Károlyi Sándor nem volt áruló

A Közép- és Újkori Magyar Történelem Tanszék vezető tanárával, GEBEI SÁNDORRAL a Szacsvay Akadémia előadójával Szilágyi Aladár beszélgetett a Rákóczi-szabadságharc bihari fejleményeiről, a magyar konföderáció jelentőségéről és Károlyinak a szatmári egyezmény megkötésében betöltött szerepéről.

Várad, illetve a régi történelmi Bihar vármegye sok települése színtere volt a Rákóczi-szabadságharc eseményeinek, maga a váradi vár volt egyike azoknak az erősségeknek, amelyeket a kurucoknak nem sikerült bevenniük. Elég sok kapkodás, melléfogás volt az ostrom körül. Annyira erős volt ez a váradi vár, hogy tényleg lehetetlen volt elfoglalni? Évekig ostromolták, körülzárták, de nem annyira, hogy a védők ne tudtak volna újból és újból utánpótláshoz jutni. Ez hogy történhetett meg?

Valóban, Várad elfoglalása nem sikerült az egész Rákóczi-szabadságharc időszakában, de nem Várad volt az egyedüli. Ne elsősorban Budára gondoljunk, amelyik tényleg bevehetetlen volt, hanem például Győrre. Győr várát sem sikerült elfoglalni. Mi ennek az oka? Nem lehetett semmiképpen egy Tokajhoz vagy Szatmárhoz hasonlítani se Váradot, se Győrt. Mindkettő komoly erődítmény volt, amelynek bevételéhez jelentős ostromtechnikára lett volna szükség. Volt olyan szituáció, hogy sikerült rajtaütéssel elfoglalni, volt olyan, hogy meghasonlottak az ostromlottak, és inkább hajlamosak voltak kiegyezni az ostromlókkal, a szabad elvonulás érdekében. Igazi ostrom nincs a Rákóczi-szabadságharc időszakában. Ennek nagyon egyszerű a magyarázata: ostromágyúi nem voltak a kuruc seregnek. Egy nagyon-nagyon komoly fegyvernem hiányzott Rákóczi seregéből. Nem véletlen, hogy az ilyen ismeretekkel rendelkező hadmérnökök vagy aknász-hidász szakemberek franciák voltak néhányan a kuruc seregben. Magyarországra érkezve elszörnyülködtek a haditechnikai állapotokon. Ezért kellett alapvető ismeretekre is megtanítaniuk a tábori ágyúkat kezelő személyzetet. De hát azok az ágyúk csak nyílt csaták megvívására voltak alkalmasak. Tehát Várad elfoglalásának a kudarca főképpen ostromtechnika kérdése volt. Az ostromlók sem kellő eszközökkel, sem kellő ismeretekkel nem rendelkeztek.

Azt is tudjuk, hogy elég fegyelmezetlenek voltak a várat körülzáró kurucok, emiatt történhetett meg a bihari tragédia: az ostromlott várból szinte akadálytalanul kicsaptak a rácok, s a bihari földvárat szinte játszi könnyedséggel bevették.

Ugyanilyen szituáció volt a Duna–Tisza közén is, Szegedtől Kecskemétig, Nagykőrösig, Ceglédig a rácok szabadon portyáztak. A váradi várban és Olasziban szolgálatot teljesítő rác zsoldosok reguláris alakulatokat képeztek Rákóczi irreguláris csapataival szemben. Az egész Rákóczi-seregről kijelenteni, hogy „irreguláris”, nem lehet. Vannak reguláris elemei, de pontosan azokról az egységekről van szó, amelyek a hazafias lelkesedésből egybesereglett egyszerű emberek közül toborzódtak. A bihari nemesség, inszurrekciós sereg, az sem fegyelmezett, profi katonaelem, csak azt tudta, amit itt-ott ellesett, elsajátított a csatában szemtől szemben. A kisebb-nagyobb hadvezetési hibákat kiválóan használta ki a maga javára a váradi várkapitány.

A szabadságharc dokumentumaiban, az egész szerveződésben van egy nagyon fontos fogalom, a magyar konföderációnak a fogalma. Elmagyarázná olvasóink számára, hogy mi is van mögötte?

