Székely-japán mesehatáron

Pompás jelmezek, maszkok, árnyjáték, gong-muzsika, apró léptek, hatalmas gesztusok, kifinomult mozgásrendszer, nagyszerű világítás, szuggesztív játék jellemzik Budaházi Attilának a Csíki Játékszínben bemutatott legújabb mesedarabját, amely japán népmese alapján készült. Az előadás pedig követi a japán nó színház és a népmese szabályait. Székely Katalin írása.

Keleti népmesét dolgozott fel legújabb mesedarabjában Budaházi Attila. A történet szerint a főhős elindul a csodaforráshoz, hogy gyógyító vizet hozzon beteg édesanyjának, és ahogy az a népmesékben történni szokott, útközben barátokat szerez, akik segítik őt az akadályok legyőzésében. A szerző-rendező mindvégig megőrzi a hagyományos keleti színház jegyeit: mozgáskompozíciók, kifejező gesztusok, szuggesztív mimika, a szöveg csak egyik, nem is legfontosabb eleme az előadásnak. Budaházi a gyerekeket is bevonta jelképrendszerre épített kalandos, színes történetébe: az előadás kezdete előtt megtanította az apró nézőseregnek, hogyan alakíthatnak kézzel vadteavirágot, sárga aranyvirágot és hibiszkuszt. Ez a játék sem volt erőltetett, hanem beépült a darabba, ugyanis a hősnek, Ma Dának (Horváth Gyula Antal) a történet szerint nem volt szabad látnia segítőtársa, a Phoenix-lány (Kiskamoni-Szalay Lilla) madárrá való átváltozását, azért a gyerekkezek formálta virágoskerteket kellett csodálnia. A díszlet mindössze hat oldalfalból áll, elosztva a színpad jobb és bal oldalán, mozgatható középső fallal a háttérben; ez a kinti és benti terek változtathatóságát szolgálta. A gyerekek rögtön felismerték, mikor milyen helyszínre repíti őket a főhős, amint naturalista játékra sem volt szükség, hogy megértsék a történetet. Az „eligazodást” segítette, az előadás dramaturgiájához nagyban hozzájárult a világítás. Matsubo istennő (Lőrincz András Ernő), a nap királynője, aki varázskötelekkel (erős, felvillanó fények) segít a főhősnek legyőzni a szörnyeket, az egész teret betöltő vörös fénnyel jelenik meg. A nap felé vezető repülés: a különböző helyszíneket ábrázoló, természetre jellemző fakó színek egyre erősödnek, mindinkább haladva a tűzpiros, Matsubo otthona, az égető nap színe felé. Mondhatnánk úgy, akárcsak a mesékben, a főhős a színpadon átívelő – a falakra vetített – szivárvány alatt talál rá hű társa otthonára, akit az erdőben rőzsét gyűjtő öregapó tanácsára szappanbuborékokkal csal ki otthonából.
A csodaforrásban a szépség, a harmónia uralkodik. Egyetlen jelenet sem hatásvadász, dramaturgiailag minden pontosan van felépítve az előadásban, úgy, hogy közben sikerül átadni, megjeleníteni a misztikus Távol-Kelet mesés világát. A rendező pompás jelmezekbe öltöztette a történet szereplőit, és a maszkok – a szimbolikán túl – ugyancsak a sajátos keleti színjátszást idézték. A szereplők apró lépésekkel járnak, minden mozdulatuk kimért és kecses, a főhős szinte lebeg a térben, a mozdulatok, gesztusok lassúak, kifejezők. A japán nó színházra jellemző, természetellenesnek tűnő mozdulatok, felkiáltások egy-egy jelenetet, a történet valamely részét hangsúlyozzák.
Budaházi hozzáértéssel, tudatosan építi be az előadásba a keleti színház mozgásvilágát, valamint a maszkokat, melyek érzelmeket mutatnak meg, a hosszú, bő ujjú kimonók különböző szituációkat jelenítenek meg. Rendezésében a humor is a keleti színház eszközeivel jelenik meg. Néha a gesztusok halmozása, a maszkok, a mozgás a humorforrás. A főhős nagyszájú, dicsekvő, de lényegében félős fiú, a szó és a cselekvés közötti ellentét szintén nevetést gerjeszt. Amúgy a szellemes szöveg utal a magyar népmesékre is.
A gongok hangja kíséri a történetet, hangsúlyozza az érzelmeket. Minden hanghoz, dallamsorhoz mozgássor – gyakran akrobatikus mozgássor – párosul. Ezek a pillanatok humorral, iróniával átitatottak. A lassú, szinte lírai hangsorok az érzékeken túli jeleneteket hivatottak hangsúlyozni. Az árnyjátékok a látványon túl történeteket mesélnek a szereplőkről. A záró képet is árnyjátékkal oldotta meg a rendező. A hőst és társát megbünteti a Tűzaranykakas (Bende Sándor): elvesztik emberi arcukat, gazdag termőfölddé és ananászfává változtatják magukat, hogy ezzel is segítsék az embereket.
Mélységesen humanista darabot, előadást állított színpadra Budaházi Attila, pillanatig sem feledve, hogy a produkció a gyermekeknek szól, arról, hogy küzdelem árán, de barátok segítségével, le lehet győzni az akadályokat, lehet és kell segíteni az elesetteken. Az emberek különbözők, de ha összefognak, akkor képesek győzni. És így van ez a világon mindenhol, a rejtélyes Keleten és a – számunkra legalábbis – kevésbé rejtélyes Kelet-Közép-Európában. Vélhetően a színházi, szakmai kihíváson túl, ez a gondolat fogalmazódott meg Budaháziban, amikor japán népmesét dolgozott fel székelyföldi magyar gyerekeknek. A gyerekek pedig megértették a történetet, és örültek a szép előadásnak, az újszerűnek.
Nagy kihívást, nem kevés kockázatot vállalt az alkotó: kevésbé ismert játékstílust választott, és a színészeknek egy általuk is alig ismert színházi nyelven kellett megszólalniuk. Mind a szerző-rendező, mind a játszó személyek nagyszerűen teljesítették a maguk vállalta feladatot. A gyermeknézők megértették ezt a színes, különleges színházat, az „idegen” színházi nyelvet.
Talán abban rejlik a sikerük, hogy megtalálták azt, ami közös a japán és a magyar népmesében, de szinte a világ minden meséjében: a jó legyőzi a rosszat, a szép a rútat, az igazság a hazugságot – és erre kell megtanítani a gyermekeket.

Csíkszeredai Csíki Játékszín
Budaházi Attila: A csodaforrás
Rendező: Budaházi Attila
Maszk: Benő Kinga
Díszlet- és jelmeztervező: Szakács Ágnes
Koreográfus: Liviu Matei