az autista főszereplő kórisméje szabta határok közül, hogy a remek díszlettel alátámasztva, minél szorosabban körbejárhassák Isten és ember viszonyát. Utánuk a nyitónapon már bemutatkozott, Horváth Csaba rendező-koreográfus vezette Forte Társulat következett a nem éppen könnyed tolláról híres Samuel Beckett Godot-ra várva című művével. A milliónyi létkérdést boncolgató, filozófiai utalásoktól hemzsegő, súlyos szöveget sokszor bravúros koreográfiába csomagolva igyekeztek a nézőagyak receptorai számára emészthetőbbé tenni, legtöbbször hatásosan.
Szerdán, kora délután az érdeklődők különleges túrán vehettek részt: a pincén, műhelyeken és a díszletraktárokon keresztül vezető séta, a színház profánabb tereinek bemutatásával közelebb hozta a sokszor bizonyára nehezen kézzelfogható alkotói folyamatot a részvevőkhöz. A napi programot a másik vajdasági társulat, az Újvidéki Színház Bergman-adaptációja nyitotta. Vidovszky György koncepciója egy sematikus térbe helyezi Fanny és Alexader történetét. A két sorban hat-hat boltívből álló díszlet nagyszerű lehetőséget kínál a szemet gyönyörködtető, rejtett aranymetszések uralta színpadkép kialakítására, de az ezáltal kelt harmóniaérzet nem lenne teljes a remek színészi alakítások nélkül. A házigazdák is méltán lehetnek büszkék a produkcióra, mivel az egyik címszereplőt a temesvári társulat tagja, Dukász Péter kelti életre, végtelen alázattal. E nagyszerű élmény után viszont talán a kelleténél is nehezebben csúszott le a legtöbb néző torkán a TranzDanz Triptichon című performansza. Az előadás utáni felháborodott hangok azt sejtették, hogy sokaknak nem sikerült értelmezni Kovács Gerzson Péter három részből álló, először hegedű-, majd furulya-, végül cimbalomkísérettel előadott koreográfiáit, de az is megeshet, hogy ez kizárólag a megfelelő előképzettség hiányának tudható be. Hogy az előadó és a nézők közül kinek róható fel az általános elégedetlenség, azt csak egy bizonyos, 14. században élt, Ockham névre hallgató angol filozófus tudná könnyen eldönteni az ő borotvájával…
A hatodik napon mérsékelt reménykedéssel vártam a Tünet Együttes Alibi című előadását, mivel a tavaly hozott produkciót nem kifejezetten kedveltem. Még nem tudom eldönteni, mennyire e prekoncepciónak, pontosabban az elvárásaim és a látottak között tátongó űrnek tudható be az előadással kapcsolatos azóta is tartó eufóriám, de a nézői reakciók is azt támasztják alá, hogy valami egészen jól sikerült produkciónak lehettünk részesei. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a közönségtalálkozón Upor Lászlónak az előző napokon tett, addig meddő erőfeszítéseit végre siker koronázta: igazi párbeszéd alakult ki a nézők és az alkotók között.
Az este második felében ismét hazai játékos lépett pályára idegen mezben: Éder Enikő az Aradi Kamaraszínház Kvartettjében játszotta a márkiné szerepét a Valmontot alakító, jelenleg a miskolci társulatot erősítő Harsányi Attilával fantasztikus összhangban. A két színész Albert Alpár temesvári díszlettervező által kreált monumentális női bábon, valamint annak belsejében adta elő a keletkezése idején is botrányt keltő, a halálvágy éjfekete erotikájával átszőtt szöveget. Hainer Müller bestiális Veszedelmes viszonyok-átirata a temesvári nézők tűréshatárát is erősen próbára tette, viszont a két színész remek munkáját így sem vitatta senki. A csütörtöki programot a The Last Balkan Tango című legendás album alkotója, Boris Kovac zárta az eredetileg meghirdetett La Campanella helyett az Ultima Armonia nevű formációval. A koncert majd egyórás késéssel, nem sokkal éjfél előtt kezdődött, ez sajnos némileg levont a kevéssé vájt fülűek számára nehezen emészthető, mélyen elvont free jazz élvezeti értékéből, főleg ha az ember a két előadás után még a stúdióteremben főtt hatalmas bográcsosból is tisztességesen belakott.

Pénteken a házigazdák a jelenleg Franciaországban élő Alexandru Colpacci által színpadra állított Thomas Bernhard-darabbal, az Immanuel Kanttal indították az estét, erről már korábban közöltünk részletes kritikát Zsehránszky István tollából.
Este kilenc órától a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház TESZTelendő produkciója következett Mezei Kinga rendezésében: Az eredeti Hamlet című bűnügyi tragikomédiában Horatio a történetet végignyomozva az eddig ismerttől jócskán eltérő olvasatot tár elénk.
Az utolsó előtti napon megint a házigazdák térfelén pattogott a labda, Vinnai András Furnitur című darabját Göttinger Pál állította színpadra a temesvári deszkákon még az év elején. A hazaiak örömjátékát ismét visszatérő vendég követte: a Pataky Klári Társulat a Mit tudjátok ti című előadással érkezett, melyről nagyon nehéz jelen keretek között bármit is megfogalmazni; legalábbis annak, aki végignézte a programot, bizonyára sok minden jut róla eszébe. Talán az előadásnak azon aspektusát lenne érdemes kiemelni, hogy míg az eddigi produkciókban jobbára a mozgás játszotta a másodhegedűs szerepét, ez esetben a szöveg húzta alá vagy éppen ellenpontozta a zenét és a falra vetített videoinstallációkat. Ennek ellenére a recsegős Karády-számokra komponált előadás összességében valahogy mégis azt sugallta, hogy a lényeg nem a szavakban, mozdulatokban, hangjegyekben rejlik, hanem valahol az általuk körülhatárolt űrben bújik meg csendben. Az előbbi mondatot akár az elmúlt napok általam leszűrt tanulságaként is merem vállalni, a lapzártánk után lezajló utolsó napi program a Temesvári Nemzeti Színház és a Frenák Pál Társulat által színpadra vitt Switchcsel, illetve a német társulat Die Mountainbikerével már csak finomítani tudna.