A konföderáció hallatlanul egyszerű, ugyanakkor nagyon bonyolult fogalom. Tudniillik 1704-ben – az egy fordulópont a Rákóczi-szabadságharc történetében –, Erdélyben az ország gyűlésén úgy döntöttek, hogy Rákóczi Ferencet távollétében megválasztják fejedelemnek. Ez azért nagyon fontos dolog, mert Rákóczi a magyarországi hadszíntéren tartózkodott, és – igaz, beleegyezésével – távollétében választották meg Erdély fejedelmének. Erdélynek gyakorlatilag 1690-től, a Diploma Leopoldinum érvénybelépése óta nem volt fejedelme. 1697-ben lemondatták II. Apafi Mihályt, aki jogos utód lehetett volna. Amikor eldöntötték, hogy Rákóczit megválasztják, rögtön gond támadt abból, hogy eleddig az erdélyi fejedelem trónra lépéséhez a magyar király elismerésére is szükség volt. Márpedig a magyarországi hadszíntéren Rákóczi éppen a király ellen bontott zászlót. Avégett tört ki a fegyveres küzdelem, hogy a király állítsa vissza azokat a szabadságjogokat, amelyeket eltöröltek a lipóti évtizedek, I. Lipót abszolutisztikus évtizedei, de ez ugyanúgy érvényes az erdélyi részen is. Igen ám, de jogi vonatkozásban a két terület státusa nem azonos. Abban az esetben, hogy ha Erdélyben, 1704-ben valaki hivatalosan „princeps”, fejedelem, az Magyarországon nem az. Mivel az erdélyi események megelőzték a magyarországiakat államfő, államszervezés tekintetében, az erdélyi változások kikényszerítették azt, hogy a magyarországi, tehát az erdélyi területeken kívüli részeken is rendezni kellene ezt a nagyon fontos kérdést. Ezt a Szécsényben összehívott országos gyűlés – nem országgyűlés – próbálta rendezni. A későbbi magyar terminológiában csúsztatás, hogy az országgyűlés lett volna. Ugyanis az országgyűlést csak a király hívhatja össze. Mint ahogy a latin megnevezése az országgyűlésnek diéta, az országos gyűlésnek pedig conventus, konvent. Ez így került be a dokumentumokba is, hogy „generalis conventus”. S ezen az országos gyűlésen választották meg Rákóczit nem fejedelemnek, nem Magyarország fejedelmének, hanem a konföderált rendek vezérének. Vagyis ettől a pillanattól, 1705-től kezdve a konföderációnak a vezetőjét vezérnek, duxnak titulálják. Tehát ez egy kettős titulatúra, a magyarországi konföderációnak duxa, az Erdélyi Fejedelemségnek pedig princepse van. Ez két különböző jogállás, megkettőződik az államszervezés ilyen-olyan szintjét jelentő képződmény. A szécsényi országos gyűlésen jelenlévők, akár főnemesek, akár köznemesek, megyei és városi képviselők, jobbágyfalvak képviselői, akár egyénileg, akár közösségileg, kinyilatkoztatták ünnepélyesen, esküvel fogadták, hogy ők ehhez a föderációhoz kapcsolódnak, egy társadalmi szövetséget hoznak létre.

Hadd lapozzunk vissza a kezdetekhez. A Rákóczi-féle mozgalom Felső-Magyarországon bontakozott ki, Erdély később csatlakozott. Egyáltalán az erdélyiek – a szászok egyáltalán nem –, az erdélyi főnemesek, nemesek, és főleg a székelyek, sem siettek Rákóczi kebelére… Ennek mi a magyarázata?

Ezt a kérdést a szakirodalom valójában nem dolgozta fel, inkább a magánvéleményemet mondanám el ezzel kapcsolatban. Úgy vélem, a Rákóczi-család ekkoriban nem volt népszerű Erdélyben. Ez visszanyúlik II. Rákóczi György nagyon-nagyon szerencsétlen lengyelországi hadjáratának következményeihez. Hiszen a virágzó Erdélyi Fejedelemség 1658–1660 között porrá és hamuvá vált, kirabolták, fölperzselték, a lakosságát elhajtották. Ennek ellenére tisztelték abban a vonatkozásban a Rákócziakat, hogy ez az a főnemesi család, amelynek sarja I. Rákóczi Ferenc választott fejedelem lett, bár egy pillanatig se gyakorolhatta a hatalmat, hiszen belekeveredett a Wesselényi-féle összeesküvésbe és birtokait is elvesztette. Fia, II. Rákóczi Ferenc úgy gondolta, hogy ez a név kötelezi arra, hogy az Erdélyi Fejedelemség ügyét is képviselnie kell. Ez csak 1704-ben következett be, amikor már Magyarországon hadi sikerei voltak. Azzal a képzetlen tömeggel, amelyik egy fél év alatt fölsorakozott a zászlaja alatt, nem lehetett 9000 katonát kifüstölni az Erdélyi Fejedelemségből. Ezek a szász városokban voltak elszállásolva állandó jelleggel, 1691-től, a Diploma Leopoldinum kibocsátása időszakától. Ezzel a jól képzett, tapasztalt sereggel szemben Rákóczinak semmi esélye nem volt, hogy Erdélyt elfoglalva, a régi fejedelemség mintájára onnan bontakoztasson ki Magyarország irányába egy nagy támadást. Nem, az elégedetlenség, a gyúanyag nem Erdélyben halmozódott föl, hanem Északkelet-Magyarországon, ahol abban a bizonyos hét vármegyében megvolt a Thököly-hagyomány, élnek még kurucok, egyre többen vannak az elégedetlenek, és ott érződik igazán az abszolutizmus elnyomó ereje.

Nemde, a zsibói ütközet döntő jelentőségűnek bizonyult Erdély fokozatos elvesztésében?

Hogyne. Mindez 1705 novemberében történt, egy évvel Rákóczi erdélyi fejedelemmé választása után. A beiktatása nem történhetett meg. Erdély fejedelmi székébe csak 1707-ben sikerült Marosvásárhelyen beültetni. Már Zsibó előtt megindultak a tárgyalások a magyar király képviselői és Rákóczi képviselői között, de 1705-ben meghalt az uralkodó, I. Lipót. Az új király I. József lett, egy kuruc győzelem erősítette volna Rákócziék pozícióit vele szemben, de a zsibói csata nagyon balul ütött ki.

Javaslom, hogy a továbbiakban beszéljünk Károlyi Sándorról. Ugye, 1703 októberében jelentkezett Bercsényi Miklósnál, hogy átáll a kuruc táborba. Kérem, ejtsünk szót erről: döntése mögött mennyire munkált a személyes sértődöttség, netalán „ideológiai” meggondolások vezérelték?

Én úgy gondolom, nem. A feleségéhez, Barkóczi Krisztinához írt levelei arról tanúskodnak, hogy számára ez nagyon nehéz, életfordító döntés volt. Hiszen ő volt az, aki Dolhánál szétugrasztotta a nemesi seregével Esze Tamás és Kis Albert kurucait, ezt az összeverődött csődületet, mely fékezhetetlen és nagyon öntörvényű emberekből állt össze Thököly volt tisztjeinek vezetésével. Akik a tilalom ellenére Rákóczi zászlaját lobogtatták, annak a reményében, hogy a Tiszaháton mindenki támogatni fogja a mozgalmat. Károlyi a győzelmi jelentéssel elszaladt Bécsbe, ezért ő jutalmat várt, miközben Barkóczi Krisztinának férje távollétében gondoskodnia kellett arról, hogy a Szatmár megyei főispán Károlyi birtokainak mi lesz a sorsuk. Mivel az ő részgyőzelmei ellenére az egyre gyarapodó kuruc sereg megállíthatatlannak bizonyult a régióban, tisztában volt azzal, hogy ha nem fog csatlakozni, a birtokai, kastélyai lángba borulnak. Bécsben nem fogadták ovációval a dolhai győztest, s tudta, ha hazatér, ellenséges területre érkezik. De Bercsényi, az ungi főispán Rákóczi mellé állt, a Csákyak is, akkor miért ne tehetné meg ő is ezt a lépést? Nem, nem a szabadságjogoknak a felkarolása vagy az elesetteknek a megsegítése motiválta, döntése „menteni, ami menthető” alapon történt.

A szabadságharc idején sok csatában részt vett, hol sikerrel, hol kudarcot vallva. Közben elkezdődtek, meg-megszakadva folytatódtak a tárgyalások is, az 1711-es szatmári békével bezárólag. A magyar történelemnek nem ez volt az első és nem is az utolsó ilyen helyzete. Az ország megosztottságából fakadóan az a szituáció állt elő, hogy a két tábor, a „labanc” és a „kuruc” fél élén is egy-egy magyar vezér állt: Pálffy János császári főparancsnok és Károlyi Sándor, a szövetkezett rendek képviseletében. Mennyire a helyzet kényszere vitte rá az egyezmény megkötésére? Mai szemmel ítélve, mennyire tűnik reálpolitikusnak Károlyi?

Ez egy nagyon-nagyon fontos kérdés, s a mai embert is foglalkoztatja az ilyen történelmi helyzet, amikor választani kell. Már 1709-től tragikus a szabadságharc helyzete. A rézpénz összeomlott, a gazdasági alap felmorzsolódott, az egymást követő katonai vereségek megingatták az erkölcsi tartást, az egész küzdelem néhány észak-magyarországi vármegyébe szorult vissza. A pestisjárvány 1709-ben és 1710-ben szörnyű pusztítást végzett, van olyan adat, hogy 400 ezer ember esett a pestis áldozatául, sokkal több, mint amennyi a háború nyolc éve alatt mindkét oldalon és a lakosság körében elpusztult. Bercsényi az egyik levelében meg is fogalmazta, hogy „Nagyságos Fejedelem, bennünket nem az ellenség fegyverei, hanem a pestis győzött le”. Károlyit illetően igen fontosnak tartom megjegyezni, hogy Szatmár az nem vereség, nem kapituláció. Hosszú-hosszú tárgyalások eredményeként született egy eredmény. Mindkét fél számára jó és rossz értelemben engedményekkel és kudarcokkal. Ez nem egy 1849, ez nem Világos, itt nincs megtorlás, nincsenek bebörtönzések, kivégzések. Utána a megállapodást becikkelyezik, törvény lesz belőle. A király igenis állta a szavát, az országgyűlések elfogadták és törvénybe foglalták a szatmári pontokat. Tehát szó sincs vereségről, mint ahogy nem fegyverletétel történt Majténynál, csak zászlóletétel. A másik nagyon fontos dolog, hogy Szatmáron nem béke született, hanem lecsendesítés, a társadalom elcsillapítása, pontosabban: társadalmi béke. Ha békét mondunk, azt jelenti, hogy volt egy forma és jog szerint kirobbant háború, és annak a formai és jog szerinti lezárása az „békekötés”. Itt nem voltak hadviselő felek, volt egy uralkodójával elégedetlen társadalom, valamennyi rétegét képviselő tagokkal, akik fegyvert fogtak az uralkodójuk ellen. Ez egy királyellenes társadalmi megmozdulás volt, éppen ezért „szabadságharc”, de nem „függetlenségi háború”. Óriási tévedés, amit sok szakember is állít, hogy a Rákóczi-mozgalom függetlenségi háború lett volna. Magyarország független ország volt, de nem szabad. Kedves kollégáim meg elődeink is mind szatmári békét emlegetnek. A hivatalos neve a dokumentumnak „Pacificatio Szatmáriensis”. Márpedig ez nem „pax”, a „pacificatio” az lecsendesítést, kiegyezést jelent. Tehát az uralkodó és a társadalom képviselői, egyik oldalon Pálffy János, a másikon Károlyi Sándor, két magyar ült le tárgyalni. Igen nagy szerepe van az eredményben annak, hogy két magyar tárgyalt egymással, pontosan ezért születhetett meg a megállapodás. Pálffy mellett ott volt a császár bizalmi embere is, mert a kancellária nem bízott eléggé benne, adott pillanatban le is váltották őt. Pálffy viszont kilátásba helyezte: ha nem hagyják egyezkedni, nem lesz megállapodás. Annak a tönkrevert, alig tízezer emberre zsugorodott, minden vonatkozásban kivéreztetett és kiéheztetett, fegyverletételre kényszerített tömegnek végül nem katonailag kellett feladnia a harcot. Hogy Károlyi áruló volt, vagy nem volt áruló? Igen, mindenki felesküdött Rákóczira, de felesküdött egy alapokmányra, a konföderációs alapokmányra is. Abban benne van az, hogy a szabadságjogok visszaállításáért küzdenek. Károlyi éppen erre hivatkozott, amikor írta az utolsó leveleit Rákóczihoz…

„Felséged ne vesse meg a konföderációt…”

Így van, mert mit mondtak Pálffyék: miféle konföderáció az, amelyiknek a vezetője elfutott Magyarországról? És benne van a Károlyi-levelekben, „hogy ne vádolják meg Felségedet, jöjjön haza, és írja alá az egyezményt”. Erre se Rákóczi, se Bercsényi nem volt hajlandó. Miután ez sem történt meg, a konföderáció otthon maradt tagjai és vezetői, saját magukat a konföderáció gyűlésének, „conventus”-nak nevezték, és a conventus döntése alapján hatalmazták fel Károlyit, hogy első helyen írja alá az egyezményt. Reálpolitikusként az ország érdekeit képviselte, az ország számára elérte a lehető legtöbbet, a másik oldalon ott állt a maga „erkölcsi” magasságában Rákóczi. A mindvégig egész életét, vagyonát, családi boldogságát kockára tevő vezető, aki erkölcsi elveit, hitvallását soha nem adta föl, inkább vállalta a számkivetettek nehéz sorsát, pedig neki is fölkínálták az amnesztiát, azt is, hogy birtokainak megfelelő arányban a Német-Római Birodalom területén kapjon egy hercegséget. Tehát Rákóczi minden kétséget kizáróan egy erkölcsi nagyság volt. De mivel eltávozott az országból, lehetővé tette a megegyezést.